III. A Posztószél-kastély

A Posztószél-kastély jó egy-két macskaugrásra volt a két falutól. Jánoskának ugyancsak szaporázni kellett a lépést, hogy apró lábával el ne maradjon az öreg koldustól. Úgy kocogott utána, mint valami kis bárány.

- A Posztószél-kastély egészen magános épület - magyarázta a gyámapa az örökbe fogadott gyereknek. - Tudod, nagyon megválasztom a szomszédokat.

A kisfiú ugyan hiába meresztette a szemét, sehol észre nem vett semmi kastélyformát. Kövér füvû kaszálók közé értek az erdõbõl, aztán gyepes legelõre, ahol csak úgy nyüzsgött az ürge. Az öreg Posztószélt nem sokba vették, még arra sem szaladtak el, mikor megfenyegette õket a görbe botjával:

- Ejnye, hejnye, de megfogott benneteket a dicséret! Szép kis szomszédok az ilyenek, akik mindig szanaszét csavarognak. Hát aztán ki vigyáz most a ház tájára?

„Hm - tûnõdött Jánoska -, de furcsa szomszédjai vannak az én új apámnak.”

A csordakútnál hirtelen nagyot kanyarodott az országút, s nekivitt egy fenyõfaerdõnek. Furcsa erdõ volt az nagyon. Nem azért, mert körül volt véve drótkerítéssel, hanem azért, mert minden fája ki volt száradva. Valóságos halott erdõ volt. A kerítésen át egy õzike támaszkodott ki az útra, az is mintha kõbõl lett volna faragva.

A halott erdõ közepén egy gömbölyû tornyú nagy ház terpeszkedett. A kisgyereken végigfutott a hideg.

Az a ház feketére volt festve. Halott ház a halott erdõben. Sok-sok lecsukott ablaka vakon merészkedett a világba. Minden sarkán szélkakassal viaskodott a szél, de egyet sem tudott meglebbenteni. Be volt az rozsdásodva valahány. A mohos falakat borostyán futotta be, ez a szomorú, virágtalan növény.

- Ide megyünk? - kérdezte szorongva a gyerek.

- Isten õrizz! - felelt Posztószél, aztán elpittyesztette a száját. - Ez csak a Varjú-vár. Itt lakik az uraság.

Azzal fölkapott az útszélrõl egy darab békasót, és behajította a fák közé. Abban a percben óriási fekete felhõ rebbent fel a pagonyból: ezer meg ezer fekete varjú.

- Kár, kár, kár - rikácsolták keservesen, ahogy lomha szárnyukkal ott kavarogtak a levegõben. A gyerek úgy elijedt tõlük, hogy Posztószél megfogta a kezét:

- Megállj, öccse, majd meglátod, mennyivel különb ennél a mi kastélyunk.

Félrevágtak egy kis gyalogútra, amely hepehupás, sivár földek közt kanyargott jó darabig, míg Posztószél egyszerre leszúrta a földbe vasas végû botját. (Csupa barátságból kalapálta rá a Fütyü cigány apja, isten nyugtassa szegényt, azóta sokkal alkalmasabb vele a járás.)

Mikor a magyar ember leszúrja a botot, és azt mondja, hogy: hála istennek, az annyit jelent, hogy: itthon vagyunk! Az ám, de hol van itt az itthon?

Jánoska nem látott mély gödröknél egyebet, amikrõl Posztószél mindjárt meg is mondta, hogy micsodák.

- Innét hordták valamikor az agyagot Cirákra meg Nyirákra, mikor a házak falát verték. Régen volt az, hé, még akkor az öreg Posztószélnek is azt mondták, hogy „szép a baba szép, szép”. De aztán fölfakadt itt a vadvíz, és úr lett az egész darabon. Ennek a földnek senki hasznát többet nem vehette. Akkor költöztem én ide egész familiástul.

Posztószél erre füttyentett egy hegyeset, mire az egyik gödörbõl kiugrott egy borzas szõrû pulikutya, és körültáncolta a gazdáját.

- Ez a házpásztor. Madzagnak hívják - mondta az öreg a gyereknek. S hogy az ebállat meg ne sértõdjék, annak meg a gyereket mutatta be: - Ez lesz a kis gazda, hékás. Õtõle kapod ezután a kenyérhajkát.

A Madzag erre Jánoska elõtt is megcsóválta a farkát, mint ahogy az illendõség kívánja, aztán víg csaholással szaladt elõre, míg egyszerre csak elveszett a lábuk elõl. Olyanforma üregben tûnt el, mint a kemence szája. Hallatszott, ahogy puffant a fenekén.

- No, öcsém, bújj utána - biztatta az öreg a gyereket. - Ez a Posztószél-kastély.

Bár az ilyen kastélyt másképp hívják magyarul. Azt mondják, hogy putri. Csak a teteje van annak ki a földbõl, nádkévékbõl összerakva szép kerek sátorformára. Itt ugyan nem látszott a nád, mert befutotta azt gyönyörûen a vadszeder. Szebb az minden tetõdíszítésnél, és minden esztendõben ingyen teremti az úristen.

A putrinak a többi része a földben van. Jó mély, négyszögletes verem, a fala kitapasztva agyaggal, kimeszelve szép fehérre, a padlója meg lefurkózva keményre, mint a tégla. Van azon még szõnyeg is, így nyáridõben, gyönyörû, szép, nagy lapulevelekbõl.

Az asztal közepén helyes kis bokréta ékeskedett. Nem valami drága porcelán edényben, csak egy kifúrott kobaktökben. De jó az nagyon, meg illik is a bokrétához. Bizony azt se valami napkeleti ritka virágokból kötözték ám, csak afféle gyomokból, amik maguktól teremnek az isten kertjében. Fehér békatutajból, haragos zászpából, piros ernyõjû elecsbõl, tölcséres folyókából.

- No, legény, szaladj ki a konyhába, tudakold meg, mi jó lesz az ebéd - biztatta Jánoskát az öreg. - Úgy érzem, fordított kása.

A gyereknek az orrát is csiklandozta valami kellemes pirított szalonnaillat. Az után indult el, s meg is találta róla a konyhát.

A verem falából nyílt egy folyosócska, az egy másik verembe vezetett, az volt a konyha. Az már nem volt egészen betetejezve.

Maradt rajta akkora nyílás, amin a füst kivágódhatott, szikra kiröppenhetett. Középen volt a tûzhely, az is agyagból. Abban jól megállt a szolgafa, ami a bográcsot tartogatta.

A bográcsban csakugyan kása totyogott. Benne volt a nagy fakanál is, meglátszott rajta, hogy azt maga a gazda remekelte nyárfából.

- De hát ki fõz itten? - tûnõdött Jánoska. - Vagy itt még a tûz is magától ég?

- Bizonyosan kint van a gazdasszony a kertben - mondta Posztószél. - Gyere, keressük meg.

Kimásztak a verembõl, és megkerülték azt a nagy homokpartot, amelyiknek tövében a putri épült. Annak a homokpartnak a lenyesett fele tele volt öklömnyi üregekkel. Az alsóbbakat az ürgék bérelték ki, a felsõbbekben parti fecskék laktak. Éppen most tanították szállni a fiaikat.

- Ezek a szomszédok! - mondta Posztószél. - Meg lehet velük élni békességben. Az ürgék rendesen beszolgáltatják az árendát. Annyi búzát hazahordanak, hogy kitelelünk rajta. Nekik nem kell, mert õk alszanak télen. A fecskék se isten nevében laknak: õk meg ficsergéssel fizetik a házbért.

A homlokfal mögött, a halom másik felén már a vadvizek országa kezdõdött. Afféle csincsés, csereklyés mocsár, aminek gazdaember semmi hasznát nem veheti. Tehénnek rossz kaszáló, legelõnek nem való, mert a jószág mételyes lesz rajta. Nem boldogul ilyen helyen más, csak az olyan világ árvája, mint Posztószél.

A vízparton ösztövér kákabokrok ágaskodtak, azoknak a tövérõl egy vadlúd vágódott neki a gyereknek nagy haraggal.

- Giá, giá-gá!

- Buri, te! - hárította el Posztószél a vadludat, s azzal megmarkolászta neki a begyét. - No, mit lármázol, hiszen meg vagy már tömve? Hol a gazdasszonykád?

A lúdgágogásra elõszaladt az már a csincsésbõl, ahol éppen a harmatkása bugáit szemelgette a foltûzött kötõcskéjébe. Rizskásafogú, szitakötõszemû kis szöszke lány volt, körülbelül egyívású a Jánoskával.

- Ez az én kis unokácskám - mondta Posztószél a gyereknek, aztán megsimogatta a kislány haját. - Hoztam neked egy pajtást, Veronka.

A két kis koldusgyerek idegenkedve nézte egymást, hanem aztán az öreg összeütötte a fejüket:

- No, két buksi, örüljetek hát egymásnak! Az ám, ni, hát a Buksi? Hogy nem ugrott most a vállamra?

- Oda van vadászni - mondta Veronka.

Mire beértek a házba, már ott várta õket a Posztószél-família legutolsó tagja, a Buksi. Egy nagy fehér macska, kövér fogolymadárral a szájában. Posztószél el akarta tõle venni, de a macska nem adta a zsákmányt, csak rámordult féltékenyen. Hanem a Veronka elé letette a maga jószántából. És nem várt érte egyebet, csak hogy megsimogassák.

- No, gyerek, most már ismered az egész Posztószél-családot - nevetett az öreg. - Áldhatod az Istent, hogy ilyen jó helyre juttatott. Miközénk nem könnyûszerrel juthat akárki fia.

Ebéd után az öreg kibontogatott egy ásót a nádkupacok közül. (Ott volt a szerszámoskamra.)

- Minek lesz az, nagyapó? - tudakolta Veronka. - Nem lehet még ilyenkor, csíkot ásni.

- Egy szobácskát akarok kihasítani a fiúnknak. A testvérednek, Jánoskának. Tudod, nem úgy van itt, mint szegény helyen. Ti meg addig szedjetek derekaljnak való füvet. Hozzatok gyékénykálkát is, vánkost költeni.

Hazafelé már összefogódzva jött a két gyerek. Úgy hoztak a karjukon egész petrence füvet.

Micsoda ágyat tud abból vetni, aki ért hozzá!

Akkorára Posztószél kitágította a vermet. Vésett benne egy fülkét, amelyiknek padkája is volt, vakablaka is volt.

Még szöget is vert a falába, polcot is iszkábált benne.

- Erre aggatod majd fel a ruhádat.

Jánoska annyira otthon volt már, hogy elnevette magát. Hej, csak figurás ember ez a nagyapó! Még hogy õ szögre aggathatná, polcra rakosgatná a ruháját! Amelyik nincsen!

- Majd lesz! - mondta rá Posztószél. - Jó az isten, jót ad. Ne félj, kiruház a falu becsülete!

Rég nem volt a kis kóborlónak olyan éjszakája, mint ez az éjszaka. Ennyi szeretet még tán sohase melegítette a kis szívét.

Se arra a nyomorult veremházra soha ilyen fényesen nem ragyogtak a csillagok, a mennyország ablakai. Angyalok néztek ki azokból az aranyablakokból, s lemosolyogtak a tücsökszós éjszakába. Még tán le is lebbentek az alvók fölé, s lengettek elõttük mindenféle szép álomképeket.

Ó, hiszen olyan közel van a mennyország a jószívû emberekhez!