IX. Isten haragja

Hanem ez egyszer Posztószél alighanem csúfra maradt a tudományával. „Karácsonyi esõ: nagy szomorúság.” De bizony nagy vígság lett abból hegyen-völgyön.

A nagy esõ tisztára elmosta a telet. Ahogy a felhõk kiesték magukat, a meleg szél üres zsák módjára szétfújta õket. A nap kisütött, és úgy befûtötte a földet, hogy az egyszerre tavaszt érzett.

Az új esztendõ elsõ heteiben a sok beistállózott jószágot már ki lehetett verni a szabadba. Bokáig nõtt akkorára a fû a legelõkön. A szegény embernek ez volt az elsõ öröme. A drága száraztakarmányt nem kellett feletetni az utolsó szálig.

A másik az volt, hogy gyertyaszentelõ körül már meg lehetett kezdeni a tavaszi szántásokat. Ha jó idõt ad az isten, már tán pünkösdre új lisztbõl lehet sütni a kalácsot. Ebben az esztendõben nyilván kétszer is lehet aratni.

Jó idõ pedig volt bõviben. Fát, szõlõt, veteményt, mindent megbolondított a napsugár. Még a fecskék is korábban hazajöttek az idén egy-két héttel, s mégis azt hitték, hogy õk most elkéstek egy-két hónappal. Hiszen más esztendõben még ilyenkor napszámra el kell ficseregni egy-két szem szúnyogért, most meg vékaszámra lehet fogni már legyet is.

Csudálatosán meg volt zavarodva a természet. A kék sugarú õszi csillag, amelyik a múlt esztendõben nem bírt elõbújni a földbõl, most egyszerre virított az ibolyával, s a pipacs utolérte mind a kettõt. A nádas a putri mögött olyan haragoszöld gúnyát öltött magára, amilyent csak nyár derekán szokott hordani, s abban az idõben, mikor máskor még csak a szemét nyitogatja, most már ki is teremte magát. Veronka már alig gyõzte hova rakni a sok turbolyagyökeret, a tömérdek földimogyorót, vízigesztenyét. De Posztószél még a tetõbélést is teledugatta gyenge nádtorzsával.

- Nagy úr lehet még ez az idén, gyermekeim!

Hogy milyen áldott világ járt, azt abból lehet a legjobban megítélni, hogy Fütyü hetek óta feléjük se nézett a szegény Posztószéléknek. De még jobban abból, hogy Harkabusz fölemelte az árendát. De legjobban abból, hogy az idén még azt is zúgolódás nélkül fogadták a bérlõk. El voltak arra készülve Cirákon is, Nyirákon is, hogy ennek az évnek is az uraság fölözi le a hasznát. No hiszen jut is, marad is.

- Csak már egy kis esõt adna a fölséges Úristen!

De a felhõknek nyilván másfelé volt dolguk mostanában. Akkorát se lehetett belõlük látni, mint egy jóravaló subafolt. Pedig idelent nemigen beszélgetnek már az emberek egyébrõl, csak arról, hogy ejnye, ejnye, hát csak nem akar egy kis esõcske lenni!

Nem ám, még harmatocska sem. Egyszer az is meggondolta magát és elmaradt. Ugyan mit keresett volna itt, hiszen ki se játszogathatta magát a fûszálakon. Elnyelte a szomjas föld hullása percében.

Az emberek már nem tudtak éjszakánként aludni a nyugtalanság miatt. A házak tetejérõl leskelõdtek szét a csillagos éjszakában: látnak-e valahol felhõt kerekedni? Hiábavaló fáradság volt: felhõk nélkül villámlott az ég alján. Azt szokták mondani ilyenkor, hogy: szárazságra villámlik.

Várjatok csak, emberek, nem tudjátok még ti, mi az a szárazság! Még most csak ti kéritek az esõt, buzgó énekszóval, alázatos imádsággal az istenházában: nyissa meg az egek csurgóit, mert a földi kutak mind kiszáradtak. (Már akkor a Reszegébõl ivott mind a két falu, az ember együtt az oktalan barommal.)

Egyszer aztán a fák, a füvek is elkezdtek sírni. Valami csudálatos fájdalmas zsibongás támadt a levegõben az aszalódó kalászok, a pörkölõdõ levelek zizegésétõl. Nem hallatszott föl az égbe az se.

A fák sírásával összevegyült a szomjas barmok bõgése és az égi madarak ijedt lármája. Ezek csak tudtak magukon segíteni: elköltöztek ebbõl a mostoha határból. Nem maradt ott egy fia veréb se.

Jöttek helyettük egyéb szárnyas állatok. Azok, akiknek a szárnyára az van írva a Biblia szerint, hogy „Küldtek, jöttem, elátkozott föld porából lettem!” Ezek a hívatlan vendégek: a sáskák, nekik a szárazság szálláscsinálójuk, õk mindig a sarkában járnak, és soha el nem maradnak tõle.

Eddig olyanok voltak a mezõk, mint valami megpörkölõdött abrosz. Ahol a sáskák rezgõ serege megtelepedett, ott korommá égett, ami eddig csak meg volt pörkölve. Végeláthatatlan nagy fekete foltok maradtak utánuk. Fölettek azok mindent az utolsó fûszálig, az utolsó falevélig. Akkor aztán továbbmentek õk is egy házzal, csillogtatva, rezgetve üveges szárnyukat a gyilkos napsütésben.

„Hívnak, menjünk; elátkozott föld porából lettünk.”

Akkor aztán Fütyü cigány is jónak látta fölkeresni a szegény Posztószéléket nagy magányosságukban. Bizonyosan nagyon el vannak csüggedve, rájuk fér a bátorítás.

A homok úgy sütött, mint a meleg hamu, azért Fütyü ugyancsak kapkodta a talpát. De szemét is ugyancsak dörzsölgette, mikor odaért a putrihoz. Az öreg fûzfa is elunta az életét, csak a száraz karjait nyújtotta az ég felé. A csincsés is odább szökött, abból is kiszáradt az élet. Csak a fekete gödrök tátongtak kietlenül, mint valami éhes szájak.

- Adjon isten! - kukkantott be Fütyü.

- De bizony azt is vegye el, amit meghagyott! - mordult vissza Posztószél keserûen.

- Hát hagyott még valamit azs istenke?

- Ezt a fél szememet, ni! Pedig ezzel is jobban szeretnék már nem látni. Elég irtózatot láttam már négy hónap óta.

Fütyü elfintorította a képét.

- De lágysívû ember lett belõled, csimbora! Látod, a csigán sokkal keményebb fábul van faragva. Ázs mindig feltalálja magát. Látod, én mán Sent Jánosnak is beálltam.

- Minek, te? Ne bomolj, Fütyü, nem arra való idõ van most.

- Hasen én nem figurázsok, nene! Vagy nem Sent János volt azs, aki sáskával táplálkozsott a pustában? Te jobban tudod, mert te istenes ember vagy. No, mondhatom, hogy a sáska nem úrnak való kost. Megpróbáltam.

Nem nevette el magát senki. Erre aztán Jánoskába kötött bele Fütyü:

- Tudom ám én, rajkóm, hogy mért erestetted búnak a fejed. Félted a mesterséged, ugye? Sok les azs idén a kolduló ember, csak azs a baj, hogy nem les kitõl.

Tudta a cigány, hogy mit beszél. A sáska még nem az utolsó láncszeme az isten haragjának. Azután jön még a legborzasztóbb, amit úgy hívnak, hogy: éhínség. Ez az ostorban a suhogó.

Addig csak jó világ volt, míg a téli maradék korpában tartott, amit a jószág meghagyott. Ha azt õrölt makkal összekeverik, abból lehet kenyeret sütni. Az jó az embernek is meg az állatnak is, csak az a kár, hogy nem szabad vele jóllakni. Egy az, hogy akkor beteg lesz tõle az ember, a másik az, hogy akkor nagyon korán elfogy.

Bizony a korpa a legnagyobb takarékoskodás mellett is elfogyott. Harkabusz pedig megtiltotta a makkszedést az urasági erdõben. Nem a parasztnak teremtette azt az isten.

Ekkor aztán elkövetkezett az a sírni-nevetni való állapot, hogy az emberek eljártak koldulni a koldushoz. Az nagy úr volt, mert ellátta magát nádtorzsával, vadgyökerekkel, vadmákkal és más ilyen drágaságokkal.

Most már odaköltözött a két falu a putri mellé. Megfért már egymással szép békességben Cirák meg Nyirák. Nem volt már személyválogatás az emberekben. „Én is koldus, te is koldus!”

Valami szívszakasztó látvány volt ez a koldustábor. Körös-körül a fekete mezõk, amiknek a hamvát csúfolódva kavarta föl a szél az égre. A rekedten bõgõ állatok, melyek tehetetlenül fetrengtek a forró homokban és kétségbeesve meresztgették homályos szemüket a gazdáik felé. „Hát már ti se tudtok rajtunk segíteni?” Néha ott sunnyogott körülöttük egy-egy róka is, föl se vették. Azt se ellenséges szándék hajtotta oda, csak az ösztön: hátha itt kap valamit.

A lemenõ napnak valami halálsárga színe volt, mintha õt magát is valami betegség bántaná. Sugárkévéi megnyújtották az emberek árnyékát, mely óriási hosszúságokban vetõdött ki a homokra. S akkor az egyik árnyék hirtelen meglengett, mint valami szörnyû malomvitorla, s odamutatott napkelet felé a kinyújtott karjával:

- Felhõ!

Az emberek talpra szökkentek, és kitárták a karjukat az égi csoda felé. Felhõ, felhõ!

S a felhõ sebesen közeledett, mintha csak szárnya volna, s egyszerre darabokra szakadozott. Keselyûmadarak voltak azok, prédára éhes, kopasz nyakú állatok. Sok mérföld messzeségben megérezték, hogy itt tor készül az õ számukra.

Az emberek csüggedve hullottak vissza a homokra, és most már csak fáradt szemüket emelték az égre. Várták azt a jótékony angyalt, aki örök álomra fogja le a szemeket. Hiszen csapása már úgy sincs az istennek, ami még hátra volna.

Pedig Harkabusz még hátra volt.

Harkabusz uram pontos ember nagyon, azt az ellensége se tagadhatja. Ha az õ kiskönyvébe az van beírva, hogy holnap bérfizetés napja van, hát annak meg is kell lenni. Ami az istené, az az istené, ahhoz õneki semmi köze. De ami az uraságé, azt ugyan nem engedi.

Még annyi figyelmesség is volt benne, hogy kiüzent a népnek az öreg Vendellel. Hogy el ne feledkezzenek arról, micsoda nap van holnap.

Az emberek oda se hallgattak. Õk már igencsak leszámoltak a földi dolgokkal. Kis úr már õnekik Harkabusz gazdástul együtt. Sokkal nagyobb úr elejbe készülnek õk most számadásra.

Posztószél azonban keményen szemébe nézett az öreg hajdúnak.

- Tiszteltetjük a nemzetes kasznár urat. Ne fájjon miértünk az õ feje. Mire ideje lesz, elõtte lesz az árenda. Olyan, amilyent az esztendõ érdemel.

Vendel vállat vont. Bánja is õ, ha lesz, ha nem lesz. Neki most is csak arra van gondja, hogy szem elõl ne tévessze valahogy az orra hegyét. Még azt se kérdezte meg Posztószéltõl, hogy: hát kendnek mióta vitte fel így az isten a dolgát? Gondolta, hogy az a fõkoldus, hát hadd beszéljen.

Másnap aztán Posztószél Veronkának is súgott valamit, Jánoskának is. Veronka kiszaladt oda, ahol a kert volt valaha, Jánoska pedig átnézett a „szomszédok”-hoz, az ürgékhez. Biz azok le voltak soványodva szegénykék, s meg voltak szelídülve úgy, hogy megálltak az embernek. Nem féltek, mert nem bántotta õket senki. Még Fütyünek se kellettek már.

- Nagyon nem-seretem pecsenye azs övék. Isonyú somjazsik utána azs ember.

Mire a két gyerek visszajött, akkorra Posztószél felkészült ünneplõbe. Még a szûrét is a nyakába kerekítette, pedig nemigen számíthatott arra, hogy majd ázik-fázik. De ne mondhassa Harkabusz, hogy meg nem tisztelte.

A Varjú-várat még ez a rettenetes esztendõ se tehette ridegebbé. A halott erdõ már nem száradhatott ki jobban. A varjú meg szívós madár, annak meg nem árt semmi. Mindössze a rikácsolásuk lett mérgesebb.

Harkabusz uramat is friss jó egészségben és rettenetes jókedvben találta Posztószél. Úgy ordított, mint az éhes fenevad.

- Hát kend mióta lett két falu szószólója?

- Én vagyok most két faluban a legmódosabb ember, uram. Én hoztam be az árendát, mind a kettõnek. Színit-javát annak, amit az idén termett a föld.

Azzal az egyik szûrujjából kirázott az asztalra egy marék királydinnyét. Azt pedig csak annyiban illeti meg ez a szép név, amennyiben a fekete retket a magyar ananász nevezet. Nem valami fölséges faj dinnye az, hanem egy homokban csúszkáló gazocska. S olyan tüskés gömböcskéket terem, hogy ha azokba mezítelen talppal belelép az ember, hát akkor minden az eszibe jut, csak éppen nem az, hogy királyok is vannak ezen a világon.

- Ezt küldi Cirák, nemzetes uram. Ez a legszebb termése.

A másik szûrujjából kiugratott Posztószél egy ürgét.

- Ezt meg Nyirák termette, nemzetes uram.

A nemzetes úrral az történt, ami még életében soha: nem tudott ordítani. Csak tátogatta a száját, mint a kacsa, de hogy nem bírt hangot adni, legalább ráütött az asztalra az öklével úgy, hogy az egyszerre telefúródott királydinnyével. Erre aztán megjött a hangja, s rettentõ bömböléssel kapta föl a bámészan szaglálódó ürgét, hogy hozzávágja Posztószélhez. De az már akkorára túl volt ungon-berken, amit eléggé sajnálhatott. Mert így nem lehetett szemmel látója annak a szívvidító látványnak, mikor az ürge beleharapott Harkabusznak a keze fejébe, de úgy, mintha ki se akarná többet ereszteni a foga közül. S Harkabusz addig ugrándozott szobáról szobára, míg a Vendel hajdú füstöt nem fújt a szeme közé. Akkor aztán eleresztette a kis fenevad a nagyot.