XI. A záloggyerekek

Másnap, míg Harkabusz kimérette a lisztet, búzát a két falunak, a zálogba adott gyerekek ott ültek egy a mohos kõpadon a kasznár lakása elõtt. Veronka dideregve bújt oda Jánoskához.

- Jánoska, én úgy félek, mi lesz velünk! Jaj, ha becsuknak valami penészes kamrába és ottfelejtenek. Sohse látjuk többé öregapót.

Jánoska adta a bátrat, holott õ is nehéz szorongást érzett a mellénye alatt.

- No, én nem félek. Nekem nagyon tetszik ez a sötét, öreg kastély. Olyan, mintha te volnál benne a tündérkirálylány, én meg a tündérkirályfi.

No, ezen lehetett nevetni. Messze van még a tündérkirályság, hanem a hétfejû sárkány már itt van. Jött Harkabusz, nagyon csikorgatva a kavicsot a talpával s haragosan csapkodva a csizmaszárát a korbáccsal.

- Hadd nézzek a szemetekbe!

A Veronkáéba ugyan nem nézhetett, mert az a kötõjét borította az arcára, hanem a fiú annál bátrabban nézett vele farkasszemet.

Harkabusz fölemelte a korbácsot, de a gyereknek úgy villogott a szeme, hogy csak a saját csizmájára sújtott vele akkorát, hogy megrepedt rajta a bõr. A két gyerek aztán estélig ott õdöngött az elhagyott udvaron. Nem törõdött velük senki, csak mikor a kapu felé közeledtek, ugrott eléjük egy tüskés bajuszú emberke. Az volt a Krzsamecskó.

- Ohó, nektek nincs megvan kimenet!

Egyszer aztán Veronka arról panaszkodott, hogy õ álmos. Jánoska meg úgy érezte, hogy ehetnékje van. Az ám, de hol, mit?

Szerencsére meglátták Vendelt, ki a lépcsõház aljában egy kis széken ülve gyakorolta szokott foglalkozását: nézte az orra hegyét.

- Bácsi - lépett oda Jánoska -, látszik az ábrázatáról is, hogy itt kigyelmed a legjobb szívû ember. Ugyan nem mondaná meg, melyik bokorban vetettek nekünk ágyat?

Az öreg hajdú, akármilyen savanyúan is, de elmosolyogta magát. Még hogy az õ képérõl jószívûséget olvasott le ez a gyerek! Ugyan jó szeme lehet neki.

- Ti vagytok a zálogba adott gyerekek? - kérdezte szokatlan nyájassággal, s levezette õket a kastélyépület mögött a konyhába. Ott átvette õket valami kulcsárféle, és megmutatta nekik, hol lesz a szállásuk. Biz az valami cselédszoba volt, de Veronka ott se tudott hova lenni csudálkozásában. Bizony a putri falán nem lógott olyan szép kerek tükör, mint ezen. Se olyan finom kanapé nem ékeskedett benne, mint ebben. Szalmafonás a deszkája, fehér porcelán gombokkal kiverve a háta meg a karja. Nem is mert Veronka ráülni, hanem lekuporodott a földre.

Jánoska azonban egy cseppet sem csudálkozott. Látott õ már ennél nagyobb pompát is, csak azt nem tudja hol.

- Nyilván édesapád mûhelyében - incselkedett Veronka.

Erre aztán megint jót nevettek, de a legjobbat akkor, mikor valami kuktaféle behozta a vacsorát. Volt ott sok mindenféle ételmaradék, de egyiknek se igen tudták a nevét. De még az ízét se érezték.

- Sokkal jobb ezeknél a te fõzted, Veronka! - mondta bátran Jánoska.

Csupa szerencse, hogy legalább kenyérrel jóllakhattak. Azt nem ettek már hónapok óta, ilyent meg tán soha életükben. Hanem azért Jánoska abból is otthagyta az utolsó falatot.

- Éhes atyánkfia van! - sóhajtott Veronka, s erre kibuggyant a könny mind a kettõjük szemébõl. - Szegény öregapó!

S ettõl fogva minden reggel, minden este az volt a sóhajtásuk imádság gyanánt: „Szegény öregapó! Ugyan mit csinálhat az most? Ugyan gondol-e miránk?”

Egyszer aztán ezt is megtudták. Ahogy Jánoska õdöngött odakint a száraz jegenyék alatt, hallja ám, hogy ugyancsak szûköl egy kutya valahol. Tréfából elfüttyentette magát:

- Gyere ide, Madzag!

De már arról a víg csaholásról, ami erre felelt, csakugyan meg lehetett találni Madzagot. Mert csakugyan õ szûkölt ott a drótkerítésen túl. Neki-nekiugrott szegény pára, azt se bánta, hogy mind véresre szurkálja benne az orrát.

Õ csakugyan nem bírt bejönni, hanem Jánoska mégis széttágította a drótot annyira, hogy a kezét kinyújthatta. Azt azután a Madzag megnyalogathatta, s Jánoska is behúzhatta azt, ami a Madzag nyakába volt kötve, az pedig egy szál zöld nádlevél volt.

- Kizöldült már a nádas: üzent öregapó! - szaladt oda ujjongva Veronkához. Õk meg erre azt eszelték ki, hogy a déli csirkecombjukat betakargatták egy papirosdarabba, s kiadták a Madzagnak:

- Vidd haza öregapónak! - s mi már ismerjük a Madzagot olyan kötelességtudó szolgának, hogy az bizonyosan haza is vitte a csirkecombot a putriba. Errõl öregapó is megtudhatta, hogy nem ette még meg Harkabusz az unokáit, ellenben õk csirkecombot esznek, olyan jól élnek.

Ettõl fogva a Madzag mindennap megfordult a Posztószél-palota meg a Varjú-vár közt, s hordta a postát egyik helyrõl a másikra. Egyszer egy deszkadarabot hozott, amelybe egyenes vonalkák voltak bekarcolva, azok közül egy sor áthúzva sárga földdel, a putri krétájával.

- Ebben nem vagyok elég okos - törte a fejét Jánoska. - Mit jelent ez, öreg Madzag?

A Madzag ugyan erre véghetetlen sokszor megcsóválta a farkát, s az bizonyosan jelentett is valamit kutyanyelven, de abban nem nagyon volt jártas Jánoska. Hanem aztán Veronka megtalálta az ákombákomok nyitját.

- Háromszázhatvanöt vonás van itten. Ezek közül át van húzva kilencvenkettõ. Annyi nap telt már el a rabságunkból.

Jánoska odalépett az egyik fenyõfához, neki meg az volt a rovása.

Szomorúan csóválta meg a fejét:

- Még csak kilencvenegy. Öregapónak reszket a keze, azért húzta át a kilencvenkettedik napot is.

Éppen ezt a hibát igazgatták ki a deszkán, mikor Harkabusz meglepte õket, meglátta a kutyát is, s mindjárt ráfogta a puskát.

- Ohó, hát nem tudjátok ti azt, hogy nektek egy álló esztendeig semmi lelkes állattal nem szabad szóba állnotok?

Biz ez nyilván lelkesebb állat volt Harkabusznál, de bizonyosan ügyesebb volt nála, mert telerúgta a szemét porral onnan a kerítés mögül, hogy Harkabusz csak úgy prüszkölt tõle. Nem is talált a lövés, csak a vadászt vágta képen a puska úgy, hogy megmozgott bele a zápfoga.

Hanem ettõl fogva megszakadt az üzenetküldözgetés. Lehet, hogy a Madzag egyszer-kétszer még szerencsét próbált, de Jánoskáék többet nem mentek a kerítés felé, hadd szokjon el onnét szegény pára. Mert ha Harkabusz még egyszer ott éri, bizonyosan nem hibázza el másodszor.

A kasznártól még hetek múlva se volt nyugta a két gyereknek. Az nem tudta õket szívlelni még akkor se, mikor már minden szívet megvettek a kastélyban.

Az öreg Vendelnek addig dicsérték a jó szívét, hogy még utoljára maga is elhitte, hogy õ csakugyan tartogat olyant a százgombos kis mellény alatt. Különösen mikor Veronka észrevette, hogy a száz gombot csak az imádság tartja, s lekönyörögte róla a ruhát, hogy ráerõsíthesse a gombokat. A vénségnek akkor nagy melegség futott át a szívén. Nini, hát még õvele is törõdik valaki? Örömében még barackot is nyomott a Jánoska fejére, mikor az végignézett rajta:

- Csak meglátszik kelmeden, hogy huszár volt, Vendel bátyám!

Sohse ült pedig Vendel bátyám egyéb lovon, csak egyszer a deresen. Azon se ült, hanem feküdt. Akkor is azért, mert elbujdosott a katonáskodás elõl.

Az öreg cseh kertészt pedig azzal vette meg Jánoska, hogy dicsérte a kertészeti tudományát. Micsoda szép fenyõket nevelt ezen a sivó homokon! Nem tudta volna azt más megcsinálni. Csak az a kár, hogy ezek a csúf varjak úgy ideszoktak a fákra.

- Mit tehetem varjakval? - mozgatta homlokán a bajuszt Krzsamecskó. - Annál sokabban megvannak, mentül többet ijesztgetem õket.

- Hát aztán mivel ijesztgeti õket, Krzsamecskó bácsi?

- Hát amivel lehessen tülemtül. Puskátát én kézbe nem vehetem, mert az urakoknak való - mondta a kertész. - Fára én nem mászom, mert én nem vagyom mókus. Én csak ezzel ijesztem õket, hogy vágom nekik furcsa képeket, így ni!

Azzal félrehúzta a száját, mintha a saját fülét akarná megharapni, aztán fölfújta-a képét, mint a kecskebõr duda, utoljára pedig olyant rándult a feje bõre, hogy a homloka fölszaladt a koponyája közepére, s hátul egymással csókolódzott a két füle.

No, ettõl Veronka megijedt ugyan, hanem a varjúk nem. Jánoska különbet tudott ennél. Sorra mászta a fákat, s elzavarta onnan a varjúkat. Az legalább kimelegítette ebben a cudar télidõben. De egyéb se kellett Harkabusznak. Csak úgy panyókára vetett atillában szaladt ki a meleg szobából, s fenyegette kegyetlenül Jánoskát az öklével.

- Hát te már az egész házat felforgatod, te gézengúz! Hát már azoknak az ártatlan varjaknak se hagysz békét, te szélházi! Lejössz mindjárt arról a fáról, te krokodélus!

Azt nem tudhatni, melyik iskolában tanulta Harkabusz, hogy krokodilus fára mászik, de az bizonyos, hogy Jánoskának esze ágában se volt lejönni.

- Jöjjön föl, nagy jó uram, maga, ha valami mondanivalója van. Jobban ráér, mint én.

Harkabusz fülig vörösödve mérgében, leguggolt a hóba, s elkezdte hóval bombázni a gyereket. Persze egyszer se találta el. Hanem Jánoska, mikor megunta a mulatságot, úgy megrázta a fát, hogy ami hó volt rajta, az mind rázuhant Harkabuszra. Úgy szaladt el onnan a varjak pártfogója, mint egy hóember. Este aztán hallotta Jánoska a konyhában, hogy Harkabusz olyan beteg: vagy éri meg a holnapot vagy se. Megfázott a nyavalyás a nagy varjúpártfogásban. No nem is sajnálja senki.

Jánoska azonban összenézett Veronkával, s a két gyerek csendesen kiszökött a konyhából. Nem tudták ugyan biztosan, melyik a Harkabusz ajtaja, de a nagy ordítozás útba igazította õket.

Amikor benyitottak nagy szepegve, a lázas ember elhallgatott, s ijedten szögezte szemét Jánoskára. Még a kezét is összetette, úgy könyörgött:

- Ne bánts, te fiú, jaj, ne bánts!

Jánoska pedig nyilván olyan szándékban volt, mert lerúgta a csizmácskáit, s fölugrott a medvebõrös kanapéra, amin Harkabusz hánykolódott.

Forduljon meg, nagy uram, arccal a vánkosra.

A beteg szót fogadott, Jánoska meg ráugrott a hátára, s meggázolta úgy, mintha csak hordókáposzta volna. Ami úgy lehet, neki is jól esett, de Harkabusznak meg bizonyosan nagyon kedvére volt, mert olyan háládatosan nyögött, hogy maga is csudálta, mikor Jánoska lehuppant róla.

- No, nagy uram, a java fájdalmat már kigázoltam belõle. Most már csak takarózzék be, s izzadja ki álmában azt a kis megfázást.

A két gyerek aztán kifelé igyekezett volna, de Harkabusz a karjukba kapott, mint az érckapocs.

- Jaj, dehogy mentek, báránykáim! Nem tudok én aludni, ha egyedül hagytok, ha ide nem ültök két oldalra a fejemhez.

El is aludt nyomban, de a két gyerek kezét még álmában is szorította. Szoríthatta is, mert bizony azóta se voltak ilyen közel õkegyelméhez az angyalok, mióta az édesanyja utoljára megcsókolta.

A két gyerek maga is bóbiskolni kezdett már, mikor egyszerre csak sarkantyúpengés hallatszott, s ott állt az ajtóban egy szigorú nézésû, kevély tartású, szép fehér öregúr: Thurán Benedek.

- Kik vagytok ti? Mit kerestek itten? - nézte összehúzott szemöldökkel a furcsa csoportot.

- Mink vagyunk a zálogba adott gyerekek - ugrott talpra Jánoska, de vigyázatosan, hogy az alvó föl ne ébredjen.

A nagy urat meglepte ez a szelíd figyelem, s szó nélkül visszahúzódott. Harkabusz pedig felkönyökölt az ajtónyikorgásra, s úgy cirógatta meg a gyerekeket, mint valami jókedvû öreg medve.

- Hát most már valljátok meg nekem: hogy mertetek bejönni a rettentõ Harkabuszhoz?

- Mert más senki sem mert bejönni nagy uramhoz - magyarázta a fiú.

- És sajnáltuk a bácsit, hogy senki se sajnálja - húzogatta Veronka a kötõje szélét.

Harkabusz morgott, dünnyögött, két marékra fogta a bajuszát, utoljára felszakajtotta az ajtót, és leordított a tornácról:

- Vendel! Hát hányszor mondjam még, hogy ennek a két kis macskának ezután mindig az én asztalomnál terítsetek? Mert úgy tudjátok meg, hogy aki erre a két kis cselédre csak egyetlen görbe szempillantást vet, hát annak én leharapom a fejét!

Ez nagy csuda volt, de az még nagyobb, mikor másnap Thurán Benedek meglátta Harkabuszt, és azt mondta neki vontatva, mintha nem sokat törõdne az egésszel:

- Hallja, kegyelmed! Küldje fel néha énhozzám is azokat a záloggyerekeket!