Kerek erdõn
innen, kerek tón túl, kerek dombon kerek kunyhó. Abban lakott Petykó meg
Matykó. Petykó volt az úr, Matykó volt a szolga. Petykó a leggazdagabb úr volt
kilenc puszta faluban. Volt neki egy pár lyukas bocskora, egy lyukas süvege meg
egy bõre-nincs, szõre‑ment lyukas subája. Matykó a világon a legbölcsebb
szolga volt, ahol maga volt. Ha melege volt, kifeküdt a napra; ha esõ szakadt,
kiált a csurgásba.
Egyszer ahogy
heverésznek a vadkörtefa alatt a kerek erdõben, nagyot sóhajt Petykó:
- Baj, baj,
Matykó!
- Biz igaz
az, Petykó!
- Meguntam
már a vadkörtét, Matykó!
- Nekem is elvásott már a fogam a
kökénybe, Petykó!
- Jó volna egy kis tejbekása,
Matykó!
- Mazsolaszõlõvel, Petykó!
- Mit javallsz, Matykó?
- Házasodj meg, Petykó!
- Kit vegyek el, Matykó?
- A Dióbél király lányát, Petykó!
Petykó egyszeribe talpra ugrott.
Fölhúzta a lyukas bocskort, fejébe nyomta a lyukas süveget, vállára
kanyarította a lyukas subát, úgy indult el megkérni a Dióbél királykisasszonyt.
Nagy füttyszóval mentek, de Petykó egyszer csak elhallgatott.
- Mért folyik az orrod vére, Petykó?
- tudakolta Matykó.
- Kismise, nagymise, nem lesz abból
semmi se, édes szolgám!
- Mibõl, kedves gazdám?
- Nem adják nekem a
királykisasszonyt, Matykó!
- Mért ne adnák, Petykó?
- Szegény vagyok, csúnya vagyok,
igen nagyon rongyos vagyok.
- Oda se neki, Petykó, míg engem
látsz! Neked csak arra legyen gondod, hogy dicsérd magad. A többit bízd énrám;
ne félj, okos ember az én apám fia!
Petykó nekividámodott a biztatásra,
s olyan kedve kerekedett, hogy Matykóval együtt nótára gyújtott:
Lánynézőbe kutyagolunk,
sárba, vízbe gyalogolunk,
hintón jövünk visszafele,
aranyból lesz a kereke,
lovunk lábán gyémántpatkó,
hej, nagy úr lesz Petykó, Matykó!
Addig dúdolgattak, addig dúdolgattak, hogy
utoljára a sárgarigó is megtanulta a nótájukat. A sárgarigó továbbadta a
kakukknak, a kakukk a gerlicének. Mire a Dióbél király palotájához értek, már a
kendermagos kakas is azzal köszöntötte őket a márványkerítés
tetejéről:
Aranyhintó, gyémántpatkó,
Isten hozott, Petykó, Matykó!
- Magunk is igyekeztünk - hajlongott
Matykó jobbra-balra -, s úgy neszelem, idejében érkeztünk.
Ebédnél ültek az uraságok. Az öreg Dióbél
király úgy nyelte a lébenfőttet, hogy a kanál is majd leszaladt vele.
Oldalánál pedig ott ült a királykisasszony. Nádszál nem karcsúbb, hó nem
fehérebb, hajnal nem frissebb, napsugár nem ragyogóbb nála. Hát még mikor a
szava megszólalt:
- Mi járatban vagytok, szegény vándorló
legények?
Petykó úgy megzavarodott, hogy szólni se
tudott, csak tekingetett, hogy merre is szól az az ezüstcsengettyű. De
Matykó olyan mérgeset kurjantott, hogy Dióbél királynak torkán akadt a kanállal
vert haluska.
Nem azok vagyunk mi, töröm a zúzáját,
jó szándékkal nézzük körül a ház táját.
Nekeresdi herceg az én gazdám, Petykó.
Magam a szolgája, az az okos Matykó!
Hej, lett erre sürgés-forgás! Három inas
is igyekezett az álla alá kötni Petykónak a szalvétát, de Matykó mind
eltaszigálta õket.
- Már csak én magam szolgálok az én kis
gazdámnak, csakúgy, mint otthon.
Azonközben pedig oldalba lökte Petykót.
- Beszélj már, mamlasz!
- Uram királyom - kezdte Petykó nagy
pironkodva -, ne szóljatok meg rongyos gúnyám miatt, van ám nekem otthon különb
is.
- Van-e? - kapta föl a szót Matykó. - Van
ám tíz mente, száz bunda, ezer hálóköntös; ki bíbor, ki bársony, kelméje se
látszik az arany-ezüst paszománttól. Hát még az a sok asszonyi gúnya, csak
éppen asszony kellene hozzá!
A király köszörült egyet a torkán, a kisasszony
elpirult, Petykó pedig nagyot fohászkodott:
- Azért se vegyetek ítéletbe, hogy gyalog
jöttünk, van ám otthon egy-két paripám.
- Egy-kettõ?! - kiáltott Matykó. - Hát
akkora ménes, hogy csak a legelõje kilencnapi járóföld! Hát az istállóban az a
szebbnél szebb, báránynál szelídebb sok hátasparipa! Csak asszony kellene, aki
válogatna bennük.
A király kettõt köhentett, a kisasszony a
szemöldökéig elpirult, Petykó pedig egészen belemelegedett a beszédbe:
- Grácia, uram királyom, ennek az öreg
szolgának, amért locsog-fecseg. Õ a leghívebb emberem, azért hoztam magammal,
otthon hagyva egy-két udvari cselédem.
- Micsoda?! - lelkendezett Matykó. - Annyi
ott a kenyérpusztító, hogy egymás sarkát tapossa. Csak asszony kellene, aki
rendben tartsa õket.
A király hármat köhentett, a kisasszony a
füle hegyéig elpirult, Petykó pedig elpittyesztette a száját.
- No, ha kenyérpusztító van, kenyér
is van hozzá. Nem kell kölcsönért a szomszédba menni, minden kikerül a magunk
szegénységébõl.
- Kikerül?! - rikoltozott Matykó. -
Álmában se látta mását senki emberfia a mi vagyonunknak! Palotánk, mint az
ürgelyuk; várunk, mint a vakondtúrás, kincsünk, mint a szemét.
- Tisztelet,
becsület a házigazdának, de neki katonája sincs annyi, mint nekünk koldusunk. Csak
asszony kellene a házhoz, aki meghallgatná az imádságukat.
A király már
köhenteni se tudott ámultában, a királylány a feje búbjáig elpirult, s Petykó
nagy szemérmetesen fûzte tovább a szót:
- Bizony, az
én jószívemre már annyira ráösmertek a koldusok, hogy néha el kell bújnom
elõlük, pedig a magamféle lovag nemigen szokott bujkálni.
Matykó
haragosan ütött az asztalra.
- Nem
szokott?! Hát mikor a múltkor mosdani hívtalak, s ijedtedben úgy elbújtál a
vadkörtefa hegyiben, hogy még tán ma is ott vagy, ha le nem csalogatlak egy
marék kökénnyel!
Lett erre
olyan nevetés, hogy elhallatszott a hetedik határba. Dióbél király kacagtában
az asztalhoz vágta koronáját, a királykisasszony kiejtette a kezébõl a sóskás
tálat, az inasok bukfencet hánytak, az ajtónállók tótágast álltak. Petykó,
Matykó pedig úgy elszaladtak, hogy még a csúfolódó sárgarigó is csak messzirõl
kiabálhatta utánuk:
Hol a hintó, gyémántpatkó,
herceg Petykó, okos Matykó?
Még tán most is szaladnak, ha a lyukas
bocskor le nem maradt a lábukról.
.oOo.