I. Furcsa faluk

Olyan Péter-Pál napját rég nem látott se Cirák, se Nyirák, mint amelyiken ez a történet kezdõdik. Megmutatta annak már a hajnala is, hogy valami zenebonás lesz az estéje.

A ciráki bíróné azt álmodta virradóra, hogy a nyiráki bíróné kendermagos tyúkja elkukorékolta magát. (Holott tudnivaló, hogy Nyirákon még a kakasok se tudnak kukorékolni, nemhogy a tyúkok tudnának.)

A nyiráki bíróné meg azt álmodta, hogy a ciráki bíróné kölcsönkérte a sütõlapátját. (De hiszen csak azt próbálja meg! Ámbátor - magunk közt szólva - az se lenne csuda, ha azok az ínséges cirákiak még sütõlapátért is a szomszédba szaladnának.)

A Bezzegék Pista fia olyan sáskát fogott a csordakút oszlopfáján, hogy azt csak valami rossz föld teremhette. Jótét lélek még látni is iszonyodott: fele teste fekete volt, fele teste sárga. Nem jelenthet az semmi jót, emberek! Még szerencse, hogy a gyerek fölérte ésszel, mit kell vele csinálni: áthajította Nyirákra!

- Eredj haza, förtelmes féreg!

Duzzogék Sárikája beleejtette a halbicskáját a Reszege patakba. Hiszen, ha csak beleejtette volna! De ki is horgászta az esernyõjével, s csak mikor kihúzta, akkor vette észre, hogy nem is halbicska az, hanem valóságos rozsdás budlibicska. Olyan, amilyennel a cirákiak egyszer meg akarták szelni a holdvilágot, mert sajtnak nézték.

Egyszerre csak olyan idõ kerekedett Cirák felõl, hogy beleiszonyodott minden teremtett lélek.

- Minden rossz Cirák felõl jön! - régi közmondás az Nyirákon. - Lám, még az isten haragja is onnan támad.

Jeges tarajú fekete felhõk nyargaltak az égen. Ordító szélvész kergette õket villámostorral. A fák ijedten hajtogatták a koronájukat. Az ért vetések aranyabrosza úgy hullámzott, mintha valami haragos óriás keze rángatná.

- Boldog isten, mindnyájan elveszünk! - sikoltott bele az emberek félelme az egek haragjába.

A Fütyü cigány mindjárt a fejibe is húzott egy rézüstöt. Õ bizony nem akarja látni, hogy vesz el a világ.

Nagy mester volt ez a Fütyü cigány világéletében. Akkora lyukak voltak azon a rézkondéron, mint egy pápaszem. S csakugyan õ vette észre legelõször, hogy tisztul az ég Nyirák felõl. Vetett is örömében olyan bukfencet, hogy kitelt volna belõle három. Csak azután jutott eszébe elkeseredni.

- Ejnye, de serettem vóna pedig eccser megérni, hogy a zsén vetésemet is lekasáta vóna a jég! (Soha semmi nemzetsége el nem vetett egy zabszemet se.)

Nyirák felõl csakugyan szakadoztak a fellegek, s alig sírtak egy-két kövér cseppet, máris a szivárvány égõ szalagja lobogott rajtuk.

- Lám, ilyenek ezek a nyirákiak! - nevettek Cirákon. - Elijed ezektõl még a jégesõ is!

Mert bizony ilyen fából van faragva az ember. Mikor az isten ostora csattog: imádkozik; mikor a nap kisüt: nevet.

Lám, maga a jó isten is elmosolyodott, s megesett a szíve a sok ijedt emberen, a sírásra görbült gyerekszájacskákon, a dermedten gubbaszkodó égi madarakon, a lehajtott fejû virágokon. Áldott jobbjával megfogta a jégesõ fekete szárnyát, s felsütötte a nap aranytányérkáját:

- Eredj, vidámítsd fel az én szeretteimet.

No, azok bizony könnyen megvidámodtak. A virágok egyszeribe fölemelték a fejecskéjüket, s nagy jókedvükben szinte ágaskodtak. Tarkállott a mezõ Ciráktól Nyirákig, mint valami cifra irhás suba.

Napáldozat táján mind a két falu népe odakint nyüzsgött a Reszege partján. Az egyik parton Cirák, a másikon Nyirák. A Reszege vize, ahogy aranyport szitált rá az alkonyat, úgy választotta el õket egymástól, mint valami aranypántlika. A fölötte táncoló szitakötõk pödörgethették bajuszkájukat a csendes tükrében. Csak olyankor loccsant egy-egy vidámat, mikor a ciráki gyerekekre ráhujjantottak a nyirákiak:

- Ákom-bákom-rákom: van szabó Cirákon!

Nem is lehetett ezt a gonosz versikét nevetés nélkül megállni annak, aki értette. Azt kellett abból érteni, hogy egyszer a cirákiak rákot fogtak a Reszegében, s mivel olyan nagy ollója volt neki, beadták szabóinasnak Keszeg mesterhez.

Csupa szerencse, hogy a nyirákiak meg egyszer valami tévelygõ szamárcsikóra akadtak a füzesben. Úgy fújta az iá-t könyv nélkül, hogy némelyik gyerek könyvbõl se tudja olyan szépen. Neki is örültek a nyirákiak, s egyszeribe befogták diáknak. Ki is taníttatták volna, ha a csacsika bele nem unt volna az ábécébe, és itt nem hagyta volna ezt a tudományos világot.

Azóta a ciráki szabóra a nyiráki diák a felelet:

- Híres falu Nyirák: vagyon benne diák!

Se szeri, se száma annak a sok bolondságnak, amit ez a két falu ráköltött egymásra. Könyvet lehetne abból írni, de nagyot, mikor az öregek is így nyájaskodnak egymással a Reszege vizén keresztül. Hiszen majd el is jön az ideje annak is, hanem Péter-Pál napja igazán nem arra való. Ilyenkor csak a pitypalattyok feleselgetnek egymással. Azok is csak azért, mert nem tudják mire vélni azt a nagy kaszapengést, amitõl csak úgy hangzik a két falu. Bizony elmenne szegénykéknek a nótázó kedvük, ha tudnák, hogy mit jelent az a nagy kaszakalapálás.

Azt jelenti, hogy holnap hajnalban kezdõdik az aratás. Arra élesíti a szántóvetõ ember a világ egyetlen áldott fegyverét: a kaszát.

Azért hajtja le olyan alázatosan zizegõ kalászát a búza, mintha csak kínálná magát a vetések közt járkáló embereknek:

- Nesztek az új kenyér!

- Ránk tekintett az idén az Úr - mondja háládatosan az öregbíró, s levett kalappal tekint föl a tiszta kék magasba, ahonnan száll az áldás. S ahova száll az övével együtt száz meg száz lélek fohásza, pitypalattyok verése, kalászok zizegése, patak csörgése, méhek döngése, menták illata, pipacsok lélegzése. S a tiszta kék magasban bizonyosan van valaki, aki számon vesz mindent: pitypalattyok szavát, virágok leheletét, emberek fohászát, cirákiakét, nyirákiakét egyformán.

Fütyü cigány nem az ég felé néz, hanem a nyárfás felé:

- De hisen nemcsak azs Úr nézsett ránk, hanem azs uraság is. Ahun bicseg a hajdúja, hogy kapná el a forgósél!

De bizony a forgószél csak Fütyüt kapta el. Belebújt a Reszege nádjába, mint a csík az iszapba. Nem szeretett hajdúval találkozni, õ tudja, miért. Csak a füstös feje vigyorgott elõ a sásliliomok közül, mint valami nagy gyékénybuzogány.

A többiek jókedvét mintha ollóval vágták volna el. Olyan ijedelem fogta el a két falu népét, mint amilyen a kalitkában ugrándozó madáré, mikor fölkapaszkodik hozzá a macska. Még a gyerekek is úgy szétszaladtak, mint a meghajított varjúsereg, ahány, annyifelé.

Igaz, hogy nem is volt valami szívvidámító figura az urasági hajdú. Mord képû égimeszelõ, akitõl elsavanyodott az ember, ha ránézett.

Õ ugyan rá nem nézett senkire, csak lógatta a fejét, mintha nehezellené.

- Jó estét, Vendel! - köszöntötték a cirákiak.

- Egyétek meg, ha jó - fanyalgott kedvetlenül, aztán az egyik lábát átlódította a Reszegén. A másikat az innensõ parton hagyta, így aztán egyszerre Cirákon is volt, Nyirákon is.

- No, mi a baj? Török-e, tatár-e? - kérdezték tõle a bátrabbak.

- Rosszabb ez annál is - morgott Vendel, vizsgálgatván ábrázatát a Reszege tükrében. - Elveszett a mátyás.

- Micsoda mátyás? - tátogatta a száját a két falu.

- Ejnye, no - mordult rá a vén hajdú a vízben levõ képmására -, hát a beszélõ madár! Nyilván az is megunta már nálunk az életét.

A képmás haragosan nézett vissza, s a hajdú észrevette, hogy többet mondott az elégnél. Büntetésül rásimogatta a szájára lombos bajuszát, mint valami lakatot.

Az emberek azonban nagyot lélegzettek. No, errõl õk nem tehetnek. Most már meg mertek szólalni is.

- Nemcsak egy mátyásmadár van a világon. Majd hoznak helyette másikat a madarászok az õszön.

De nagy ész, szét ne pattanjon bele a fejetek! - beszélt a hajdú a vízbe. - Ilyen mátyás éppen csak egy volt. Ez volt valamikor az úrfinak a legkedvesebb játszópajtása.

Az öreg hajdú elhallgatott, s meg se szólalt addig, míg egy öreg könny bele nem pottyant a szemébõl a vízbe. Az emberek lelkén is átsuhant egy bársonyruhás, sápadt fiúcska képe, aki egy tarka madárral a vállán, bánatosan nézett kifelé egy nagy, szomorú házból.

- Elment szegény madár a kis gazdája után! - sóhajtotta Magó Mártonné, törölgetve a szemét az ünneplõ kötõje sarkával.

- No, ha elment, hozzátok vissza! - kapta föl a fejét a hajdú. - Az uraság se kíván egyebet, csak hogy a madarat mindenáron elõkerítsétek. Bizonyosan a Makkos-erdõbe vette be magát. Harmadkakasszóra ott legyen minden épkézláb ember, mert aki ott nem lesz, annak Harkabusz uram mond szép jó reggelt.

A hajdú aztán hasznos munkát kívánt, és hazafelé fordította a szekérrudat. A Thurán-kastély felé, melynek gömbölyû teteje úgy rajzolódott bele a nyárfák fölött a piros alkonyati égbe, mint valami ökölbe fogott, haragos kéz.

Zúghattok már, arany vetések, szólhattok már, pitypalattyok: nem lesz itt holnap aratás! Akárhogy csikorogtatjátok a fogatokat, szegény szántóvetõk: az uraság madara elõbb való, mint a ti kenyeretek.

Bizony senkinek se volt kedve nevetni, mikor Fütyü elõbújt a nádból, és elkeseredve vágta földhöz a karimátlan kalapját:

- Lám, én minden télen elvesegetek egy kicsikét, de engem senki se kerestet. Bizsony, bizsony, jobb les, ha beállok mátyásmadárnak.