IV. A falu becsülete

Nagy szó az: a falu becsülete! Senki se tudta azt jobban Posztószél Antalnál. Õ is annak köszönhette, hogy ilyen lázársorban meghúzhatta magát a homokosgödrök közt.

Nagy árnyéka csak a nagy fényességnek van. Sok koldus csak olyan helyen tud megélni, ahol sok a módos ember. De ahol mindenki egyforma szegény, ott bizony nincs kitõl kéregetni.

Ellenben nagyon jó az, ha egy-egy kolduska van a faluban. Legalább van kinek odaadni a veszendõbe menõ ételmaradékot. Van, aki mindennap benéz minden házhoz, s hírül viszi, mi újság van a másik utcában. Van aki temetéseken a lobogót viszi, s összeszedi az alamizsna-krajcárokat sátoros ünnepeken a templom küszöbén. S legfõképp arra jó a koldus, hogy akkor nem csúfolhatják ki a falut:

- Nini, ezeknek még koldusuk sincs!

Arra szegény volt a két falu, hogy külön-külön koldust tartson, tehát ketten fogadtak egyet. A közös koldust õsi szokás szerint Csetvernekrõl hozatták. Akkora városkában, mint Csetvernek, mindig akad egy-egy elszegényedett ember, aki koldusnak is elszegõdik, ha már nincs lelkének hová lennie.

Arra mindig vigyázott a két falu, hogy a koldus csendes, rendes, becsületes ember legyen. Ne valami izgága, kötekedõ, goromba szerzet vagy afféle félkézkalmár, aki ott is vesz, ahol semmit se adnak. Hanem olyan szemérmes szegény, aki nem tolakszik, mindennel beéri, s szûk esztendõben türelmesen várakozik a bérére otthon. Mert az is járt a közös koldusnak: szabad lakás, ott ahol talál magának.

A koldusnak kijárt a lakáson fölül egy pár csizma, egy új szûr minden három esztendõben, egy-egy ezüstforint minden újesztendõ napján, öt-öt véka kétszerbúza minden aratáskor. Hát ezért már csak érdemes koldusnak lenni! Hát még az a sok földi jó, amit a ciráki, nyiráki konyhákban sütöttek-fõztek!

No de ha a koldus jól járt a két faluval, azok is jól jártak ám az öreg Posztószéllel! Még ilyen koldusuk nem volt, mióta az eszüket tudják. Meglátszik azon még most is, hogy nagyon világeleje ember volt valamikor. Addig is, míg az isten meg nem látogatta sok mindenféle csapásával.

Az elsõ az volt, mikor Csetverneken gõzmalmot csináltak. Posztószél szélmolnár volt, de bizony hogy a gõzmalom kéménye pipálni kezdett, csak magának õrletett, ha volt mit. Úgy elszegényedett, mint az ujjam. A malom elpusztult, a családja elhalt, neki magának is valami nyavalyája támadt, az elvitte a fél szeme világát is. Mire fölépült, nem maradt egyebe a másik szeménél meg az ölbeli kis unokájánál.

No, igaz, megmaradt a béketûrése is, meg a mindenféle barkácsoló munkában való ügyessége is. Ahogy koldusnak szegõdött, az volt az elsõ dolga, hogy házat csinált magának az agyagosba, és gazdálkodni kezdett a semlyéken. Kitelt belõle ács, kõmíves, kosárfonó, gyékényszövõ, taplókészítõ, kanálfaragó, pipaszárfúró.

A koldusból volt benne a legkevesebb. Sose kért senkitõl, s ha kapott valamit, ingyen el nem vette. Adott érte vadmézet, csontforrasztó füvet, fogfájás ellen való fekete nadálygyökeret, a gyermekeknek sulymot, bíbictojást, mikor mit termett a csincsés. Ha egyebet nem tudott adni, adott jó szót, kalácsért tanácsot. A tanácsra mindig szüksége van a szegény embernek, s Posztószél mindig jó helyen tartotta az eszét.

Ugyan hol? Hát a makrapipájában. Anélkül nem volt okos ember, de ha az a szájában volt, akkor kifogott volna a káptalanon is. Bizonyosan abból szívta magába azt a nagy bölcsességet.

Most azonban a hajnali pirosságban kint ül Posztószél a kunyhó elõtt, és hallgatja, hogy varrják a békák azt a töméntelen sok papucsot. Most nem akar segíteni a pipa se. Nem is gyerekjáték az, amin most töri az öreg a fejét: hogy hogy is áll a dolog azzal a mátyásmadárral?

Olyan füst bodorodott már körülötte, hogy vágni lehetett volna. Jó neki nagyon, mert az ilyen nagy füstben a szúnyogok nem találják meg az embert. De a Buksi macska megtalálja, mert annak jó szeme van. Az már megjárta ma a gazdaságot. Fogott is egy nádiverebet. Azzal törleszkedik hozzá a gazdához nagy dicsekedve.

Posztószélnek fölcsillant a szeme. Kiverte a pipából a hamut, és megcirógatta a macskát.

- Jól van, Buksi, helyen vagyunk már. Tudom már, hová lett a mátyás. Ugye, Buksi, te etted meg a mátyást?

Ejnye de cudar portéka vagy te! Hanem most már csak vedd föl az ünneplõ gúnyádat, mert most nagyon úri helyre viszlek.

A macska a gazdájára szegezte a tekintetét, aztán mosakodni kezdett. Posztószél maga is kicsinosította magát. Megmosakodott friss harmattal, csizmát húzott, elõkereste az új szûrét, megkereste a Jánoska kalapját. Arrul levette a mátyásszárnyat, hóna alá kapta a Buksit, és útnak indult vidám pipaszóval. Bizony most szükség lesz az észre!

A verem szájára nem tette föl a fûzfavesszõbõl font ajtót. Ugyan ki vinne el valamit a putriból? Mit vinne el? Tán a két alvó gyereket? De hiszen vigyáz azokra a jó isten meg a Madzag kutya.

Jánoska csakugyan arra ébredt föl, hogy ugat a Madzag kegyetlenül, s közbe-közbe nagyokat ránt az inge ujján.

- Kelj föl, kis gazda, téged keresnek!

A verem száján csakugyan lehujjántgatott valaki:

- Hej, hé! Itthon van-e a mi fiunk?

- Te vagy az, Jánoska! - noszogatta Veronka a fiút. Õ már akkor fel volt készülve takarosan, piros cickafarok-virágot is tûzött a hajába. - Csitári János van itt Cirákról. Ráismertem a szaváról.

Csakugyan Csitári uram volt az, két lovadmagával. Azonban nem ment be a gödrök közé, megállt a kocsival az országúton.

- Hoztam a mi fiunk cókmókját. Segítsetek behordani.

Jánoska csak a száját tátogatta. Az õ cókmókja? Hiszen nem volt õneki a rajtavalónál egyebe. Az se túlságosan.

- Márpedig ez a tied, fiam. Mit szólnának a nyirákiak, ha még ki se ruháznánk a fiunkat? A világból kicsúfolnának bennünket.

Telides-teli volt az a kocsi gyereknek való gúnyával, viselttel, viseltebbel. Kis csizma volt vagy tizenöt pár. Bújj-bele, kezes-lábas, nadrágocska, dolmányka, ködmönke, fehér ruha, posztókalap, báránybõr sapka olvasatlanul. Még egy kis subácska is akadt. A belsõ világát már lelegelték a molyok, de a cifráján meglátszott, hogy selyemmel varrott rozmaringok voltak azon valaha.

- Hát kitõl mi telt - mentegetõdzött János gazda -, többet is hoztam volna, de nem fért a kocsira. Még a Patkó soron meg a Ritkaszép utcában nem is jártam. No, az majd jó lesz másik esztendõre. Elég lesz ez neked egy darabig.

A gyerek sírt is, nevetett is, míg a motyót lehányták a kocsiról, s mind azon mesterkedett, hogy megcsókolja a Csitári uram kezét, de az ráförmedt nagy mérgesen:

- Hohó, nem vagyok én püspök! Elég hiba - tette hozzá szelídebben.

Azután fölült a kocsiba, s már csak úgy futtában szólt vissza Veronkának:

- Te meg, kislány, mondd meg az öregapádnak, hogy fölemelte a falu a fizetését. Ezután minden újesztendõkor többet kap egy húszassal. A búzáját is megszerezzük egy kötés dohánnyal! Hadd szégyellje magát Nyirák!

Nem volt pedig annak mit szégyelleni. Mert alig porzott el a ciráki kocsi, már hallatszott a nyirákinak a nyikorgása.

- Hát ez mi? - ugrott le róla Suhajda Péter, s megvetõleg bökte meg az ostornyéllel a sok halomra hányt holmit.

- Hozták Cirákról a Jánoskának - felelte Veronka.

- Mindjárt gondoltam. Olyan ciráki szaga van. Hát még ez is suba? - kapta föl a földrõl a molyette bõrgúnyát.

Jánoskának elszorult a szíve. Õ ennek a kis subának örült a legjobban az egészben. Jaj, még szétszaggatja az a haragos ember! Megfogta a kezében:

- Jó ez nekem, bácsi. Ezért is az isten áldja meg, aki küldte!

- Micsoda? - fortyant föl az ember. - De hát mi közük õnekik a mi fiunkhoz? Ki tudjuk azt ruházni magunk is. Ezt a szûrt nézd meg, öcsém!

Azzal kiterített a gyerek elõtt egy keshedt szûröcskét, amelyik szûrnek semmivel sem volt szûrebb, mint a suba subának.

- Valóságos gácsi posztó ez! Én magam vettem a Lajcsi fiamnak ezelõtt tizennyolc esztendõvel. Nem tudnak már most olyan szép rózsákat csinálni, mint amilyenek ezen piroslottak valaha. Hát ezek a csizmák? Fölhúzhatta volna ezeket a király fia is, míg az orruk ki nem szakadt. Nini, micsoda szép atilla ez! Hát még mikor a zsinór le nem feslett róla! Meg kell nézni ezt a micisapkát! Ha a széle megvolna, ma is elhordhatná a ciráki bíró karácsony napján is!

De ezt mind olyan nagy fönnhanggal mondta, mintha attól mindjárt begyógyulnának a kis csizmák, rossz gúnyák sebei. Bele is izzadt a dicsekedésbe. Elõ kellett venni az ingderékból a nagy fehérbabos piros kendõt. Vissza se tette. Ahogy megtörülgette vele verejtékezõ homlokát, odadobta a kendõt a gúnyákra.

- Ez is legyen a tiéd, fiam! Tudom, a cirákiaknak eszükbe se jutott kendõt hozni. Kidukál pedig az teneked. Mibe kötnéd másképp húsvétkor a rostélyoskalácsot?

De a kendõ után nem Jánoska kapott, hanem Veronka. Mindjárt bekötötte vele a fejét. Meg is nézte magát a szép nagy tükörben, a víz tükrében. Tetszett is magának nagyon, szinte sajnálta leoldani fejérõl a szép babos kendõt.

- Szebb kendõt vesz teneked öregapád, húgom - mosolygott Suhajda Péter. - Lesz neki mibõl. Újesztendõtõl fogva fölemeljük a bérét egy fényes húszassal. A búzáját is megtetézzük szüretre egy kosár szõlõvel. Hadd pirítsa a szégyen Cirákot!

Azzal aztán a nyaka közé suhintott az egy lónak (fölért az két ciráki gébével), és útnak eredt. A két gyerek meg hozzálátott az ajándék holmik behordásához.

- Hová leszünk ezzel? - hüledezett Jánoska. - Hiszen annyi már itt a csizma, hogy a békának se kell többet papucsot varrni.

- Hely dolgában ne búsulj - vigasztalta Veronka. - Van nekünk itt a partban kamránk is, csak behordani gyõzzük.

De tán estére se lettek volna készen a hurcolkodással, ha a jó szerencse oda nem gurítja Fütyü cigányt. Nem is a jó szerencse, hanem a jó szíve.

Adjon isten mézses csíkot! - köszönt oda hozzájuk. - No, mire végzsitek? Tán kukucskapiacsot jáccsotok ezzsel a két kazsal ócska portékával? De hisen nincs ebben olyan úgy se, amit én hozstam a Jánoskának. Azs nem minden bolond embernek jut azs esébe. Az ilyesmi csak a Fütyü cigánynak jut azs esébe.

A hóna alatt egy nagy batyut szorongatott, azt kibontogatta nagy akkurátusán. A nagy batyuban volt egy kis batyu, abban meg egy nagyon kis batyu. Abból kihámozott a cigány egy fél kesztyût.

- Nese, édes mézsem - nyújtotta oda Jánoskának. - Azs uraság fia vestette el eccser, volt rajta aranygomb is. Én találtam meg a Varjú-vár kapujában, de nem vittem hazsa. Hisen vadkestyû ezs, mondok. Inkább eltettem emlékbe, csak éppen a gombot vettem le róla. No, jó les ezs neked így is. Segény gyereknek fél kestyû is elég.

Takaros kis babakesztyû volt, Jánoskának éppen csak az ujja hegye ment bele.

- Nem tésen semmit - folytatta Fütyü -, majd megnövekszik ezsen a drága jó levegõn.

Veronka aztán elment ebédre való gombát szedni, emezek pedig eltakarították a sok egyet-mást. Jutott belõlük mindenüvé, még Fütyü is beduggatott egy-két gyolcsinget a kacabája alá. A híres micisapkát meg belegyömöszölte a kalapjába, s mikor Jánoska mindent tûvé tett érte, azzal elégítette ki:

- Sose bánd, rajkóm. Bizsonyosan elvitték azs ürgék. Mindig hallottam azs édesanyámtól, hogy azs ürgekirál micsisapkában jár.

Mikor készen voltak a munkával, egy kis hûvöst kerestek, mert fûtött a napocska, mintha fizetnének érte. Volt a vízparton egy öreg fûzfa, annak az alja volt a Posztószélék nyári ebédlõje. Most is oda heveredtek, várva a delet. A cigány ugyan erõsködött, hogy az õ gyomra már tizenkettõt korog, de Veronka azzal fizette ki, hogy õnáluk akkor van dél, mikor öregapó hazaér.

Eközben végig-végig vizsgálta Fütyü a gyereket.

- Ast nézsem, hogy mennyire elütöttél azs édesapádtól. Azs sép fekete ember volt, mint én vagyok, te meg olyan csúnya fehér vagy, mint egy úr.

- Hát ismerte az édesapámat? - rezzent meg a gyerek.

- Csicsmár somsédot? Hát hogyne ismertem volna! Mint a tenyeremet! Nagy termetû ember volt segény, nemhiába hogy csizmadia volt. Azs volt a veste is segény fejinek. Hisen tudod te ast, Jánoska.

- Nem tudom én. Sose beszélt énnekem arrul. Nagyon szûkszavú ember az én apám.

- No, azs lehet, mióta nem csizsmadia.

Fütyü cigány nagyon haragudhatott a csizmadiákra. Talán azért nem hordott csizmát még télen se, hogy avval is õket bosszantsa. Most is egyre azon ette magát, hogy mért volt a Jánoska apja csizmadia.

- De ha mán azs volt a hivatala, legalább lovat ne tartott volna. Minek a csizsmadiának a ló, mondd meg nekem, Jánoska. Látod, ha azs apád lovat nem tartott volna, nem sökött volna be az uraság kertjébe. Ha be nem sökött volna, azs uraság nem sakajtotta volna kétfelé a baráccságot a csizsmadiával. Így meg ott fogták a lovat zsálogba. Igazsa is volt azs uraságnak, a csizsmadia ne lovagoljon, csak a háromlábú séken. Azs ám, de a te apád nem azsért volt csizsmadia, hogy hallgasson a sép sóra. Mindennap háromsor odaállt a Varjú-vár kapujába, és ast kajabálta föl azs ablakba, hogy drága lesz még ezs jó Thurán Benedeknek. Erre ostán az uraság is megharagudott, ost asondta, gyere közselebb, Csicsmár koma, hadd besélek a fejeddel. Még a hajdúkat is kiküldte, hogy vezessék be a vargát, ha a járást nem tudná. No, erre astán ló nélkül is úgy elszelelt az apád, hogy sinét se látták többet. Világ bujdosója lett belõle. Hát már most mondd meg nekem, Jánoska, érdemes-e csizsmadiának lovat tartani.

Jánoska azonban semmit se mondott, mert úgy elõvette szegényt a sírás, hogy se látott, se hallott. Fütyü cigány csak most kapott észhez. Szánta-bánta, amit mondott, s ennek jeléül földhöz vágta a kalapját. Úgy szokta õ kifejezni az elkeseredését. És az most nagyon õszinte volt, mert még arról is megfeledkezett, hogy az ürgekirály micisapkája is kipottyant a kalapból.

- Jaj, ezs azs én samár fejem! Ó, hogy miért nem csinált már belõle csinegefogót az öreg Postósél csimbora! Legalább nem keserítettem volna ilyen oktondé besédekkel ast a segény árva kis sivedet! No, megállj, aranyos mézsem, majd mondok én neked ennél sebbet is, jobbat is. Megverte ám azs Isten ast a gonos nagy urat, aki földönfutóvá tette ast azs áldott jó csizsmadiát, a te segény édes acsádat! Õ elvette azs egyetlen lovát annak a drága jó embernek, õneki meg elvette azs Úristen azs egyetlen unokácskáját. Harmadnapra belevesett segény a Resegébe. Úgy kell neki lenni, mert még azsok a drága sép ruhái se kerültek meg azs ártatlannak. Se híre, se hamva nem maradt a gyönyörûmnek. Ott keserítette meg azs Isten ast a nagy urat, ahol legjobban fájt neki: a sivin. Ast besélik, azsóta mindig azs egyetlenkét siratja. Azsóta nem mer azs emberek seme elé kerülni. Azsóta a házsa táját még a madár is kerüli. Csak azsok a csúnya nagy fekete varjak károgják éjjel-nappal a fülébe, hogy: kár, kár.

De olyan szépen károgott Fütyü, hogy a Buksi nekiugrott, s tan a szemét is kiszedte volna, ha a hirtelen odatoppant Posztószél el nem rántja onnan.

- Különb pecsenyét érdemelsz ma, szolgám. Megszolgáltál érte.

- Nini, öreg Postósél - csapta össze a kezét a cigány -, de kicsípted magadat! Tán megérezsted, hogy úri semélyem állít be vendégnek a házshozs?

- De hiszen tenálad is nagyobb úrral cseresznyéztem én ma egy tálból - hunyorgott Posztószél.

- Meg is lövöldözsött azs téged a magjával. Hát astán ki azs azs úr, aki még Fütyü csigánynál is nagyobb úr? Seretnék a semébe nézsni.

- No, azt nem javallom, hékám. Thurán Benedeknek hívják õkegyelmét.

- Jaj! - kapta fel a fejét Fütyü, s úgy megilletõdött, hogy mikor Veronika betálalta a hirtelen-hamarjót, hármasával is nyelte a kukoricagombócot.

No, a kukoricagombóc nem a legutolsó étek, de még annál is többet ér az, ahogy Posztószél számot adott a varjú-vári úrról. Azt étel utánra hagyták csemegének.

- Hát ahogy bemegyek, elejbem áll a vén hajdú. Itt, azt mondja, nem adnak semmit, hordjam el magam, míg szépen vagyok, mert csúnya vége lesz annak, ha a Harkabusz meglát. Márpedig, mondom, én el nem megyek innen, míg nem látom az urat. Sorom van vele. Nem vinni akarok én, hanem adni. Nincs most bolondok napja, morgott a vénség. Azért álljon félre az útból, mondom én, s azzal kilibbentem a szûröm alól a mátyásmadár szárnya végét. De húzott ám magával az öreg ugyancsak! Nem telt bele egy miatyánknyi idõ, már akkor ott álltam az úr elõtt.

 - Tudom, tüzselte is a bokádat a félsláng - kottyant bele Fütyü sápadozva.

- Nem Szaladjváron születtem ám én, mint Fütyü cigány - vetette oda Posztószél. - Úgy láttam én, hogy a nagy úr jobban meg volt illetõdve, mint a kolduska.

- „Hol a madár - förmedt rám -, az unokám madara?” - Ehol-e - mondom, s kiveszem a szûr alól a Buksit. - Ez ette meg, uram. Éppen csak a szárnyacska maradt belõle, mikor rábukkantam az erdõn. Hát behozom, mondok, hogy az ártatlanok ne szenvedjenek helyette, mert, mondok az ártatlanok sanyargatása nagy vétek az Isten elõtt. Azért õ mindig megfizet, ha késõn, ha korán. No, villámlott erre a szeme olyant, hogy még ezt a fél szememet is behunytam. Megkapta a fél kezével a vállam és megrázott: „Honnan ismered te az Isten szándékait, öregember?” - Koldus vagyok, alássan kérem - mondtam én erre -, hát sok beszédem van a jó Istennel. Erre aztán eleresztett, a Buksit meg ledobta a hátulsó udvarra a kutyák közé. De hiszen megvívott az azokkal, s mire kiértem a kastélyból, egyszerre csak a nyakamba ugrik ám egy akácfáról a Buksi. Ott várt már, mert tudta, hogy erre járok hazafelé. Nem volt ennek annyi baja se, mint egy leesett mákszem. Még a szõrét is simára nyalta már, úgyhogy meg nem látszott rajta, hogy hat fenevaddal viaskodott egyszerre.

A Buksi mindig döfött egyet a gazdája lábszárán, valahányszor a nevét hallotta, aztán sorra járta az egész családot. Mindenkinek meg kellett simogatni.

- Gyere mán, gyenyeri jóság, hadd csibáljam meg ast a drága sép piros füledet! - csalogatta Fütyü is a macskát, hanem az mindjárt fölszaladt a fûzfára, s onnan kurrogott le nagy mérgesen.

- Én nem tudom, mért nem seretnek engemet a macskák, mikor én úgy seretem, hogy majd megesem õket - békétlenkedett Fütyü.

- Azért nem szeretnek téged a macskák, amiért te a hajdúkat nem szereted - nevetett Posztószél. - Pedig azok is szeretnek ám téged!