X. Jég esik, könny hullik

Harkabusznak nagyon rossz éjszakája volt, holott máskor ő szokott egyedül szépeket álmodni az egész Varjú-várban. Nagyon sajgott az ürgefogak helye, meg azok a száraz fenyvek is olyan kegyetlenül csikorogtak egész éjszaka. Annyiban azonban hasznát is látta az álmatlanságnak, hogy legalább kigondolta, hogy torolja meg ezt a megcsúfoltatást.

Mit lehetne még elvenni a zsellérektől, amit az isten el nem vett tőlük?

Másnap reggel ezzel a felebaráti szándékkal ült lóra. A düh még akkor is rázta minden tagját, hogy észre sem vette, milyen hűvös szél nyargalászik körülötte. Pedig elszoktak már attól ezen a tájon: a hűvös széltől!

Csak mikor elporoszkált egy darabra, akkor tűnt föl neki, hogy a nap nem süt. Fekete volt az ég kelet felől, mint a bakacsin, csak a felhők széle volt ezüstcsipkés. Az olyan felhõkben terem a jég, hanem hiszen nekünk már teremhet! Itt már nem talál csépelni valót.

Az a bakacsinkárpit hirtelen meghasadt, s megmutatta, hogy mi lakik mögötte. Szemvakító tûz, amelynek mérföldekre elhallik a lobogása.

A paripa megállt. Ezen a tájon idegen hang volt már a mennydörgés, az riasztotta meg. Szemmel láthatólag szeretett volna visszafordulni, hanem Harkabusz elõhúzta a csizmaszárából a korbácsot, s avval olyat húzott szegény párára, hogy kiserkent a vér az oldalából. Erre aztán nekibõszült a megkínzott állat, és leszegte a nyakát.

- No, megállj, majd megtanítalak én vágtatni!

Hasztalan igyekezet volt, a vihar csak utolérte õket, s zúdította rájuk a mogyorónyi jeget. Erre aztán a ló mégiscsak visszafordult, s megiramodott hazafelé. Hanem annyi esze volt neki, hogy elõbb lehajította magáról a gazdáját.

- No, látod, én meg megtanítlak repülni!

Most már galambtojásnyi nagyságban zuhogott a jég. Mire hazavánszorgott Harkabusz, akkorára olyan volt az egész ember, mint valami ripacsos hajú tök. Mind földagadt a mennyei parittyakövek helye. Most már nem ment gulyát foglalni, örült, hogy bebújhat az odvába, s teleragaszthatja magát flastrommal. De hiszen azért nem menekszik az a sok koldus az õ keze alól!

Nem is akartak azok menekülni, inkább idejöttek a helyébe.

Az elviharzott förgeteg felüdített embert, állatot. Megbékült már az isten: vizet már adott! Majd ad az kenyeret is, csak el kell menni érte.

Ezt már Jánoska eszelte ki. Követséget kell küldeni a földesúrhoz. Kérni tõle gabonát, vetõmagot is, õröltetnivalót is. Utóvégre az is csak ember: lehetetlen az, hogy meg ne induljon a szíve ennyi nyomorúságra. Ha a szívével nem beszélhetnek, beszéljenek az eszével! A zsellérek kára az õ kára is, azoknak a haszna meg csak az õ haszna igazán. Ha meg nem szánja õket: nemcsak ez az esztendõ vész el, hanem a jövõ is. Itt mindenki éhen hal, s csak a bõrével számol az uraságnak. Ha segítséget ad: megháromszorozva adják azt vissza jövõre. Az idei kárt, a jövendõ hasznot kamatostól.

- Könnyû neked Jánoska, mert te még nem tudod, mi az a Varjú-vár! - húzódoztak az emberek. - Az uraságnak szívihez nem lehet férni, mert az be van zárva a kis unokája szobájába. Az eszitõl meg isten õrizzen, mert azt Harkabusznak hívják.

De mikor az asszonyok elkezdtek jajgatni, mikor a kicsi gyerekek siránkozva nyújtották lesoványodott kezecskéjüket a holdvilág ezüstkiflije felé: „kácsi, kácsi” - akkor Mák Máté odafordult Ambrus Pálhoz:

- Gyerünk no, földi! Szeretném én azt a földesurat látni, akinek kedve volna még minket is megenni!

Csakugyan szinte zörgött a csontja a két bírónak, úgy megviselte õket az ínség. Lehet ugyan, hogy az ijedtségtõl is zörgött, mikor szemtõl szembe álltak Thurán Benedekkel.

A nagy úr összefont karral, szótlanul hallgatta a könyörgõ beszédet, Lehet, hogy nem is látta a patakzó könnyeket. Az õ fülét csak ezek a szavak ütötték meg:

- Mindenünket elvette az Úr, de áldassék az õ neve, mert meghagyta a gyerekeinket.

A nagy úr csak azt látta, hogy mikor ezt mondja a két toprongyos szegény ember, akkor olyan boldogság lobog a szemükben, hogy ez megállítja a könnyeket. Ó, micsoda gazdagok õk, szegények, és micsoda nyomorult vagy te, szegény gazdag ember! No, hát ne legyenek õk se gazdagok! Hadd fájjon az õ szívük is, mint az övé fáj tíz esztendeje!

- Megértettem mit akartok - vágott közbe kurtán -, megkapjátok a halasztást az árendafizetésre. Kaptok vetõmagot is, lisztet is magatoknak, takarmányt is a jószágotoknak.

Ó, hogy borult le elõtte a két szegény ember, hogy kívánta a fejére az isten áldását, s hogy igyekezett elkapni a köntöse szélét, hogy megcsókolhassa! S milyen kevélyen hárította el õket magától!

- Nem kell a köszönetetek. Zálogot adjatok: egy-egy gyereket mind a két falu. Azok mához egy esztendeig itt maradnak az én kastélyomban. Harkabusz viseli a gondjukat. Mikor a tartozástokat megfizetitek, vihetitek a porontyaitokat. Addig látnotok se szabad õket.

Ó, milyen ijedten szaladt ki a két szegény ember, az a két éhen haló nyomorult abból a házból! S mikor otthon, a Reszege-parton beszámoltak arról, amit végeztek, milyen féltve szorította a szívére minden szülõ a maga gyerekét.

- Én nem adom az enyimet! Én se, én se! Inkább éhen veszünk mindnyájan. Legalább együtt veszünk!

És ekkor elõállt Csicsmár Jánoska, kézen fogva Posztószél Veronkát.

- Jó emberek! Ti engem befogadtatok, mikor csavargó voltam. Ti engem felruháztatok, mikor rongyos voltam. Ti nekem ennem adtatok, mikor éhes voltam. Áldom az Istent, hogy most elmehetek kezesnek mindnyájatok helyett, ugye, én vagyok a mindenki Jánoskája? És eljön velem az én Veronka testvérem is, hogy meghálálja nektek, ami sok jót az öregapánkkal tettetek. Az Isten mindnyájatokat megáldjon!

S azzal megindultak szép csendesen mind a ketten, s a sok ember közt nem akadt egyetlenegy sem, aki szóhoz tudott volna jutni a zokogástól. Még a Fütyü cigánynak is kivörösödött a szeme, mintha tormát reszelt volna, mikor odaborult Posztószél vállára, akinek csendesen folydogált a könnye:

- Ne busujj, drága sép öregapó, lesek én onokád mind a kettõ helyett. Esek is mind a kettõ helyett!