SZEGÉNY EMBER VÍZZEL FŐZ

Az édesapámtól hallottam én ezt a közmondást legelõször. Néztem is rá nagyot, nem is állhattam meg szó nélkül.

- A gazdag ember is csak vízzel fõz, édesapám - mondtam nagy bölcsen. - Én csak tudom, mert én hordom a vizet a bíróék konyhájára.

- Jaj, édes fiam, nem a te eszedhez való az! - legyintette meg édesapám a vállamat. - A szegény ember háromszor fõz meg azzal a vízzel, amelyikkel a gazdag ember egyszer.

No, ezt már éppen nem értettem. S nem érteném tán máig sem, ha egyszer azzal nem riaszt ki édesapám a bodzafa hûvösébõl:

- No, gyerek, gyere velem kaszát venni!

A kaszavásár nagyon soká tartott. Nagy tudomány az, ma is borzongat a hideg, ha rágondolok, hogy hátha nekem is meg kellett volna azt tanulnom. Még a fogához is hozzákocogtatta édesapám a kékes acélpengét.

- Szép szava van - mondta nagy megelégedve.

- A vasat is elfogja - bizonykodott a vásáros.

- Nono, csak a szénán ki ne csorbuljon - nézegette édesapám az élét.

- Örök élet - mondta a boltos.

- Felivel is beérem - kereste elõ édesapám az erszényét.

Nyelet aztán maga iszkábált hozzá másnap. Azzal a nyéllel szolgált az új kasza vagy tizenöt esztendeig. Áldott szerszám volt, eltartotta kenyérrel az egész házat.

Nagyocska deák voltam már, amikor egyszer aratás idején mentem haza vakációzni. Az édesapám már a kis ajtóban azzal fogadott:

- No, fiam, nem volt igaz ember a vásáros.

- Melyik vásáros?

- Akitõl az új kaszát vettem. Most tizenöt esztendeje. Hitvány portéka volt az nagyon. Éppen ma reggel pattant el, ahogy az élit kalapáltam.

Hirtelen szomorúság felhõzött át a lelkemen. Sajnáltam az öreg jószágot, mintha lelkes állat lett volna. S akaratlanul is fölnéztem az eresz alá: ez a kaszának a pihenõhelye. Édesapám elértette a tekintetemet, és elmosolyodott rá.

- Ezt keresed, fiam? - tartott elejbem egy görbe szõlõmetszõ kést.

- Nem én, hanem a kaszát.

- Hiszen ez az, fiam. Nagyon alkalmas szõlõmetszõ kacor lett belõle.

Az volt az csakugyan. Kaszának régi, de kacornak új. S ebben a rangban megint szolgált, vagy öt esztendõt. Úgy szedegette a szõlõ nyurga vesszejét, mint a parancsolat. Még most is szedegetné, ha volna mit. De a szõlõcske idegen kézre került, s a metszõkés hivatal nélkül maradt.

Én bizony rég elfelejtettem volna már a kacort, ha egyszer az öreg bodzafánk eszembe nem juttatja. Rég nem látott már szegény, s örömében úgy belém akaszkodott egy gallyával, hogy el sem eresztett, míg a ruhám el nem hasította.

- Vesd le hamar azt a drága szép ruhát, hadd öltsem össze - sopánkodott szegény édesanyám.

- Hozd csak ki, fiam, a kamrából a kis fûrészt, hadd vágom le azt a kötözködõ ágat! - szalajtott az édesapám.

Megyek a kamrába, kapom a kis fûrészt, hát úgy mereszgeti elém a fogait, mint valami jó ismerõs.

- Nini, kisfiú, de megnõttél azóta!

Ismerõs volt az csakugyan. Édesapám nem gyõzte dicsérni, míg a gallyon nyikorogtatta:

- A szõlõmetszõ késbõl csináltam. Valami pompás kis fûrész! Úgy fog, mint a borotva.

Fogott ám, míg volt mit. De utoljára a kis házunk is utánament a szõlõnek bodzafástul. Zsellérportára kerültek édesapámék, akkora a szobácskájuk, mint egy babaház. Mikor a minap hazavittem a Panka lányom arcképét, azt gondoltam, helyet se találunk neki.

- Hely csak volna a lelkemnek - csókolgatta édesanyám a képet -, csak szöget találnánk hozzá.

- Van itt az is, nem úgy, mint szegény helyen - mondta büszkén édesapám, s elõkotorászott a kemence válláról egy marék szöget.

Egyet aztán mindjárt, be is vert a tükör mellé akasztónak, s míg azzal babrált, addig fölokosított:

- Nem kellett már a kis fûrész semminek se. Ejnye, ejnye, mondom, megeszi már a rozsda. Kár lett volna pedig érte, mert sokba került kasza korában. Hát én biz inkább fölaprítottam szögnek.

Ebben a percben értettem meg igazán, mit jelent az, hogy a szegény ember vízzel fõz.