Mindnyájan ismeritek a
gólyahírvirágot. Korán tavasszal, a gólya érkezése idején tele van vele a rét,
vízszél, patakpart, aranylik tõle nagy határ mezõ. Mintha csak mesebeli tündérek
csillogtatnák aranyhajukat a tavaszi napsugárban.
Ilyenkor már rég elhordta a szél a
gólyahírvirág aranyszirmait. Csak fényes, haragoszöld nagy levelei hintázzák
magukat a délesti fuvalomban. Mintha csak mesebeli tündérek terítgetnék,
lobogtatnák zöld bársonyköntösüket. Nem is rosszul gondoljátok, hogyha annak
gondoljátok. Aranyszirma a gólyahírvirágnak aranyhaj volt valaha, zöld
bársonyköntös a zöld bársonylevele, hét határba híres világszép lány maga.
Öreg vízimolnár volt az édesapja a
világszép lánynak, ott zúgott a malma csacsogó patakon, oda járt fél ország
búzaõröltetni, világszép leányon szemét legeltetni.
Hiszen szép volt a lány, hétszerte
szebb a hajnali csillagnál, mikor legszebben tündöklik, de a kevélysége még
hetvenhétszerte nagyobb volt, mint a szépsége. Patakmalomnak tiszta kis
szobája, tiszta kis szobának hófehér fala, hófehér falon kicsi kristálytükör:
egyre abban nézegette magát a vízimolnár lánya.
- Hej, lányom, lányom - zúgolódott
az öreg molnár -, csúf dolog az a nagy tükrösködés! Varrás a kezedbe, söprût a
markodba! Szaladj a konyhára, nézz a malomba! Jaj, de nagy öröme telnék benned
a te öreg édesapádnak, ha neked meg a dologban telnék örömed!
Vállat vont a világszép lány,
mosolygott az ajka, mint a kettéhasadt rózsabimbó. Nem arra termett õ, hogy a
dolognak törje a fokát, csak tovább is a tükörbe nézegetett.
- Tükör, van-e nálam szebb?
Egyszer aztán kapta magát az öreg
molnár, úgy vágta a malomkõhöz a kristálytükröt, hogy egyszeriben lángliszt
lett belõle.
- No, édes lányom, most kérdezd már
a tükröt, hogy van-e nálad szebb!
Vállat vont a világszép lány,
mosolygott, mint a hasadó hajnal, s odaállt a rozmaringos ablakhoz. Szegény
rozmaringok csak úgy éledtek a látásától, bezzeg õ meg se látta a
rozmaringokat. Magamagát bámulgatta ablaküveg tükrében.
- Ablak, van-e nálam szebb?
Megharagudott az öreg molnár,
kitörte az ablakot, s odaakasztott helyette egy goromba liszteszsákot.
- No, édes lányom, ettõl kérdezd
meg, van-e nálad szebb!
Könny öntözte a vízimolnár világszép
lányának patyolat orcáját, mint mikor liliomról pereg a harmat. Nagy
kétségbeesésében beletekintett a patak tükrébe, s egyszerre ragyogó lett az
orcája, mint a déli nap. Nincs ehhez fogható tükör a világon. Vize mint a
kristály, visszanevet raja, s ha kérdést tesz hozzá, visszafelel rája.
- Patak,
van-e nálam szebb?
- Nincsen,
nincsen - cseregi, csobogja a csacska patakocska.
A vízimolnár
lánya el se ment többet a patakpartról, még a csillagok sugaránál is magát nézegette
ezüsttükrében. Búsult az öreg molnár, búsult, de mit tehetett róla szegény
feje? Csacsogó patakot ki nem száríthatta, folyását másfelé nem fordíthatta,
hiszen az forgatta a malomkereket, hisz abból kereste a kalácskenyeret.
Az öreg
vízimolnárnak egyszer dolga akadt a városban. Rábízta a malmot világszép
lányára, aki akkor is ott ült a patakparton zöld bársonyruhában, aranyhaját
bontogatva a patak tükrében.
- Lányom,
édes lányom, majoránnaszálam: beszaladok egy kicsit a városba. Vigyázz addig a
malomra, árad a patak, gondod legyen a zsilipre.
- Úgy lesz,
apám, úgy lesz - mosolygott a világszép lány, s nem gyõzte nézni a patakból
visszamosolygó képét.
- Patak,
van-e nálam szebb?
Ez egyszer
nem volt felelgetõ kedviben a patak. Habzott, tajtékzott, hullámai megdagadtak,
átszakajtották a zsilipet, s úgy elragadták magukkal a malmot, hogy az meg se
állt, míg szét nem morzsolódott valami alattomos szirten.
Híre-nyoma se
volt a patakmalomnak, mire hazaérkezett az öreg, koldusbotra jutott molnár.
Világszép lánya akkor is ott ült a parton, aranyhaját lebegtette a szél.
- Patak,
van-e nálam szebb?
Az öreg
molnár szívét elfutotta a keserûség, ajkáról elszaladt az indulatos mondás:
- Hej,
lányom, lányom, hát csak bámuld magad örökké a patak tükrében!
Zöld bársonyköntöse
zöld bársony levéllé, aranyhaja aranyszirommá változott abban a percben a
világszép molnárlánynak, õ maga gólyahírvirággá. S ha nap süt, ha esõ esik,
azóta is mindig magamagát bámulja a víz tükrében a vízimolnár lánya, gólyahír
virága.