VI. Mindenki Jánoskája

Annál jobban megáldotta az isten az öreg Posztószél koldust. Mintha csak a szerencsét fogadta volna örökbe, mikor Csicsmár varga bujdosó fiacskáját bétakargatta a köpenyegével.

Olyan deli legényke kerekedett abból, hogy Fütyü cigány nem gyõzte a fejét csóválni:

- Még ilyet nem értem, mióta Fütyü cigánynak tistel a világ. Mindig ast hallottam a sülémtõl, hogy varnyúnak varnyú a fia. Márpedig ezs a Jánoska valóságos sasfiók. Még a seme is úgy áll, mint valami princsnek. Nem is hinném, hogy Csicsmár vargának azs ivadéka, ha olyan aranyos jó sive nem volna. De olyan a princseknek nincsen. Olyan csak a segény ember gyerekinek van. Tudom én azt, mert én is segény ember gyereke vagyok.

- Megint bolond vagy már, Fütyü - nevetett Posztószél. De azért neki is örült a lelke, mikor elnézte, hogy milyen ügyes annak a gyereknek minden mozdulata. Meglátszott annak a keze nyoma mindenen, amihez hozzáért. Még a putrit is egészen megfiatalította. A nádszegésérõl leszaggatta a gubancos vadszedreket, s ahelyett hajnalocskával futtatta be. Olyan lett az egész földház, mint valami nagy bokréta.

A csincsésen is nagy fordítást csinált. Árkot ásott a vizének, s hogy a tocsogó mélyebb lett, megtermett benne a hal is. Biz ez csak koldusnak való hal volt, hitvány keszegecske, de azért mégis kettõs haszon volt belõle. Az egyik az, hogy a keszegek megették a szúnyogtojásokat, a másik az, hogy Posztószél egész nap elpecézgethetett. Ráért most már nagyon.

- Látod, Fütyü, milyen úr vagyok én. Fölváltott az unokám a mesterségben. Most már itthon pipázhatok napszámra.

Az bizony, mégpedig otthon termett dohányból. Azt a darab földet, amelyik fölszabadult a vízbõl, fölásogatta Jánoska, és vetett bele dohányt az öregnek, répát, petrezselymet Veronkának. Egyébbel nem tudott fizetni a jóságukért, csak a szorgoskodásával. Pedig érezte, hogy mennyivel tartozik nekik, a betevõ falattól kezdve egész a fûzfafurulyáig.

Azt is maga eszkábálta magának, s avval járta be a falukat. A világért se kéregetni, mert ahhoz az egyhez nem volt neki ügyessége, meg nem is voltak rászorulva. Ahol az õ furulyája megszólalt, ott mindenütt elejbe szaladtak a házakból:

- Ide gyere, Jánoskám, mert nagyon vár a kisborjú. Valami nagy baja lehet szegénykének, mert már a sós kenyeret se akarja elvenni.

Jánoska egyszeribe segített a kisborjún. Megdörgölte az orrát varádicsgyökérrel, mindjárt nem volt annak kutya baja se.

A másik háznál éppen eresztettek a méhek, s nem volt, aki befogja õket. A gazda oda volt kapálni, a legény fiú erdõt irtani, a gazdasszony jajgatva tördöste a kezét:

- Jaj, a méhecskéink, jaj a méhecskéink! Attól félek, átrepülnek Cirákra, onnan pedig haza nem kapjuk õket.

Jánoska befogta a méheket, s akárhogy szabódott, csak a tarisznyájába tettek érte egy bögre mézet.

A harmadik helyen a mosóteknõ szivárgott: Jánoska egyszeribe beöntötte szurokkal. A negyedik helyen lekvárt fõztek, de a tûz nem akart égni, nyirkos volt a tûzrevaló. Jánoska mindjárt kerített száraz gallyat. Nem is hagyták ám addig továbbszaladni, míg le nem nyalta a nagy kavarókanalat.

Rác Andráséknál észrevette, hogy a palánk deszkáját leszakította az éjszaka a szél. Azt mindjárt fölszögezte, amit meg is köszöntek neki nagyon szépen:

- Fizesse meg az isten, Jánoska! Ugyan jó, hogy észrevetted, mert még valami nyiráki gányó hazavitte volna koporsódeszkának.

Vadlövõ Imrééknél nagybeteg volt az öregasszony, s annyit nyûgösködött, hogy az egész háznépnek nem volt maradása tõle. Jánoska odaült a nagybeteg ágyához, s addig legyezgette a szemét barkacsomóval, addig mesélgetett neki a jó istenrõl, míg az öregasszony elcsendesedett.

- Aranyozni kellene a száját. Szebben beszél, mint a pap. Meglátszik, hogy ciráki vér van benne! - hálálkodott neki a ház népe, s akkora karaj kenyeret vágtak neki, hogy meghúzta a tarisznyáját. No, arra igen nagy szükség volt, mert Péter Gáboréknál igen szûkös volt a kenyér, s mikor Jánoska a kezébe nyomta a karajt az utcaajtóban ácsingózó Sándorkának, az majd nem tudott örömében hová lenni.

- Jaj, csak a lábadra ne ejtsd, lelkem - aggóskodott Jánoska -, mert eltöri!

Nagyobb baj lett volna annál, ha megtudják, hogy ciráki kakastejjel gyúrták azt. Megakadt volna akkor a Sándorka torkán.

A mézet Hajagos Rókusékhoz adta be Jánoska. Hallotta, hogy sokat köhécsel az eladó lányuk, mióta a szüreten megfázott. Jó arrul a méz nagyon, úgy tanulta õ Posztószél apótól.

Csitáriéknál másfél álló óra óta mindig visított a legkisebb gyerek. Eleinte csak nevettek rajta, hogy nini, kántornak készül Nyirákra! Hanem aztán bezzeg megijedtek, mikor kékült, zöldült a gyerek a nagy sivalkodásban. Szaladtak a borbélyért, aki nagyon tudós ember volt ilyesekben (doktornak is csalogatták már Nyirákra!), öntötték bele a fodormentalevet, nem ért az semmit. Hát ahogy betoppan a Jánoska, karjára kapja a gyereket, megdöcögteti egy kicsit a hátát, odaütögeti az orrát az orrocskájához: „Nosza, pisze, vesszünk össze” - uramfia, mindjárt elállt a sírása a kis gyíksárkánynak, s olyan nevetõs lett az arca, mint a kinyílt napraforgó. Hát még mikor Jánoska nekiadta a furulyáját! Arról a kis gyerek azt gondolta, árpacukor, s mindjárt álomba szopogatta magát rajta.

No, itt annyi áldást rakosgattak Jánoska tarisznyájába, hogy jutott belõle még annak is, akit régen elfelejtettünk. Hát kit áldana az édesanya, ha nem azt, aki nyûgös gyerekét el tudja altatni!

- Ó, hogy az isten áldja meg még azt a földet is, amelyikben ez a fiú termett, ahol az a mátyásmadár kikelt! - hányta a kezét az ég felé az asszony.

Már erre Jánoska is visszafordult a kisajtóból:

- Melyik mátyásmadár, asszonynéném?

- Hát amelyiket te megettél, Jánoskám. Anélkül sose lettél volna a mi fiunk. Annak köszönhetünk téged, hogy az elveszett.

- No, ugyan - nevetett Jánoska. - Hát énnekem mennyi a köszönnivalóm! Hiszen ha engem nem ilyen jó emberek találnak meg, azóta már rég megettek volna a sasok.

Kár lett volna érte. Nemcsak a jó szívéért, hanem az éles eszéért is, amelyik úgy fogott, mint a borotva. Ha az õ esze szét nem vágja a Dúl Márton meg a Hamar András pörét, azóta tán a világból is kizavarta volna Cirák Nyirákot.

Úgy kezdõdött a nagy pör, hogy ciráki Dúl Mártonnak volt egy malackája, nyiráki Hamar Andrásnak meg volt egy rossz létrája. Dúl Márton éppen olyankor találta malackáját keresztülhajtani Nyirákon, mikor Hamar András azon a rossz létrán állva a háza végét tapasztgatta a jó pelyvás sárral, amiben még zabszemek is találkoztak. Mivel pedig a malacka sovány kosztra volt fogva (mi egyebet is várhatna egy malac Nyirákon?), nagyon megörült, hogy meglátta a falról lepotyogó sárban a zabszemeket. Dúl Márton azonban nem tûrhette, hogy az õ malaca ciráki zabon gyarapodjon (úgyis beteg tõle!), ezért odább akarta téríteni a malackát. Ahelyett azonban a bicegõ létrát lökte meg, az félrebillent, s Hamar András hamar lepottyant róla. Szegény feje éppen a nyakába esik Dúl Mártonnak, ha az a ciráki emberhez illõ ügyességgel félre nem ugrik, így aztán András csak a malacát nyomta agyon, Mártonnak pedig megvolt az az öröme, hogy amannak a létrája is szanaszét hullott.

Ezzel azonban nem érte be Dúl Márton. Õ malacot követelt a malacért. Amire Hamar András csak annyit mondott, hogy õ sokkal szívesebben esett volna az emberre, mint a malacra, de ha már nem így történt, fizesse meg Dúl Márton a létrát.

Látnivaló, hogy ez a pör mindenképpen méltó volt Cirákhoz és Nyirákhoz, s ugyancsak legénynek kellett lenni annak a talpán, aki ebbe bele mert avatkozni. Mivel pedig mind a két falu bele volt keveredve a pörbe az utolsó béreslegényig, tán még ma is osztoznak, ha egyszer Jánoska oda nem vetõdik a Reszege partjára, éppen mikor Dúl Márton már ölre ment volna Hamar Andrással, bíró uraimék bölcs ítélete szerint.

- Nem ér az semmit - legyintett Jánoska, mikor megértette a nagy ítélet okát. - Tudnék én annál jobbat is.

- Ugyan mit tudnál te, fiúcska? - mordult rá Ambrus Pál. - Ész kell ide, Jánoska, nem is kicsi.

S ekkor történt az a nevezetes eset, hogy a két falu bírója egy véleményen volt. Máté is azt mondta:

- Ne legyen a csikó okosabb a lónál. De azért mondd el, mit gondoltál, öcsike, hadd nevessünk.

- Hát én csak amondó vagyok, hogy most meg már Dúl Márton álljon föl a létrára a háza végét tapasztani, Hamar András hajtsa oda a malacát, és lökje meg a létrát úgy, hogy Dúl Márton az õ nyakába essen, és úgy üsse agyon a malacot, hogy a létra is összetörjön.

De bizony háromfelé szaladt a két panaszos ember erre az ítéletre, és soha többet eszükbe nem jutott az igazságukat keresni. Mák Máté pedig a vállára ütött a gyereknek:

- Ha annyi eszem nem volna, amennyi van, senki mástól nem kérnék kölcsön, csak tetõled, Jánoska!

Amire Ambrus Pál olyan jóízût mosolygott, hogy mind a huszonnyolc foga kilátszott bele. (A cirákiak azt tartják, hogy a nyirákiaknak sohse nõ ki a bölcsességfoguk.)

- Bizony el is kelne egy kis nyiráki ész abba a ciráki kobakba. Mert nyiráki ész van abban, azt én mondom! - ütött a mellére diadalmasan villogó szemmel.

Hát még ha megsejtette volna, hogy miféle titkos tudománya van Jánoskának! Akkor tán még a bírósüveget is odaadta volna a maga fejérõl bolondjában.