A BÁRSONYOSI KANÁSZOK

Bársonyosi erdõszélen, öreg makkfa hûvösében olyan jóízût szundított a bársonyosi bíró malaca, hogy még a füle se mozgott.

„Ha te úgy, én is úgy” - gondolta magában a kis kanász, s ahogy a feje alá rakta a két tenyerét, egyszeribe úgy aludt, mint a tej.

„Ami neked jó, nekem is jó” - fohászkodott a nagy kanász, s ahogy az egyik fülét vánkosnak vetette, a másikkal betakaródzott, mindjárt úgy aludt, mint a juhászbunda.

Nincs is ebben eddig semmi hiba. Alvó malacnak nem kell éber pásztor. Nagyobb baj az volt, hogy a nagy kanász egyszerre akkorát horkantott álmában, amilyent még sose hallott az öreg makkfa. Meg is rázkódott szegény a leghegyéig, s éppen onnan a leghegyibõl úgy ugrott ki egy makkocska a szakajtójából, hogy kipp-kopp, meg se állt addig, míg éppen az orrára nem pottyant a kismalacnak.

Ennek se kellett egyéb a jámbornak. Felugrott fektébõl esze nélkül, s úgy nekiiramodott a világnak, hogy még tán ma is szalad, ha szélét nem érte. Fölugrott a kiskanász is, fölugrott a nagy kanász is: nem ért már az semmit, akkorára a hetedik határban volt a malac.

- Jaj, jaj - sopánkodott a nagy kanász -, nekünk is karikás ostorral mérik ma az ebédet!

- Ne félj, míg engem látsz - biztatta a kis kanász -, majd beszélek én a bársonyosi bíró fejével.

Reszketett a nagy kanász, mint a nyárfalevél, mikor a bíróhoz beállítottak, de bezzeg helyin volt a nyelve a kis kanásznak.

- Újságot mondok, bíró gazda.

- Újságot hallok, kis kanász.

- Tisztelteti bíró uramat a malaca, mert õ már nem jön vissza mostanában.

- Már miért ne jönne?

- Mert elment világot látni.

- Már miért ment volna?

- Azt mondta, nagyon szégyenli, hogy ilyen okos gazdának olyan tanulatlan legyen a malaca.

- Hej! - rikkantott örömében a bíró akkorát, hogy belerendült a faluháza. - No, ugye, mindig mondtam én, hogy nincs párja ész dolgában a bársonyosi bírónak! Lám-e, hogy még a malacom is megirigyelte tõlem!

- Úgy van biz az - erõsítette a kis kanász. - Azt mondta a malac, hogy csak egy ember van, aki okosabb, mint a bársonyosi bíró.

- Ejnye, töröm a zúzáját annak a malacnak, ugyan ki lehet az, aki még énnálam is okosabb?

- Az iprityomi bíró. Azt mondta a kismalac.

- Hej! - kurjantott a bársonyosi bíró akkorát, hogy csak úgy repedezett bele a faluháza. - Hol az a hitvány malac, hadd lakoljon érte! Szaladjatok hamar utána, bársonyosi kanászok!

- Mennénk, gazduram, mennénk, csak elõbb megabrakoltatnánk a csikókat, ha volna mivel ‑ rázta meg a kis kanász az üres tarisznyáját.

De nem volt már az akkor üres. Kidagasztotta a bársonyosi bíró kis kalácscipóval, gömölyetúróval.

- Fussatok, fiaim, fussatok! Azt se bánom, ha térdig kopik a lábatok, csak a malacot visszahozzátok. Hadd mutatom meg neki, mit tud a bársonyosi bíró.

Szaladt is a kis kanász, futott is a nagy kanász egészen a makkfáig, kerek erdõ sarkáig. Ott a tarisznyát fölakasztották az ágra, maguk meg alája feküdtek, úgy várták a déli harangszót.

- Haj, haj! - sóhajt egyszer a nagy kanász.

- Baj, baj! - mondja rá a kis kanász.

- Mi a baj, kis kanász?

- Unod magad, nagy kanász?

- Játsszunk vásárt, kis kanász.

- Azt se bánom, nagy kanász.

Fölugrik a nagy kanász, maga alá keríti a szûrét, rákuporodik, s csap olyan lármát, hogy belesiketül az egész erdõ.

Én vagyok a gyolcsos tót.
Vegyen, öcsém, szűrposztót!
Bögrét, húgom, tálat, néni!
Ezt a bundát meg kell nézni!
Nincs több ilyen kalapos,
Csizma ilyen alapos!

- Ne hadarjon annyit, atyámfia - mondja neki a kis kanász -, inkább azt kérdezem: eladó-e a feje?

- Minek lenne az az úrnak?

- Cinegefogónak.

No, úgy megharagudott erre a nagy kanász, hogy leütötte a sapkát a kis kanász fejéről.

- Mért bántottál engem, hékás?

- É-én? - meresztgette a szemét a nagy kanász. - Mit tudom én, hogy ki ütött nyakon ebben a nagy sokadalomban. Tudod, tenger nép van a bársonyosi vásárban.

- Biz igaz az - csillapodott le a kis kanász -, hanem most már te légy a vevő, ha tele az erszény.

- Mit árul kend, komám? - kérdi a nagy kanász.

- Eladnám ezt a lovat, ha vennék.

- Szilaj-e?

- Mint a tûz.

- Kezes-e?

- Mint a bárány.

- Futós-e?

- Mint a szél. Jaj, jaj, már el is szalajtotta kelméd! Utána hamar, elejbe hamar, mert mindjárt kiszalad a világból!

Szaladt a szegény nagy kanász be az erdõbe a szilaj paripa után, a kis kanász meg ölibe vette a tarisznyát, lekuporodott vele a makkfa tövibe, s úgy behányta a kalácscipót gömölyetúróval, hogy öröm volt nézni, s mentõl nagyobbakat nyelt, annál hangosabban biztatta a nagy kanászt:

- Szorítsd, nagy kanász! Hajrá, nagy kanász!

Mire a nagy kanász visszatért a lókergetésbõl, akkorára morzsája se maradt túrónak, cipónak. Szomorúan lógott az ágon a behorpadt tarisznya, s rossz volt hallani, ahogy zörgött benne az üresség, mikor hozzákapott a nagy kanász.

- Megrövidítettél, te gézengúz! - förmedt rá a kis kanászra.

- É-én? - vágott csodálkozó képet a kis kanász. - Hát már honnan tudjam én azt, hogy ki nyúlt a tarisznyához ebben a nagy sokadalomban? Tudod, tenger nép van ezen a bársonyosi vásáron.

Hanem ezt már csak úgy futtában kiáltotta vissza a nagy kanásznak. Ha a kis kanász kereket nem oldott volna, bársonyosi vásár tovább tartott volna.