VIII. Karácsonyest a putriban

Abban az esztendõben pedig nagyon korán beköszöntött a tél. Egyszerre csontkeményre fagyott a föld. A kapát, az ekét nem eresztette magába. A szõlõk takaratlan maradtak, az õszi szántásra gondolni se lehetett.

Máskor ilyen tájban még a fecskét is hallani, fülemülét is látni. Most hetekkel elhurcolkodtak idejük kitelte elõtt. A kis madarak megérezték, hogy itt nem jó világ lesz. Õhelyettük a pipiskék jöttek elõ. Azok ott csipogtak dideregve a kocsiúton, a kerékvágásban:

- Csiki szûr, csiki szûr!

Mivel azonban a falusi gyerekek még úgy sincsenek csiki szûrrel ellátva, mint az égi madarak, vége szakadt a Jánoska iskolájának is. Igaz, hogy a tanítómester is átalakult nádvágó mesterré. Gyûjteni kellett a téli tûzrevalót. A putrinak ugyan megvan az a jeles tulajdonsága, hogy amilyen hûvös nyáron, olyan meleg télen, hanem Posztószél meg azt jövendölte, hogy ez nem olyan tél lesz, mint a többi. Márpedig Posztószélnek csak érteni kell ezt a tudományt. Mihez értsen, ha még az idõhöz sem, aki kijárta a szélmolnárságot, és mester lett a koldusságban?

- De hiszen, gyermekeim, sokan megsiratjuk még ezt a telet! Tudják azt a piócák, hogy mért bújnak le olyan mélyen az iszapba! Hát tán az a nagy makktermés jót jelent? Az is tudni való, hogy mikor a Tejút ilyen tisztán tündöklik, mint az idén, sokan elcsúszkálnak azon a rávaló esztendõben. Észrevetted-e, Veronka lelkem, azt a nagy farkaspókot a tûzhely hasadékában? Az is azért jött be, mert nem tudja mikor mehet ki. Hát te, Jánoska, vetted-e észre, hogy hogy pattog a nád? Tudja az, hogy mit sirat. De még az én lábam csontja se hiába sajog!

Jánoska nem sokba vette az ilyen beszédeket. Sokkal több gondja volt arra, hogy mennyi idegen madarat kergetett a zord idõ a nádasba. Olyanokat, amiknek a nevét se tudta, mert sohase voltak ezen a tájon járatosak. Rendezett is Buksi nagy vadászkirándulásokat, s amit hozott, azon hûségesen megosztozott a Madzaggal. Minden csontot meghagyott neki, s azon a Madzag úgy fölvette magát, hogy szinte gurult.

- Valóságos kötél lesz már a Madzagból - cirógatta meg Posztószél az öreg ebállatot.

Egyszer aztán Madzag is hozott valamit. Egy dermedt mátyásmadarat, aki a hegyi erdõkbõl lecsavargott valahogy az alföldre. No, ide egészen jó helyre jött szegény. A Madzag az öreg fûzfa tövében találta meg, s mivel õ nem él madárhússal, a Buksi cimborának akart vele kedveskedni. Veronka azonban elkapta tõle a zsákmányt, fölmelengette a konyhán. Tyúkborítóban, rosta alatt, hol rejtegette addig, míg megszelídült, s egy reggel becsempészte a Jánoska sapkája alá. Soha jobbízût nem kacagott, mint mikor a fiú fölkapta a sapkát, s a mátyás kilibbent alóla.

- Jánoska, Jánoska! - kiáltotta, kis gazdasszonya vállára repülve.

Jánoska úgy megrettent, hogy majd elejtette a fejét. Azt hitte, álmodik. Körül is nézett olyan bámészan, mint a Makkos-erdõben azon a bizonyos reggelen. De most nem a Mák Máté uram haragos szeme meredezett, hanem a Veronka csillagszeme sugárzott rá.

A mátyás hamarosan beleszokott új tagnak a famíliába. Õ lett a putri bohóca. Megtanult csaholni, megtanult miákolni, meg a szájában tartani a Posztószél pipáját, szerette megkacimbálni a Veronka befont haját, óraszámra elmulatta magát a Jánoska nevével, de a legnagyobb öröme mégiscsak az volt, ha a Buksit összeveszejthette a Madzaggal. Azt pedig olyankor cselekedte, mikor a két pajtás egymás mellett szendergett a tûzhely elõtt. Olyankor a mátyás lesurrant a kemencenyakról (nagyon szerette a meleget), és megcsípte a Madzagnak a fülét.

- Mérrr, mérrr? - kérdezte mérgesen a Madzag, álmosan hunyorogva a szemével. De mikor azt látta, hogy a Buksi egészen nyugodtan szundikál, akkor õ is megint a lábai közé szedte a fejét.

Erre a mátyás megint elõsomfordált, s most már a Buksinak rántotta meg a farkát úgy, hogy az egyszerre talpra pattant.

- Miáj, miáj! - jajgatta keservesen. A Madzag pedig semmiért sem haragszik jobban a világon, mint mikor õt a Buksi Mihálynak csúfolja, s ilyenkor rendesen megfogja neki a nyakán a bõrt, s tán a lelket is kirázná a kenyeres pajtásából, ha az meg a körmeivel nem kérdezné tõle, hogy:

- Hogy adod a bundád, Madzag?

Nagyon szegényes mulatság biz ez, de hát a putribeli emberek nem is kívánnak különbet. Igaz, hogy hiába is kívánnának. Napok óta, hetek óta esik a hó, s a putri úgy be van temetve, hogy csak a kéménye látszik ki, az feketéllik ki a nagy fehérségbõl. Olyan az egész, mint egy nagy sírdomb, a kémény rajta a fekete márványkõ.

Hanem azért azoknak, akik a Varjú-várban élnek, nincs olyan vidám karácsonyestéjük, mint azoknak, akik a putriban vannak eltemetve. Pedig a mécset is eloltották, mert fogytán van az olaj, arra meg kevés reménység van, hogy húsvét elõtt bemehessenek érte a faluba. Ez a tenger hó talán még akkorára se olvad el. De hiszen világít ezeknek a betlehemi csillag!

Az ám, a betlehemi csillag! Jánoska éppen azt meséli, hogy milyen bohóságot álmodott õ mára virradóra. Mintha ölbeli kicsi gyerek lett volna, ezüstágyban aludt volna patyolat vánkoson, s tündöklõ szárnyú angyal hozott volna neki aranycsillagot. Aztán az angyal elkezdett kisebbedni, kisebbedni, utoljára olyan kicsi lett, hogy beleveszett a csillagba, s már akkor az se csillag volt, hanem labda. Õ aztán a labdával hátbavágott egy öregembert, aki erre õt a karjára kapta, meghintáztatta a levegõben, s mire visszatette az ágyacskájába, akkor már nem is öregember volt, hanem a Fütyü cigány.

- Az volt a legkülönösebb - mesélte a gyerek -, hogy csupa csipke meg bársony volt abban a szobában minden, és akkora ablakok voltak rajta, mint a templomon, mégis olyan sötét és hideg volt. Úgy örültem, mikor a mátyás megcsipkedte az orromat, és láttam, hogy itthon vagyok.

- Rossz álom lehetett, szolgám - nevetett Posztószél -, a Varjúvárban láttam én olyan szobákat.

Ezen megakadt a beszéd, mert a Varjú-várat senki se szerette emlegetni. Nem is való az, különösen karácsony estéjén.

Posztószél megint meg akarta indítani a beszédet. Éppen azt akarta elmesélni, hogy õ meg otthon járt az éjszaka a malmában, mikor valami kaparászás hallatszott a verem száján.

- Jaj, farkas! - bújt oda Posztószélhez Veronka félõs borzongással.

- Róka lehet az csak, cselédem - nyugtatta meg az öreg -, a farkasnak nincs már erre híre se. Bevették azok magukat a Varjú-várba. Nem is farkas már az õ nevük, hanem Harkabusz meg...

Most meg már a putri tetején hallatszott valami dobogás, s egyszerre bezuhant valami nehéz test a kéményen. Meg is szólalt abban a percben:

- Jaj, drága sentjeim, de nehezsen talál be hozzsátok a segén ember. Tán tik is Varjú-várat jáccsotok mán?

Akkorra Posztószél lángra lobbantotta a mécses kanócát. Bíz az elég nehezen ment, mert a putriban acél, kova a tûzszerszám. Addig a cigány kicsinosította magát: kormos kezével végigsimogatta az ábrázatát. Csak a foga villogott ki a nagy feketeségbõl.

- Tán nem is eriltek a vendégnek? - kérdezte elszontyolodva. - Pedig engem a betlehemi csillag vezsérelt ide. Azs juttatta eszembe, hogy nini, Postósél csimboráék meg egésen magukban vannak ezsen a sent estén. No, mondom, saladj, Fütyü, ne mondhassák, hogy kiestek a grácsiádból.

- Okosan tetted, Fütyü - hagyta helyben Posztószél -, csak az a kár, hogy elõbb nem jöttél. Bizony neked már nem jutott se a mézes fokhagymából, se az olajos káposztából.

Pedig az mind a kettõ igen nevezetes karácsonyböjti étek. Egészen méltó hozzájuk a harmadik csemege, amit fekete reteknek hívnak. Szerencse, hogy abból még maradt egy fél cipónyi nagyságú. Azt Veronka szíves készséggel odatette a karácsony éjszakai vendég elejbe. Nem sajnálta tõle a sót-paprikát se.

- Tessék, Fütyü bácsi, olyan ez, akár a jó édes barackmag, csak vastagon kell hámozni.

Fütyü bácsi mohón kapott a retek után, de aközben körülvillogtatta a szemét, s meglátott a padkán egy nagy tál aszalt szilvát. Akkor mindjárt eltolta maga elõl a retket.

- Nem seretem azs édes barackmagot - mondta fanyalogva. - A sépapám is attól halt meg iskolásgyerek korában. Inkább seretnék egy pár sem asalt silvát enni, ha akadna valahol. Hasnos eledel azs nagyon. Azst tartják, hogy aki karácsony estéjin asalt silvát esik, annak álló estendeig mindég helyén les azs étvágya.

Veronka ugyan karácsony napjára szánta a szilvát, hanem azért az elsõ szóra odatette a tálat Fütyü elé. Isten õrizzen, hogy Fütyü bácsinak baja legyen az étvágyával! Ki venné azt a lelkére egy-két szem szilva miatt?

Fütyü pedig egy szót se szólt többet addig, míg azt a nagy tál szilvát az utolsó szemig a gallérja mögé nem hányta. Mégpedig magostul. Aztán megitta a levét. Utoljára pedig megette a retket hajastól, s csak akkor fohászkodott föl:

- No, édes mézseim, kicsi híja, hogy jól nem laktam.

- Mi híja még, Fütyü? - pislogatta sebesen a fél szemét Posztószél. Veronkának szólt az, akit egy kicsit elszomorított, hogy Fütyü olyan tiszta idõt csinált. (Arra mondják azt, mikor semmi se marad a tálban.) Hát most már mit esznek õk holnap?

- Seretnék rágyújtani. Akkor ostán nem cserélnék - uram bocsá’ - a földesúrral se. Csakhogy a dohányom otthon felejtettem, a pipám meg nem találom.

Pipája Posztószélnek se volt több annál az egynél, akit mindig a szájában hordott. Hogy osztozzanak azon már most meg? Úgy osztoztak biz azon, hogy hol Posztószél szippantott belõle egyet, hol Fütyü.

De Fütyünek még most is nyomta valami a lelkét. Addig nyomta, míg csak Jánoska meg nem kérdezte tõle:

- Mit nyögsz annyit, Fütyü bátyám? Mid veszett el?

- Jaj, esem azs elméd, de csak kinézsed, hogy mi bajom. Elvestettem valahol a sobám kulcsát, ahogy saladtam hozzsátok a betlehemi csillag után. Mánmost én azst meg nem találom addig, még a hó el nem olvad. Addig én nem mehetek el tõletek.

Hát ez egészen rendén való dolog volt. Mindjárt rá is bízták Fütyüre, hogy most már ott válasszon magának hálóhelyet, ahol akar. A kémény alját választotta, mert onnan kiláthat a betlehemi csillagra is. Pedig csak azért feküdt biz õ oda, mert az legközelebb volt a tûzhelyhez.

Jánoska odaadta neki a szalmazsákját, Veronka a vánkosát, Posztószél pedig takaródzónak az ünneplõ szûrét. De Fütyü még ezzel se érte be. Hanem a Madzag kutyát ráfektette a lábára, a Buksit meg odaédesgette a fejéhez. Azok jó meleget tartanak. S ekképpen megvackolva, háládatos szívvel adta álomnak a fejét:

- Felsiges Istenkém, csak már úgy elaltatnál ezsen a jó helyen, hogy föl ne ébrednék tavaszig, mint a csigabiga!

Hát hajnaltájban mégis arra ébredt föl a família, hogy Fütyü féllábon ugrál a szobában, s úgy didereg, hogy a foga is vacog bele.

- Mi lelt téged, Fütyü? - kérdezték tõle ijedten.

- Mi lelt, mi lelt? Hát azs lelt, hogy ürge lett belõlem. A kéményen át beesett az esõ, és kiöntött a helyemrõl, így van azs, ha én egyser jó sándékba foglalom magamat. Mán most saladhatok a kulcsomat keresni.

- Az esõ, Fütyü? Félrebeszélsz te, Fütyü. A fejedbe ment az aszalt szilva.

De biz esõ volt az, valóságos felhõszakadás. Posztószél fölkapaszkodott a putri szájába, és kikémlelõdött az éjszakába. Nyoma se volt már a hónak. A halmok oldaláról nagy patakokban zuhogott a víz.

Posztószél szomorúan csóválta meg a fejét:

- Karácsonyi esõ: nagy szomorúság. Majd meglátja, aki megéri. Fütyü azt mondta erre, hogy õ már megérte. Soha ilyen nagy somorúsága nem volt azs életben. Mind pocsékká ázsott azs a drága sép ruhája, amelyikben valóságos hercsegnek látsott a setitben.