II. Mátyást keresnek, Jánost találnak

Bolond sor volt biz ez, de hát mit lehetett ellene tenni? Az uraság nagy úr abban a kastélyban, amelyik a táj egyetlen dombjának a tetejérõl kevélyen merészkedik bele a két határba. S amennyi földet onnan be lehet látni, annak mind Thurán Benedek a gazdája. S ahány ember túrja ezeket a földeket, az mind Thurán Benedeknek a zsellérje.

Igaz, õvele magával nem sok baj volna. Csetverneki Thurán Benedeket vagy tíz év óta senki emberfia nem látta a kastélyán kívül. Tudós Gabaráné azt beszéli róla, hogy tán maga is kõvé változott már azóta abban a nagy kõházban. Mert a szíve, az kõbõl is volt neki mindig.

Hanem azért tud, hall, lát az uraság mindent. Harkabusz uram neki a szeme, a füle, az esze. Valamikor csak botosispán volt õkegyelme, de mióta az uraság elcsapta magától a világot, azóta az õ kezében van a gyeplõ. Az õ keze pedig vaskéz, amelyiknek befelé van fordulva minden ujja. Ha kifelé fordítja, akkor már ököl, csak ütni tud vele.

S ha Harkabusz azt üzeni, hogy a madár meglegyen, azt elõ kell teremteni - a föld alól is. Mert az, amilyen ember, kitelik tõle, hogy azt mondja a ránk jövõ árendafizetéskor:

- Most már tinektek le is út, föl is út. Ha egy rongyos madarat se tudtok elõkeríteni, kerítsetek magatoknak másik uraságot. Én majd találok új zsellért.

Jaj, pedig ki akarná itthagyni ezt az áldott földet, amelyikben a nagyapák, a szépapák pora termi a kenyeret az unokáknak? Rosszul járt még az mind, aki itthagyta ezt a földet, amelyik a bölcsõjét termette. Hazakívánkozott az mind, hogy legalább a fejfáját idevaló fából faragják.

De már akkor csak inkább keressük meg azt a madarat. Hiszen jó az isten: majd csak megõrzi még addig a vetéseket, ha már eddig megõrizte.

Zajgott is a Makkos-erdõ másnap hajnalban úgy, hogy még olyant nem hallottak a százados tölgyek. Létrás emberek, piszkafás asszonyok, kereplõs gyerekek törtettek benne elõre-hátra; a piszkafákkal minden ágat megütögettek, a kereplõkkel még a hetedik határban is minden fület megsüketítettek: mind nem ért az semmit. Madarat ezrivel láttak, de mátyás egy se volt köztük. Csak a tömérdek szarka csörgött rettentõ mérgesen, csak a tenger vércse sikoltozott nagy fölháborodással, hogy micsoda dolog az: ilyen korán reggel ilyen éktelen lármával betolakodni az õ birodalmukba. Hiába huhukolt nekik a bölcs bagoly:

- Megálljatok csak, majd láttok szépet, ha összeér a két piszkafás hadsereg!

A cirákiak napkelet felõl fogták fel az erdõt, a nyirákiak napáldozatról. Ahogy beljebb-beljebb nyomultak az erdõ közepe felé, úgyhogy már hallhatták egymásnak a szavát, mindjárt megeredt a kötözködés.

A sárgarigók is mind odaszorultak, s nagyon meg voltak szelesedve. Soha ilyen fölháborodva nem rikoltoztak, mint most:

- Huncut a bíró, huncut a bíró!

- A ciráki bírót érti! - nevettek a nyirákiak.

- Nem a cirákit, hanem a nyirákit! - süvöltötték vissza a cirákiak.

Látni még nem látták egymást, csak a bokrokon keresztül eresztgették egymásba a fullánkot.

- Sohse keressük a beszélõ madarat - hunyorított a földieire Nekopogi, a ciráki kovács -, megfogták azt a nyirákiak régen.

- Ugyan mit csinálnának vele, Nekopogi bácsi?

- Mit-e? Megtették bírónak. Ne féljetek, ki is lesznek ezután nyúlva a nyirákiak! Lesz már nekik is okos bírójuk.

De hiszen nem hagyták magukat a nyirákiak sem. Az öreg Cinege leheveredett egy sóskabokor tövibe.

- Sohse vergõdjetek, emberek azzal a haszontalan madárral. Úgyis a cirákiak találják ezt meg.

- Már miért õk találnák?

- Nagyon ki vannak õk az effélében tanulva. Tudjátok, hogy két esztendeje abban a nagy ködben elveszett a templomuk tornya is. Nagy jajveszékelve keresték, s meg is találták, mihelyt a nap kisütött.

Ebben a percben elrikoltotta magát Mák Máté, a ciráki bíró.

- Hopp, itt a mátyásmadár tolla! - ezt nem a visszhang kiáltotta vissza, hanem Ambrus Pál, a nyiráki bíró, õelõtte is ott hempergetett a szél egy kékkel csíkozott fekete tollacskát. Nincs olyan tolla más madárnak, csak a mátyásnak. Egyik bíró is leguggolt a tollért, a másik is leguggolt, össze is ütötték a fejüket, hogy csak úgy csattant. Mák mindig nagyon okos ember hírében állt, most is egyszerre föltalálta magát:

- Kelmed is elmondhatja mától fogva, hogy tökkel ütött fejû.

- Az mondja, de nem annak! - vágta vissza Ambrus Pál. De hiszen nemhiába mondták azt a cirákiak, hogy az õ bírójuknak hét puszta faluban nincs párja okosság dolgában. Látni való ez ebbõl is.

Még a szeme járása is egyforma volt a két bírónak. Nemcsak a tollacskáját látták meg egyszerre a mátyásnak, hanem a szárnyát is. Oda volt az tûzve dísznek egy nagyon dísztelen kalapra. Az a nagyon dísztelen kalap meg egy fiúcskának az arcára volt borítva, aki olyan jóízût aludt egy vadribizlibokornak a hûsében, akár egy királyfi a hattyútollas nyoszolyában.

Ki lehet ez a legényke? Akárki lehet, de bizonyosan nem királyfi. Az egész gúnyájában körülbelül a kalap volt a legkülönb, a Fütyü cigány pedig szörnyen bizonykodott, hogy azt õ hajította el a múltkoriban az országúton, mert már nem uraknak való volt.

Mák Máté az egyik, Ambrus Pál a másik vállát kapta meg a gyereknek, s megrázták, mint molnár a zsákot:

- Hol a mátyás, hé?

A fiúcska vézna kis öklével bambán dörzsölgette a szemét, s ásítozva felelte: - E-elment.

- Hova, te?

- Világgá. De azt mondta, ne féljek, majd visszajön még õ egyszer.

- Kicsoda, te? A mátyás?

- Az, az, a Mátyás - mondta a gyerek. Egy kicsit megszeppent, hogy az álom kiment a szemébõl, s meglátta maga köröl a nagy sokadalmat.

A két bíró megint megrázta a gyereket:

- Mátyásról beszélsz te, te fiú?

- Arrul hát - nyikorogta a gyerek, sírásnak eredve.

- A madárról?

- Dehogy - mosolyodott el a fiú -, az édesapámról.

- Mi közünk ahhoz! - mordult rá Mák Máté. - Azt mondd meg inkább, hova lett a madár!

A gyerek szép kék szemét derülten fordította oda az öreg bíróhoz, és mosolyogva felelte:

- A madár? A madarat megettük.

Azzal odamutatott nagyobb biztonság okáért annak a tûznek a hamvára, amelyiken a madarat megsütötték. Ott volt a hamuban a nyárs is. Egész sereg hangya nyalakodott a zsíros végén.

A sokaságon ijedelem morajlott végig, s Ambrus Pál összecsapta a kezét.

- Ó, ez az oktondi! Megeszi az uraság madarát, és azt olyan nyugodtan vallja be, mintha csak vadkörtét evett volna!

- Azt is ettem rá - kottyant bele a fiú -, de nagyon fojtós volt. Mifelénk jobb ízû a vadkörte is.

- Te gyerek - kérdezte Mák Máté -, hát hogy mertétek megenni azt a mátyást?

- Nekünk nem mondta, hogy mátyás - vonogatta a fiú a vállát. - Egyre csak azt kiabálta innen a fejünk fölül, hogy: Jánoska, Jánoska! „No, ez teneked kínálkozik” - mondta édesapó, merthogy engem is annak hívnak. Hanem a húsa nagyon rágós volt. Szidta is édesapám, hogy ezért nem volt érdemes hazajönni hetedhét országról.

- Hazajönni? Hát ki a te apád? - kérdezte egyszerre a két bíró. Sugárzott az öröm az arcukon, látszott, hogy egy reménységben vannak.

- Csicsmár Mátyás.

- Ohó - rikkantotta el magát Mák Máté -, a Csicsmár varga? Ismertem, míg bujdosásra nem adta a fejét. Nyiráki csizmadia volt. Jól van, fiam! Nagyra nõj! Akkor Nyirák számoljon a madárról!

Azzal áthuppantotta a gyereket a nyirákiak közé.

- Eredj haza, legény! Nyiráki gyerek vagy te.

A fiúcskának mindegy volt, nem sokat értett az egészbõl. Hanem azt gondolta magában, hogy ha már belefogott, elõadja minden nemzetségét.

- Az anyám Borona Borbála volt. Én ugyan nem ismertem édes szülémet, de az apám azt mondta, hogy az is errevaló volt.

A nyirákiak eddig meg voltak dermedve az ijedtségtõl, mint télen a gyík. De megelevenedtek, mint tavasszal a méhkas, mikor Dorigó csõszné összeütötte a két tenyerét:

- Hohó, eszem a lelked, az meg ciráki születés volt! Ismertem még libapásztor korában.

- Ciráki anyának fia is ciráki - mondta Ambrus Pál roppant szigorúan, s úgy hajította vissza a gyereket Mák Máténak, mint a labdát.

Annak meg tetszett a mulatság nagyon. Nem az öreg Máknak, hanem a kis Csicsmárnak. Vígan tapsikolt a maszatos kezeivel:

- Megmondta azt nékem az édesapám!

- Mit mondott meg? - mordult rá Máté bíró a lompos bajusza alól.

Az apjára való emlékezés egy kicsit elszomorította a gyereket. Poros kis arcán nagy könnycseppek gördültek végig, míg beszélt.

- Azt mondta: „Ne félj, Jánoskám, lesz neked gondviselõd, ha én tovább bujdosok is. Azt se tudják örömükben az én atyámfiai, hova tegyenek. Gondját viselik a senkifiának, akár a fészkébõl kiesett fecskeporontynak. Így kívánja azt a falu becsülete.”

- Micsoda? - csattant föl Mák Máté. - A falu becsülete, azt mondta. Úgy igaz az. A mi gyerekünk vagy már, öccse. Majd megmutatjuk mi a nyirákiaknak, mi az a magyar becsület.

Azzal úgy rántotta magához a fiút, mintha csirke volna, akit a kánya el akar kapni. Aminthogy a kánya csakugyan tátogatta is már rá a száját:

- Hohó, atyámfiai! - horkant oda Ambrus Pál. - A mi fiunkat nem engedjük. Fogjanak kelmetek Ciráknak másik kis bujdosót. Ez a mienk! Nyiráki ember az apja. Ránk bízta a fiát és nem kelmetekre. Tudta õ, hogy mit csinál.

- Jól mondja! Nem engedjük a jussunkat! Nem adjuk a fiunkat! - zúgták a nyirákiak. Erre a bátorításra aztán Ambrus Pál is belekapaszkodott a gyerekbe, s húzta maga felé két kézzel.

De hiszen húzhatta azt! Amit Mák Máté megfog, meg van az fogva.

- Nem adom! - csikorgatta a fogát az öreg. - Ciráki anyának fia is ciráki.

- Nem adjuk! - bizonykodtak a cirákiak, s mind körülfogták az öreg Mákot.

Különösen az lelkesítette fel õket, amit Csûr Illésné vágott a szemükbe a nyirákiaknak:

- Hát kellene másik diák is, ugye? Érjétek be azzal, akit a füzesben fogtatok.

Amire Kaszabné vágott vissza a másik oldalról, hogy a cirákiak is érjék be avval a szabóinassal, akit a Reszegében fogtak. Ne szedjék el már a nyiráki gyerekeket is. Különösen mikor nem is bírják elvenni!

Ezzel Kaszabné belekapaszkodott Ambrus Pálba segedelem okából, s bizony kirántotta volna már a Mák Máté kézibõl a gyereket, ha amott meg Csûr Illésné nem nyalábolja át bíró uramat.

- Gyertek, emberek, ne hagyjuk a falu becsületét!

Úgy volt az, mint a mesében, ahol a szépen szóló furulya szavára királylány fogta a bárányt, sütõlapát a királylányt, szakácsné a lapátot, hopmester a szakácsnét. Két nagy láncba fogódzott össze Cirák és Nyirák, s ez a két nagy lánc rángatta a kis Csicsmárt hol jobbra, hol balra.

De már ez a mulatság nem tetszett neki olyan nagyon, mint mikor labdáztak vele. Vörösödött, kékült az istenadta a nagy rángatásban, s hiába fordította az ijedt arcocskáját hol ide, hol oda. Hja, nem gyerekjáték a falu becsülete!

Szerencséje volt Jánoskának, hogy egyszerre belecsikordult a nagy huzakodásba valami reszelõs hang. Olyan volt az, mint mikor valami nagyon rozsdás kulcsot forgatnak valami nagyon rozsdás lakatban.

- Nono, csak kétfelé ne szakajtsátok már azt a szélhozta fiúcskát csupa szeretetbõl! Jobb lesz, ha azon egyeztek meg, hogy ki számoljon be a mátyásmadár tollával!

Jánoska nagyot lélegzett, mert erre a szóra úgy szétpergett az emberlánc, mint a szakajtóból kiöntött borsó. Az emberek meghökkentek: az ám, a madárról egészen elfelejtkeztünk! De hiszen mégiscsak jó helyen tartja az eszét az öreg Posztószél Antal, nemhiába hogy két falu koldusa! Hát még ha tanácsot is tudna adni! Hogy az uraság is megbéküljön, a becsületnek se legyen híja! Erre szólj már, öreg Posztószél!

Szólt az arra is. Fél szemét hol az egyik, hol a másik felekezeten villantotta végig. Annyi furfangosság volt a nézésében, amennyi jóság.

- No, ne mondjátok, hogy két falu tart egy koldust, egyik se veszi hasznát. Az öreg Posztószél kiránt benneteket a csávából.

Azzal a folton-folt köpönyegét lekanyarította a válláról, s beletakargatta a talált gyereket. Tetszett az annak nagyon, hogy olyan sokszínû volt.

- Én ezt a fiúcskát örökbe fogadom. Õ lesz a kis Posztószél. Kinevelem koldusnak. Ráhagyom a mesterségem, ha kiöregszem belõle. Legalább ti is jól jártok, mert nem kell új koldust keresnetek.

A cinegemadarak rácincogtak, hogy ez így nagyon jó lesz. Hanem az emberek nem mertek addig nevetni, míg az öreg meg nem nyugtatta õket;

- A madár miatt meg egy cseppet se fájjon a fejetek. Bízzátok azt énrám. Tudok én az urak nyelvén. Ne féltsetek engem Thurán Benedektõl. Vagyok én olyan úr, mint õ. Nekem is két falum van, mint neki. Nekem is van kastélyom, mint neki. Csakhogy nekem most már fiam is van, akire ráhagyom az uradalmam, de kire hagyja õ a magáét?

Nem lehetett azt nevetés nélkül megállani, ahogy az öreg kevélyen veregette a mellét. Meg is ölelgették úgy, hogy utoljára jajgatott bele.

- Jaj, a ciráki oldalam! Jaj, a nyiráki oldalam!

Mikor már az örökbe fogadott fiával nekivágott a tüskebokornak, jókedvûen motyogta magában:

„Õvelük is jót tettem, a gyerekkel is jót tettem, magammal is jót tettem. De már ezért csak megérdemlek egy kis csemegét.”

Azzal lecsípett egy szem kökényt az erdõszélben, de ki is lökte a szájából mindjárt.

- Harapós még ez, akár Thurán Benedek. No, majd megszelídül, ha a dér megcsípi.

Ugyan kire értette? A kökényre-e vagy a földesúrra?