A SÉDI MALOM

Igazság szerint nem is malom már a sédi malom, csak a helye. Nagy kopasz folt a Séd vize partján, amivel nem bír se ásó, se eke. Kemény földje kiveti magából mind a kettõt. Áldott búzamezõk körös-körül, de itt meg nem él egy fûszál.

Valamikor, úgy mondják, patakmalom kelepeit ezen a helyen. De az nagyon régen lehetett, akkoriban, mikor még tündérek laktak a vizekben. A Séd vize is nagyobb lehetett még akkor, mert bizony most ki se bírna nyújtózni benne valami nagyobbacska tündér.

Az pedig hatalmas tündér volt, amelyik a Sédben lakott. Látni ugyan sose látta senki, de holdas éjeken sokszor hallották a szavát a halászok a víz fenekérõl. Csengett, mint a harang, ha jókedvû volt; harsogott rosszkedvében, mint messzirõl az égzengés. Szerencsére nagyon jóravaló tündér volt, szívesen segített a szegény halászoknak, annyi halat terelgetett a hálójukba, hogy alig bírták kihúzni néha. Hanem ha megharagították, egy keszeg nem sok, annyit se fogtak. Megharagítani pedig azzal lehetett, ha megszaggatták az emberek a patakba hajló öreg füzeket. Lehullott targallyat ha szedegettek, azt nem bánta, de ha az élõ fákat bántotta valaki, akkor mindjárt fölkorbácsolta a vizet haragjában.

A Séd-parti fûzfáknak volt is nagy becsülete az emberek elõtt. A tündér fáinak hívták õket, s volt olyan halász, aki még a süvegét is megemelte, mikor elment mellettük. A gazdag patakmolnárt, aki kint állt a malomajtóban, ilyenkor mindig ette a méreg, és rá-ráförmedt a halászokra:

- Ejnye, de bolond emberek vagytok ti, halászok, hogy még a fûzfákat is megsüvegelitek! Annyi tisztességet meg nem tudtok, hogy énelõttem is megemelnétek a süveget, pedig tudhatnátok, ki vagyok.

Tudta is azt mindenki, azért nem süvegelte meg senki. Dölyfös, kevély ember volt a molnár. Soha senkin meg nem esett a szíve, pedig annyi volt a tallér a ládájában, hogy lapáttal szokta szellõztetni. Ezt rendesen olyankor cselekedte, mikor szegény ember ment el az ablaka alatt.

- Hadd fájjon a szíve az ínségesnek - mosolygott gonoszul.

Amúgy is mindig azon törte a fejét, hogy mivel szerezhetne bosszúságot másoknak. Nagyon szerette magát azzal mulatni, hogy nagy kõdarabokat hajigált a Sédbe a malomból, és kikiáltott a halászokra:

- Hej, de sokért nem adnám, ha egyszer fültövön találnám a tündérteket!

A halászok azonban ügyet sem vetettek az ilyenfajta tréfákra. Akkor aztán azt eszelte ki, hogy fölkapott egy fejszét, és ráfogta a fûzfára. De már erre csakugyan fölzúdultak a halászok.

- Baj lesz abból, vízimolnár! - mondták neki.

- Nekem nem lesz! - vágta bele a fejszét a fába.

Ahogy a fejsze lecsattant, megremegett az egész füzes, és haragos hullámokat vetett a Séd.

- Nézd, nézd, vízimolnár! - mutattak a halászok a patakra. - Látod-e, hogy haragszik a tündér?

- Látom ám, hogy a szél fölborzolta a vizet. De a tündérteket nem látom, hogy védelmére sietne a fáinak.

Galambhajú öregember volt a halászok szószólója, az fogta meg a molnár karját.

- Ha hiszel a tündérben, ha nem, ne bántsd az élõ fát, mikor az se bánt téged.

A kevély patakmolnár erre csakugyan letette a fejszét, s ahelyett az öreg halász ködmöne szélét kapta meg.

- Ohó, atyafi - rikoltozott rá -, magadra legyen gondod, ne a fákra! Tudod-e, hogy esztendeje tartozol már egy zsák búzámmal? Ha holnap ilyenkorra meg nem hozod, elveszem a tehénkédet.

Ezzel bement dühösen a malomba, a halászok is hazatakarodtak, mert hirtelen nagy zivatar kerekedett. Elballagott szomorúan az öreg halász is, s bizony vegyest hullott a könnye az esõvel a ködmönére, mikor arra gondolt, hogy elveszik a tehénkéjét.

Éppen ott rázta a tehénke a kolompot a kapuban, mire hazaért, mellette meg egy szegény vándorló ácsorgott.

- Meglepett a vihar, bátya - mondta alázatosan -, rám is esteledett; kaphatnék-e én itt éjszakai szállást?

- De még valami harapnivalót is kerítünk - tüsténkedett az öreg halász, s bevezette a vendégét az egyetlen szobájába, levágta tiszteletére az egyetlen báránykáját, elbontotta neki az egyetlen ágyát, õ maga meg kifeküdt az istállóba a tehénkéhez.

- Úgyis a másé leszel már holnap - nézett rá szomorúan, s egész éjszaka nem tudta befogni a szemét bánatában. Föl is kelt elsõ kakasszóra, s éppen meg akarta fejni a tehénkét, hogy friss tejet vihessen a vendégjének, mikor az már útra készen toppant be hozzá.

- Köszönöm a szállást, jó ember - mondta mosolyogva -, azzal áldlak meg érte, hogy amibe most legelõször kezdesz, azt csináld egész nap.

Azzal úgy eltûnt, mintha a föld nyelte volna el, az öreg halász pedig csodálkozva csóválta meg a fejét.

„No, ez garabonciás diák lehetett” - gondolta magában, azzal kihajtotta a tehénkét az istállóból.

Ment is ki a tehénke ugrándozva, szaladt egyenesen a vályúhoz, az öregember meg visszafordult, hogy beigazítsa a fakilincset. De majd sóbálvánnyá merevedett, mert ahogy megfordul, látja ám, hogy a tehénke megint ott áll a jászol mellett.

- No ni, Bimbó, hát te hogy kerültél vissza? - kérdi tõle csodálkozva, s ahogy kitereli az udvarra, akkor látja, hogy ez másik tehénke, mert a Bimbó ott szürcsöli a friss vizet a vályúból.

Szalad vissza esze nélkül az istállóba, hát ott van a harmadik tehén - azt is kihajtja, ott a negyedik is. De egyebet se csinált aztán egész álló nap, csak a tehénkéket terelgette ki az istállóból, lett is naplementre akkora csordája, hogy az udvarra se fért, az utcára se fért, egész a sédi malomig ért az eleje.

„Sebaj, legalább helyébe mén a molnárnak a tehén” - gondolta magában a halász, s át is ment a molnárhoz, hogy válasszon ki egyet a csordából az adósság fejében.

De nem telt bele egy kakaskukorintásnyi idõ, már akkor ott volt a molnár, s vallatóra vette a halászt, hogy jutott ehhez a csordához.

- Így és így - mesélte boldogan az öregember, s elmondta tövirõl hegyire, hogy fogta meg a vándorló áldása.

No, a molnárnak se kellett egyéb, egy nyomba kettõt is lépett, úgy szaladt vissza a malomba, s kiült a kiskapuba garabonciást lesni. Olyan szerencséje volt, hogy kisvártatva el is csípte, be is tessékelte a legszebb szobájába, a tiszteletére borjút vágott, belefektette a selyem-paplanos ágyba, s még a malmot is elállította, hogy ne zavarja a kattogásával a vendég álmát. De alig várta, hogy fölébredjen, mindjárt az volt hozzá az elsõ szava:

- No, deák, áldj meg engem is!

- Mivel áldjalak meg, jó ember?

- Amivel a halászt megáldottad.

- No, hát te is azt csináld ma egész nap, amit legelõször csinálsz - mosolygott a vándorló ‑, csak aztán meg ne bánd az áldást.

Azt se várta a molnár, hogy a vendég elköszönjön tõle, szaladt be a malomba, hozta ki a tallérosládáját, és kiült vele a Séd partjára.

„Én bizony pénzt olvasok egész nap - gondolta magában -, mégpedig idekint a szabadban, hogy jobban férjen.”

Azzal lehajolt a ládához, kivette belõle az elsõ tallért, de ahogy fölemelkedett, akkorát prüsszentett, hogy a tallér kiesett a kezébõl, s hapci, hapci, beleugrott a Séd vizébe. Utána a másik, a harmadik, a századik, az ezredik. Szegény sédi molnár napestig egyebet se csinált, csak prüszkölt, és eregette bele a szép fényes tallérokat a vízbe. S ahogy a hold kisütött, még egy nagyot prüsszentett, s õ maga is begurult a vízbe.

Így állt bosszút a Séd tündére a fáiért - mert a monda ma is azt tartja, hogy õ volt az a vándorló deák, aki aztán végképpen el is tûnt errõl a tájról. A Séd vize pedig egyre összébb zsugorodott, egyszer csak szárazon maradt a gazdátlan patakmalom, össze is omlott lassanként, s ma már csak a helyét mutogatják. S csendes éjszakákon, ha meg-megcsobban a patak vize, azt szokás mondani: csitt csak, prüszköl a sédi molnár!