VII. Jánoska nagy fába vágja a fejszét

Egy szép vasárnap délután, ahogy az öreg fűzfa alatt heverészett a Posztószél család, János nagyon nekiadta magát a kergetődző felhők bámulásának. Papatyi, a vadlúd, mely belső háziállattá lépett elő, mióta meghízott, hiába csipegette a lába ujját. Most nem volt kedve kergetősdit játszani. Buksi hasztalan döfölte oldalba a nagy gömbölyű fejével, nem ment vele madarászni. A Madzag kutya is hiába rángatta a kis gazdáját, úgy gubbaszkodott az, mint valami túzok. Azért aztán meg is csaholta haragosan. Még Veronka is hiába csiklandozta a nyakát egy szál muharral, arra se nevette el magát. Be is szaladt a lányka öregapóhoz, hogy nézze meg Jánoskát, nyilván valami baját érzi. Alighanem azt, hogy hajadonfővel kapálta a dinnyét tegnap, azon a meleg napon. (Mert egy kis dinnyeföldet is elravaszkodott már Jánoska a víztől.) Ő meg leszaladt a „konyhába”, nyers krumplit reszelni, mert kendővel a homlokra kötve az kiszívja a forróságot a fejből.

- Mi baj, szolgám? - kérdezte Posztószél. - Tán megette a tyúk a kenyeredet?

- De hiszen azt meg nem eheti, apó! - mosolyodott el a fiú. - Két faluban sütik nekem a kenyeret, az isten áldja meg őket. Hanem azon tanakszom én inkább, hogy lehetne ezt a két falut összebékíteni. Mégiscsak rossz azt látni, hogy ezek a derék, becsületes, jó emberek mindig osztoznak egymással.

De már erre Posztószél is kivette a pipát a szájából:

- Hej, lelkem gyerekem, nagy fába vágtad a kis fejszét. Sok dohányt kifüstöltem én már emiatt ebből a pipából, de nem lettem vele okosabb. A tűz a vízzel hamarább összebékül, mint ez a két falu egymással. Nem született még olyan ember, aki ilyen csodát tudna tenni. Vériben van már az a magyar embernek, hogy incselkedjen a szomszédjával. A gyerek megtanulja az apjától, s nagyon szégyellne magát, ha ő különb lenne nála. Hallod, a csencsegemadár is csak arra tanítja a fiait ott a nádban, amit ő tanult fiókkorában.

- Nincs, nincs! - cincogták az öreg csencsegék.

- Csinos, csinos! - próbálgatták az egyetlen szavukat a fiókák is. Bizonyosan ők is azt értették, hogy nincs mód a két falu összebékítésére.

Ez ebben el is múlt, hanem az öreg Posztószél iszonyú sok füstmacskát kieresztgetett a pipából akkoriban. Nem győzött rajta csudálkozni, hogy miben töri a fejét ez a Csicsmár gyerek. Más gyerek ilyen korában még inkább azon gondolkozik, hogy milyen jó volna az, ha fügével volna kikavicsolva az út, és fehér-sárga cukorból volna a föld.

„De hiszen nem is marad ez itt koldusnak, ha a szárnya megnő! - aggóskodott az öreg. - Pedig nem utolsó mesterség ez annak, aki ért hozzá. Olyan kenyér az, amit senki se akar kivenni az ember kezéből.”

Szinte megörült, mikor harmadnap azt látta, hogy Jánoska száraz nádszálakat faragcsál a bicskájával. Bizonyosan nyilat készít belőlük. De hiszen mégiscsak gyerek az, szeret játszani.

Egyszer aztán meglepte a két gyereket a putri mögött a gyeppadon, ahogy a vízitök gyújtónak összehordott nagy, száraz levelei közt turkálgattak.

- Mi lesz abból, pintyőkéim? Tán sárkányt akartok belőlük varrni?

Veronkának kivillantak a fehér fogai a piros szájából, de Jánoska nagyon komolyan felelt:

- Ezek irkalevelek.

- A macska hallott ilyent! - nevetett Posztószél. - Hát aztán mire való ez?

- Írni raja.

- Írni-e? Mivel aztán?

- Hát ezzel e! - mutogatta Jánoska - a nádból faragott tollat. - Lehetett volna csinálni madártollból is, de az nagyon vékonyan fogna a mi papírunkon.

Most már Posztószél is kezdte a dolgot komolyan venni. Azt már magától is kitalálta, hogy az a piros lé a tök száraz héjában tinta.

- Az biz ez. Ennek a cigánymeggynek a kicsavart leve, amit Balkó kovácséktól hozott apó.

- Hát aztán tudnál te írni? - méregette Posztószél a gyereket a fél szemével. - Kitõl tanultad, anyádtól, apádtól? Mert nem gondolom, hogy azok nagy írástudók lettek volna.

A gyerek egy kicsit elszomorodott.

- Az édesanyámat én nem is ismertem. Meghalt még ölbeli koromban. Az apám meg nem ért rá velem bajoskodni. Hanem mikor valahol hetedhét ország ellen jártunk kubikon, akkor én megbetegedtem, az apám beadott a kórházba. Ott volt egy szegedi hajóslegény, az tanított meg a kisbetûkre. A nagybetûket meg a városokban tanultam meg a boltok felírásairól, mikor mindenfelé kódorogtunk.

Posztószél addig nézett maga elé, hogy utoljára semmit se látott. Könny sûrûsödött a szemében. Csak akkor törülgette le, mikor Jánoska azt kérdezte tõle:

- Hát apó tud-e írni?

- Adta gonosz muslincája, hogy belevágódott a szemembe! Hát már hogyne tudnék! Tudok én írni, csakhogy azt más nem tudja elolvasni, mert én botra írok bicskával, azt úgy hívják, hogy rovás. Ugyan most már azt is elfelejtettem, mert csak molnár koromban rovogattam, ki hány zsák búzát hozott, kinek mennyi liszt jár érte, melyikbõl mennyi volt a vám.

- Apó - tudakozta Jánoska -, hogy nincs itten iskola?

- Az már nem az én eszemhez való, fiam. Annyit tudok, hogy Cirákon volt valaha, de összedõlt, aztán újat senki se építtetett helyére. A nyirákiak meg azért nem csináltattak iskolát, hogy a cirákiak ki ne csúfolják õket érte. Mert azok mindjárt azt mondták, hogy az olyan bolt, ahol forintjával veszik az észt a nyirákiak, azért olyan okosak.

Ezalatt a két gyerek már egész nyaláb levelet telerajzolt „i” meg „u” betûkkel. Posztószél elnézegette a cifra ákombákomokat, mikor egyszer csak betoppant Fütyü cigány. Az elõl el kellett kapni a tökkalamárist, mert föl akarta hajtani.

- Hej, édes mézseim, tán elment az esetek mióta nem jártam felétek? Hogy prédálhatjátok úgy el ezt a drága sép biros bort?

Mikor aztán eléjbe adták, hogy milyen mesterségre adta Jánoska a fejét, azon rimánkodott, hogy írja fel az õ homlokára a nevét.

Mire volna az jó teneked, öreg Fütyü? Ismer téged mindenki, mint a rossz pénzt.

- Jaj, dehogy üsmer, dehogy üsmer! Mindenki azst gondolja rólam, hogy én vagyok az uraság, és nem gyõzsöm ségyellni magam a sok kösöngetés miatt, írd ki a homlokomra, Jánoskám, lelkem, hogy én vagyok azs a valóságos híres Fütyü csigán.

- Nem tudná azt ezen a tájon elolvasni senki, hacsak az ürgék nem, azok meg úgyis félnek tõled - nevetett Jánoska. - Hanem okosabbat mondok én neked. Terjeszd el a hírét a ciráki meg a nyiráki gyerekek közt, hogy valami új játékot talált ki Jánoska, de azt csak az láthatja meg, aki kijön a homokosba. Kinéz a fáradságodért egy szál füstölt kolbász.

- Jobban seretném, ha már azs isákomból nézsne ki - rimánkodott a cigány.

Posztószél már akkor hozta a kolbászt. Akkorra tartotta biz azt Veronka, mikor betelik az esztendeje a Jánoska idekerültének, de Posztószél már látta, miben sántikál a gyerek, s örült a lelke, mikor Fütyü begyömöszölte az iszákjába a kolbászt. Elõbb azonban hozzádörzsölgette a ruhája elejéhez:

- Hadd érezzsem egés úton azst a drága sép sagát! Ne féljetek, a nyakatokra csõdítem érte, aki két lábon járó gyereke csak van a két falunak.

Másnap megkezdõdött a csincsésben az iskola. A gyerekeknek roppant tetszett a Csicsmár Jánoska játéka. Újság volt elõttük, õk még olyant soha nem láttak. S ha láttak volna valaha igazi iskolát, az nekik nem tetszik meg annyira, mint ez a vadvirágos, vadmadaras sumár. Itt nem voltak bepeckelve keskeny padokba: ült, állt, hevert, kinek hogy esett jobban. Nem rekesztette be õket négy fal: az ég kristálykupolája borult rájuk ragyogón, melegen. A szellõ ide nem lopva járt be, megsimogatni a kipirult arcocskákat, hanem szüntelen frissen tartotta õket hûs leheletével. A nagyvirágú szulákok, a tûzpiros füzények belebólogattak a bölcs csacsogásba, s a nádirigók, a sármányok, a fügemadarak tõlük telhetõleg helyeselték a nagy igyekezetet.

Mikor a dobosgém megszólalt a távol nádasokban, akkor Jánoska elhajította a tollat, és elõvette a furulyáját. Azt jelentette ez, hogy vége a napi munkának, és kezdõdik a játék. Veronka szederlébõl készült hûsítõvel kínálta meg a kislányokat. Jánoska meg gyenge sóskával traktálta meg a fiúkat. Jó étel az annak, aki szereti.

S egész délután egy ciráki gyereknek se jutott eszébe, hogy kiöltse a nyelvét a nyirákiakra, s a nyirákiak egyszer se juttatták eszébe amazoknak, hogy van szabó Cirákon, ákom-bákom-rákom. S mikor vadvirágokkal megkoszorúzva, dalolgatva, ugrándozva hazafelé mentek, mind csak azon tanakodott, hogy a p betûnek jobb felé van-e az ábrázata vagy bal felé. Már Annuska le is akarta rajzolni az ujjával a kocsiút porába, de nem sokra mén vele, ha Ambrus Gergely nem segít neki. A nyiráki bíró fia a ciráki bíró lányának!

S mikor a két sereg gyerek elvált egymástól a Reszege hídjánál, nem azon tülekedett, hogy ki bírja a másikat belelökni a patakba, hanem azon fogadkoztak, hogy ki lesz ott holnap hamarább a csincsésben. S a kis tanítómesternek, mikor a domb tetejérõl addig nézett utánuk, míg bele nem vesztek az este violaszín fátylába, úgy csillogtak a szemei, hogy szentjánosbogárnak lehetett volna õket nézni.

- Gyere már be, gyerek, mert elkap a bagó! - kurjantott fel neki Posztószél, s mikor lebukott a verem száján, úgy puffantotta hátba, hogy csak úgy dongott. A szegény ember nem tud akkor a szavakkal cifrálkodni, mikor tele van a szíve. Jánoskának annyit ért ez a hátbaütés, mint mikor a királyfinak fél országát átadja a király.

Veronka pedig akkora köcsög aludttejet tolt elé, hogy azt lehetetlen volt egymagában megenni. Kénytelen volt hozzá egy nagy karéj kenyeret is elmorzsolgatni.

Éppen a köcsög fenekét karistolgatta a kanállal, mikor a Fütyü cigány berikkantott a lyukon:

- Jaj, drága sépségeim, halljátok-e est a nagy csendességet?

- Micsoda csendességet, te bolondos?

- Hát a Resegében nem csitorázsnak a békák. Elállt a savuk azson való csudálkozsásukban, hogy semmi csúf sót nem hallottak máma.

Mire Posztószél meggyújtotta a cserépmécsest, akkorára már a cigány odabent volt, de már a maradék kenyeret is elõvette a gyékénykosárból., Tudta õ ott a járást a sötétben is.

- Jaj, serelmes siveim, de csak rossat tettek velem azzsal a kolbáskával. Mióta azst megettem, azsóta semmi más ételnek nem érzsem azs ízsit.

S azzal még a morzsákat is összeszedegette az asztalról, s megnyalogatta a köcsög szélét.

- Hát csak nagy mesterség azs a tudomány. Én tudom, mert azs édes sülém is csupa tudomány volt. Senki se tudott úgy ürgét önteni, mint õ, isten nyugtassa segént. Mit kaps te azsért, Jánoska, hogy így kiokosítod ezseket a semmiházsi gyerekeket?

- Semmit - mondta Jánoska méltatlankodva.

- No, én éppen tizsannyit adok, ha engem is megtanítas olvasni.

- Nem tanulnád te azt meg sohase, Fütyü - csóválta Posztószél a fejét nagy komolyan. - Láttam én egyszer, hogy a Vendel hajdú meg akart tanítani huszonötig olvasni, de már a tíznél elszaladtál.

Ezen mindnyájan nevettek, Fütyü legjobban. Azzal kihúzott a dolmánya hasadékából egy csõ sült kukoricát, s azt kétfelé törte.

- Ne, Veronka, ne, Jánoska!

- Hát az már megint hol ragadt a kezedhez? - ráncolta össze a homlokát Posztószél.

- Ejnye, csimbora, ne edd meg mindjárt a nézéseddel azs embert, ha egy csiv kukoricát tanál. Hisen láthatod, hogy csupa vadkukoricsa.

- Az ám, mégpedig sülve!

- Nem sült azs, csak asalt. Nem is csuda ebben a nagy forróságban, amelyik még a segin csigánnak a patyolat bõrét is mind elsüti. Jaj, ha a sobámnak úgy volna fala, mint ahogy teteje nincsen, de sereinek ebbõl a csudar melegbõl egy kicsit eltenni télire.