V. A szomorú ház

A gazdag szegények házát jól meglaktuk: most már gyerünk odább egy házzal. A putriból a palotába. Nézzük meg, mi lakik ott. Lakik-e vidámság, napsugár? Röpködnek-e ott jókedv pintyõkéi?

A Thurán Benedek kastélyába persze nem lehet olyan könnyen bejutni, mint a Posztószél Antaléba. Õrzik azt sokan - ha nem is olyan jól, mint a Madzag kutya a putrit. Õrzi szöges drótkerítés, azon belül sötét fenyvesliget, sötét fenyvek hegyében fekete varjak, ezek az örökkön gyászban járó madarak.

A varjútermõ fenyveseken belül virágoskert következik. Csupa olyan virág, aminek nincs virágja. Haragoszöld levelû idegen palánták, szövevényes növésû tüskebokrok, medvetalp levelû, szúrós kaktuszok. Az az öregember, aki köztük lomhán õgyeleg, maga is olyan tövébõl kiszakajtott medvetalpú kaktusz. Fúróval ültetett bajuszának minden tüskéje haragosan elõremered, s a bajusza ritkaságát az pótolja, hogy még a homlokán is olyan merev tüskék ágaskodnak, mint a sündisznónak. Ennek az eleven kaktusznak a neve Krzsamecskó, ami olyan szép név, hogy tüsszentés nélkül ki se lehet mondani. Kertész volna, s egy személyben õ az elsõ Madzagja a Varjú-várnak. Õ morogja el a kéregetõket, ha ugyan vetõdik ide olyan, s õ szimatolja meg a szegény embert: árendát hoz-e, vagy halasztásért könyörög.

Az elsõ járatban levõt átereszti Vendel hajdúhoz, aki régi jó ismerõsünk. Mióta utoljára láttuk, egy cseppet sem lett jobb kedvû.

Úgy ült ott a lépcsõházban, lehorgasztott fejjel, mintha az orra hegyénél különb látnivaló nem volna kerek e világon.

Sok dolga különben nincsen neki, különösen mióta Harkabusz ispán beköltözött a kastélyba. Az most az uraság jobb keze. Megnézésre méltó jeles ispán, csakhogy nagyon nehéz megtalálni, olyan kicsire termett férfiú. Csupa pocak és csupa száj. Õ az egyetlen eleven ember a kastélyban, aki fönnhangon beszél. Ehhez botosispán korában szokott hozzá a majorokban, s a kastélyt se tartja egyébnek egy nagy majornál. Az inasokkal, a cselédséggel úgy beszél, mint hajdanában az igásbarommal.

Nem lehet tudni, hogy az uraságnál azért van-e olyan kegyben, mert olyan embertelen szolga, vagy azért, mert olyan alázatos szolga. Az uraság elõtt úgy meghunyászkodik, mintha nem is õ volna.

Minél mélyebbre görnyed Harkabusz, annál méltóságosabbnak tetszik Thurán Benedek. Szép, nagy, deli öregúr, galambõsz hajjal, lengõ fehér szakállal, villogó szemekkel. Úgy áll, mint a szálfa. Mintha csak kérkedni akarna vele, hogy csetverneki Thurán Benedek emelt fejét semmi a világon meg nem alázhatja. Még olyan hatalom se, mint az idõ.

- Mit akarsz, Harkabusz? - kérdi az ispánt. A beszédje kemény, a hangja mély, érzik rajta, hogy világéletében mindig csak parancsolt.

- Nagyságos uram - hajlong Harkabusz -, a létmányi földeket elvette a víz. Az emberek egy kis kíméletet kérnek.

- Kérjék a víztõl.

Harkabusz bejegyzi a könyvecskéjébe, hogy a létmányi bérlõk a jövõ esztendõben többet fizetnek, mert a víz most meghordja a földet iszappal, és az attól kövérebben terem.

- Nagyságos uram, a hilibiek behozták a részgabonát. Sok benne az ocsú.

- Vissza kell õket kergetni vele.

Harkabusz beírja, hogy a hilibiek tartoznak új gabonát hozni. A régit pedig kötelesek befuvarozni a Harkabusz csûrjébe.

- Nagyságos uram - suttogja tovább a kasznár -, a gombosi molnárné nem bír törleszteni. Haladékot kér.

- Miért?

- Azt mondja, elvette az Isten az urát. Magára hagyta öt gyermekével.

- Beszéljen a jó istennel...

Az úrnak valami keserûség reszket a hangjában! Harkabusz még jobban meggörbítette a nyakát, még susogóbbra vette a szót.

- Nagyságos uram, lakik itt a régi homokosgödrökben valami Posztószél Antal nevû gazdaember. Annak ottan egész gazdasága van, jószágot tart, kertészkedik.

- Fizessen õ is, mint a többi.

- Olyan módban van, hogy már örökbe fogadott gyereket is tart...

Harkabusz elharapta a szót, mert észrevette, hogy az úr elunta a beszédet. Kotródott is kifelé, háttal az ajtónak.

A nagy úr pedig állt, mint a szálfa, s mikor a kasznár kisuttyant az ajtón, megroskadt, mint egy korhadt fûzfa.

Tenyerébe hajtott fejjel lépkedett a termek hosszú során. Azok a termek mind olyan fényesek voltak, oly drágák, oly pompásak és szomorúak. Hiszen nem lakta õket senki. A nehéz bársonyfüggönyöket beszõtte a pók, hiszen senki se húzta õket szét, hogy napsugarat eresszen be a vakuló üvegû ablakon. A drága metszett tükrök elszoktak attól, hogy valaki beléjük nézzen. A nagy lábasórák nem ketyegtek, e fölött a ház fölött megállott az idõ, csak a szú percegése hallatszott szobáról szobára. Mintha kérdezték volna a láthatatlan kis bogarak:

- Crrr, crrr, mit keres itt még most is ez a magános öregember?

A magános öregember ebbõl se hallott semmit. Benyitott az utolsó terembe. Az már nem is terem volt, csak szoba. Gyerekszoba, a gyerekszobák aranyos rendetlenségében. Az egyik sarokban egész ménes hintaló. Se kopás, se ütõdés rajtuk. Meglátszott, hogy azokkal nem játszott még senki. A szoba közepén egy pár gombos kis cipõcske. Egy nagy angyalos labda. Játékcimbalom, amelyiknek ezüstbõl volt a vasa. Egy selyemharisnyácska, amelybe bele volt dugva egy törött kis hegedûnek a nyaka. Az ablakon, az egész kastély egyetlen lefüggönyözetlen ablakán egy maszatos kis kéznek a helye, a kisujj helyén egy csipetke odaszáradt lekvár. Az ajtóval szemben a falnál egy asztalka, afölött egy mosolygós szemû, két-három éves fiúcskának a képe. S azon a képen, azon a sok szétszórt holmin sehol egy mákszemnyi por, holott a többi szobában berétegzett az mindent.

A magános öregember a kis cipõcskétõl kezdve az ablakon levõ kéznyomig sorra csókolt mindent. Ez volt neki a mindennapos foglalkozása. Azért nem volt ott por semmin.

A magános öregember pedig leült egy kicsi gyerekszékre a kép elé, s míg könnye pergett a fehér szakállára, egyre azt hajtogatta:

- Jánoska, Jánoska, hát nem szeretted nagyapót? Jánoska, Jánoska, hát szabad volt itthagyni nagyapót? Jánoska, Jánoska, hát kivel játszogatsz te mármost odakint? Jánoska, Jánoska, hát mikor jössz már el a te szegény nagyapódért, akinek senkije sincs már ezen a világon? Jánoska, Jánoska, hát mért nézel te nagyapóra olyan szomorúan azzal a mosolygós szemeddel? Mit akarsz neki mondani, Jánoska?

Varjú-vár ura tíz esztendõ óta minden áldott nap megkérdezte ezt attól a képtõl. S az a kép egyre csak mosolygott, s égszín szeme, csattanós piros szájacskája mindig úgy látszott, mintha mondani akarna valamit. De hogy mit, azt sohase tudta kitalálni a magános öregember. Ó, milyen szánandó szegény ember vagy te, csetverneki Thurán Benedek!