XII. Mit beszél az a kép?

Thurán Benedek, amióta az unokáját elvesztette, nem látott eleven gyereket. Csak azt a képet nézte mereven az asztalka felett, csak az előtt áradt ki belőle a soha ki nem apadó keserűség.

- Szólj hát, Jánoskám, lelkem! Jössz már szegény nagyapóért? Látod odakint már nyílik a tavasz. Milyen szépen el lehetne már labdázgatni a friss gyepen. Jaj, hogy örülhetnél te annak, ha hátba puffanthatnád nagyapót! Hát még nagyapó hogy örülne neki!

A kép csak mosolygott olyan szomorúan, mint ahogy szokott. Az öregember lehajtotta a fejét az asztal párkányára.

- Persze, te most haragszol nagyapóra, amiért a virágos tavaszról beszél. Azt mondod, hogy a sírban nincsen tavasz, ott hideg van és sötét, ott te félelmet érzel, mert magad vagy. Jánoskám, kicsi bogaram, ne haragudj szegény nagyapóra. Látod, itt sincs tavasz. Itt is hideg van és sötét, mint a sírban. És látod, nagyapó is fél ebben a nagy házban, mert olyan egyedül van benne, mint te a kicsi sírban.

A kép egyre mosolygott, s az öregembert szinte megrázta a fájdalom.

- És még csak azt sem tudom, hol a sírod! Úgy mentél el, hogy meg se mondtad, hova mégy. Rossz, rossz, rossz gyerek vagy, Jánoska!

Aztán összecsókolta a mosolygó képet, s egyre cirógatta, míg beszélt hozzá:

- No, ne nézz hát úgy! Hiszen nagyapó csak tréfált teveled. Nagyapónak senkije sincs a világon, csak az õ egyetlen Jánoskája. Az utolsó Thurán. Csetverneki Thurán Jánoska! Jaj, milyen nagy úr leszel te, mire megnõsz! Kastélyod, falvaid, földjeid, gulyáid, kincseid! Azokat nagyapó mind teneked gyûjtötte. Deli szép levente leszel, aranyhintón hozod a hercegkisasszonyt.

Mosolygott a kép, és mosolygott az öregember:

- Ugye, micsoda bohóka ez a nagyapó? Hiszen te még csak kis legényke vagy, nagyapó játszópajtása. Látod, milyen pajtásod nagyapó. Mióta te elmentél, azóta ki nem mozdult a házból. Pedig az régen volt. Hány éve annak? Száz éve, egy napja?

A képzelet csalóka délibábjai elszálltak, az öregemberen megint erõt vett a zokogás, a kép pedig egyre csak mosolygott.

- Ugye, nagyapó már öreg ember? Gyengék a lábai, nem bír veled szaladni. Látod, Jánoskám, már új pajtásokról is gondoskodtam neked: mikor az a két gyerkõc itt hancúrozik a termekben, mindig azt gondolom, teveled kergetõdznek. Ugye nem haragszol érte? Látod, az a leányka olyan szelíd, az a fiúcska oly okos. Ugye, nem bánod?

A kép olyan biztatóan mosolygott, hogy Thurán Benedek letörülgette a könnyeit. És szinte megenyhült a szíve, mikor otthagyta a szobát. Vitte benne a kép sugárzó mosolygását is.

Varjú-vár kinyitotta becsukott, világtalan szemeit: a nyitott ablakokon kévéstõl hullott be a napsugár, és tódult be a megifjult erdõk, mezõk fûszeres illata. A mogorva õsök, a kardos leventék, a selyemviganós asszonyságok haragosan integettek ki a nehéz aranyos rámákból: - Mi dolog ez, Thurán Benedek? Mért eresztetted be hozzánk az élet illatát? Milyen jó kriptái dohosság volt itt ezelõtt!

Az ám, csakhogy a Posztószél kisasszony elszédült, mikor elõször belépett ide. Úgy pihegett, mint a haldokló galamb. És arra Posztószél úrfi úgy szakított föl egy nehéz ablakot, mintha egész életében egyebet sem csinált volna, csak kastélyablakokat nyitogatott volna. És akkor Thurán Benedek mindjárt kiadta a parancsot Harkabusznak, hogy szedjék le azokat a poros, pókhálós függönyöket, és nyissák sarokra az egész sor ablakot. Úgy bizony, így fölvitte az isten a dolgát a koldusivadékoknak!

Lám, most is ott kuncognak az ablakfülkében, mint valami vidám egérkék, azt próbálgatják, hogy melyikük bírja hamarább elkapni a hóvirágbokrétát, amit Krzsamecskó igyekszik fölhajítani.

Hiába, öreg már a legény, a szeme is gyönge, a karja se nagyot lendül: nem bírja fölhajítani a bokrétát.

Majd leszaladunk érte! - kiáltja le Veronka, s azzal megindul a két gyerek kergetõdzve a boltozatos termeken át. Ó, milyen furcsán kopognak a patkós falusi csizmácskák a márványkockákon, ó, hogy kergeti szét az árnyakat a sarokból két ártatlan szájnak pintyõkekacagása.

És foszladozik az árnyék a Thurán Benedek lelkében is. Már nem szégyelli, hogy kissé roskatag léptekkel halad a futó gyerekek után, s mire õ lebotorkál a lépcsõ aljára, azok már gyöngyvirágokat keresnek odalent a bokrok alján.

Mert úgy tesz a vén kastélykert is, mintha õ is meg akarna fiatalodni. Mintha az õ szívét is megvette volna a két falusi gyerek. Krzsamecskó nem gyõz rajta csodálkozni, hogy hol veszi magát az a sok itthonos virág a virágtalan, furcsa, idegen palánták közt. És maga is hajlandó azt hinni, amin Jánoska bizonykodik, hogy ez a sok virág mind az õ jókedvének a magjából sarjadzott itt föl.

- De hiszen nincs is több ilyen kertész, mint Krzsamecskó bácsi. Csak rámosolyog egyet-kettõt a földre, s az mindjárt virágokkal mosolyog rá vissza. De csak jó is annak, aki olyan szépen tud mosolyogni, mint Krzsamecskó bácsi!

S míg az öreg cseh most is azon próbálkozik, hogy hogy haraphatná meg a szájával a fülét, addig a két gyerek szinte nyakfájdulásig mered föl egy fára, amelyiknek a hegyében egy tarka madár ül.

- Gyere le, gyere le! - integet neki a két gyerek.

- Jánoska, Jánoska! - mondja rekedtesen a madár, s azzal lelebben a fahegybõl, éppen a fiú vállára. A nyakába van kötve egy pántlika, annak a két vége bevarrva, mint valami zacskó, azt bontogatja a két gyerek nagy kíváncsian.

- No, mátyás, mutasd, mit hoztál! Ez violamag. Hát ez mi lehet? Ez meg sarkantyúkának a magja. No, ezért már a feje búbjára kell szalajtani Krzsamecskó bácsinak a homlokát.

- Jánoska, Jánoska - kopogtatja a madár a gyereknek a halántékát. Annyit jelent ez, hogy ide hamar azzal a húsocskával! Ez kijár mátyásnak az ilyen hû szolgálatokért.

Mikor aztán azt is megkapta, akkor nagy harsogással meglebbentette a szárnyát - s hirtelen visszazuhant, mert Thurán Benedek megkapta a lábát. Ott állt õ már régen a gyerekek mögött, de csak nem bírt megszólalni. Most is el-elfulladt a szava:

- Kié ez a madár, fiam?

- Az enyém. A mienk.

- Hol vetted ezt a madarat, fiam?

- Hozta a Buksi.

- Hát az kicsoda?

- Az öregapó macskája.

- Ki a te öregapád?

- Posztószél Antal, a koldus. De én csak fogadott unokája vagyok. Az igazi csak a Veronka.

- Hát ezt a madarat nem adnátok nekem?

- Azt nem lehet, ne tessék haragudni - csüggesztette le a fejét a fiú. - Az az öregapó játékos pajtása. Még pipálni is tud.

Thurán Benedek erre eleresztette a madarat. Hiszen megtarthatta volna, õ, a gazdag úr azt a hitvány madarat! De hát akkor mivel játszik Posztószél öregapó? A másik öregapó! Akitõl õ már úgyis elvette az unokáit. Eredj, mátyás, eredj! Vidd haza hírül, hogy megmozdult a halott szív!

Másnap már kevesebb idõt töltött Thurán Benedek a képpel. Annál többet a két koldusgyerekkel. Látni kellett volna azt, ahogy ott ült a nagy bársonypamlagon, és maga mellé szedte a két záloggyereket.

- No, most már mesélj, Jánoska. Szeretem a szavadat hallgatni. Csupa muzsikaszó volt az a gyerekszó az õ lelkének. Hát még amiket beszélt! Sose hallott olyanokat csetverneki Thurán Benedek.

Micsoda, hát még a szegény embereknek is van szívük? Hát el lehet azt hinni, hogy a két koldus falu megszán egy kis csavargó gyereket? S hogy aki legkoldusabb köztük, az veszi magához? Megosztja vele a szalmavackot, a kolduskenyeret?

- Mesélj csak, fiúcska, mesélj!

Aztán az a napsugaras élet ott a föld alatt, a putriban, az ürgék szomszédságában! Hát ott még nevetnek is, ott még kacagnak is?

- Mondjad csak, kisgyerek, mondjad! S az istennek az a rettenes haragja! A borzalom hónapjai! Hát hogy lehetett azt elviselni?

- Hiszen mindnyájan szerettük egymást - mondta a gyerek csendesen. - Még a Fütyü cigányt is szerettük, a bolondos Fütyüt, a jó szívéért.

Jó szív, szeretet? Az öregember valami nagy ürességet érzett a szíve helyén, és szinte oda se figyelve biztatta a gyereket:

- Mesélj tovább, mesélj a Fütyü cigányról. Arról pedig volt mit mesélni. Lám, mikor azt a fél kesztyûcskét hozta is!

- Az én unokácskámét, a Jánoskámét. Megvan-e még az tinektek, fiúcska? Azt most elhozzátok énnekem.

Tovább már nem bírt magával, betámolygott megint abba a kis szobába. Kihallatszott onnan a ki-kitörõ zokogása.

- Gyerünk oda, nézzünk be - vett erõt Veronkán a kíváncsiság, s a két gyerek csakugyan odasompolygott. Az ajtón volt egy csillag formájú üveglapocska. Azon lesett be valamikor Benedek úr a szobában játszogató unokájára. Azon nézett be a fölpipiskedõ két gyerek is. De Jánoska egyszerre visszakapta a fejét:

- Veronka! Én már jártam ebben a szobában. Álmomban, karácsony éjszakáján. Ebben a sarokban az ajtó mellett kell lenni annak az ezüstrácsos ágyacskának, amit én akkor láttam.

Ott is volt az csakugyan. Egyszer benéztek oda, mikor Benedek úr a kertben sétálgatott. (Mert most már leszokott oda is; nagy öröme telt benne, hogy a fenyvek megint életre kaptak, mióta a varjúsereg elkotródott onnan.)

Veronkának nefelejcsbokréta volt a kezében, azt odatette a kép alá. Arról tudta meg Thurán Benedek, hogy odabent jártak, s nem haragudott meg érte. Inkább most már õ maga is bevitte magával a gyerekeket, s elbeszélgetett velük az unokájáról. Nem szilaj keserûséggel, hanem megenyhült fájdalommal. S aztán a két gyerek kezét a kezébe véve, odatérdelt velük a kép elé imádkozni, mert megtanult már õ is az égbeliekkel beszélni:

- Ó, Uram, ó Istenem, ereszd le éjszakánként a te legszebb angyalkádat, hadd tegye szépekké egy öregember szomorú álmait.

S az öregembernek csakugyan nagyon szép álmai lehettek, mert egyre olvadozott a szíve, mint tavasszal a jégcsap. S mikor a kép mosolygott, kezdte már megérteni a beszédjét.

- Az istenházát mind a két faluban megigazíttattam: jól tettem-e? A balástyai bérlõknek kavicsos utat építtettem: jól tettem-e? Cirákon is, Nyirákon is iskolát állíttattam: jól tettem-e? A gombosi molnárnénak nekiadtam a malmot, hadd neveltesse belõle az öt gyermekét: jól tettem-e? Az ínségeseknek minden tartozásukat elengedem, mikor az esztendõ letelik: jól teszem-e?

- Jól, jól - mosolygott a kép mindenre -, azt hajtogattam én neked mindig, hogy találd meg a szíved. De most már találd meg egészen! Mert egy-két nap múlva letelik az esztendõ, s viszi Posztószél a záloggyerekeket. Mi lesz akkor tebelõled, Thurán Benedek? Megint az a magános öregember, aki elátkozott házban lakik a varjakkal, az árnyakkal, a sötétséggel, a hideggel, az örök szomorúsággal.

És Thurán Benedek szót fogadott. Ott a kép elõtt ölelte szívére a koldusgyerekeket.

- Báránykáim, legyetek ti az én unokáim. Kicsire szabta már az Úristen az én életemet: adjátok nekem arra a kis idõre a szíveteket.

Zokogott már akkor õ is, zokogott a két gyerek is, akiket betakart a fehér szakállával, csak az a kép a falon, csak az nevetett, hogy majd kiugrott örömében a rámából.

- Az ám - törölgette le könnyeit Jánoska -, de hát Posztószél öregapóval mi lesz? Kije marad annak?

- Hát megmaradnak a többiek; a Madzag, a Buksi, a mátyás, a Papatyi - mosolygott az öregúr. - Mind elférnek azok itt Posztószél apóval együtt. Majd csinál nekik helyet Harkabusz.

Harkabusz annyira megszokta már a csodákat, hogy ezen sem csodálkozott. Csak a Navalka szabó csodálkozott nagyon, mikor Csetvernekrõl kihozta Jánoskának az új ruhát. Fekete bársonyzeke volt, aranyozott gombokkal, bársonynadrág aranyrojttal. Született hercegnek kell annak lenni, aki ezt a gúnyát meg ezt a sastollas kucsmát meg ezt a kordován csizmácskát magára meri venni.

- Az a! Született Csicsmár János! - könyökölte oldalba Vendel hajdú a szabót. - Az az ni, aki ott nyesegeti a rózsafákat.

Navalka uram valósággal mekegésre fakadt csodálkozásában, s tán vissza is vitte volna azt a gyönyörû ruhát, ha Vendel meg nem súgja neki, hogy nem jó lesz bolondozni, mert az lesz ezután a kis gazda. De meg is érdemli, mert arany annak a szíve, lelke.

- Mindjárt kiláttam én azt belõle - bizonykodott erre a szabó is. - Mikor lesz az örökbefogadás?

- Holnap délben.

- De már azt magam is megvárom. Úgyis paradicsomos káposzta lesz otthon az ebéd, én pedig azzal nem élek.

Annál nagyobb lakoma készült a Varjú-várban, meg rá híva mind a két falu. Hadd egyenek, szegények, azok is nagy kanállal egyszer. Majd jó étvágyuk támad, ha az uraság megmondja nekik, hogy visszavihetik az árendát. A Posztószél család szerencséjének a bejelentését csemegének tartogatják. Nem tud arról még maga Posztószél sem.

De már másnap reggel Posztószél az elsõ, aki megjelenik a Varjú-vár kapujánál. Persze, jön az unokáiéit, hiszen letelt az esztendõ. De mintha nem örülne ennek a régen várt napnak, valami kedvetlenség borong becsületes vonásain. Nem tûnik föl neki, hogy a kapu nyitva, a mindig zárt kapu! Nem veszi észre, hogy az úri cselédek megsüvegelik õt, a koldust! Elereszti a füle mellett, mikor Vendel, a mindig mogorva Vendel vidáman kurjant utána:

- Ejnye, de sietett kelmed! Pedig nézze a, a kelmed tiszteletére van befogva négy ló. Úgy hoztuk volna be, mint a püspököt.

S mikor beér a fényes szobába, ahol a Buksival járt egyszer, nem látja azt a mosolygó nagy urat, aki szeretõ szemmel nézi, hogy a paraszt hernyócskából hogy válik úri pillangó. Jánoska öltözködik, szedi magára a bársonygúnyát, s az állótükörben maga is elgyönyörködik a nyalkaságán gyermeki örömmel.

Posztószél mindezt nem látja, amikor kérges, öreg kezét ráteszi a fiú vállára:

- Megjött az apád!

Ó, hogy szalad ki erre a szóra a gyerek a fényes kastélyból, melynek most már õ lett volna a kis gazdája, szó nélkül, búcsú nélkül, köszönés nélkül.

- Megjött az apám!

Az öreg koldus csak most fordult oda az öreg földesúrhoz:

- Uram, ez a fiú annak a Csicsmár vargának a fia, akit te tettél földönfutóvá.

- Ó, hát sose szakad már le a szívemrõl ez a keserû emlék? - nyögte a másik öregember. S húzta amazt magával a befogott kocsiba, mely sebes-vágtatva vitte a földesurat és a koldust a Thurán-kastélyból a Posztószél putrijába.