XIII. Csetverneki Thurán Jánoska

A putri megvolt most is a régi szépségében, csak a lakói mintha megváltoztak volna. A Madzag nagyon keservesen vonított a küszöbön, és kaparta a földet, ami pedig, mióta a világ világ, sose jelentett jót, a Buksi se ugrott most a Jánoska vállára, inkább elszaladt elõle.

Érzsi rajta azs úri sagot - oldalgott elõ Fütyü a fûzfa alól. - No, eredj, nézsd meg azs apádat. Saladj, mert testámentumot késül tenni. Rád hagyja a vándorbotját.. Neki már nem sükséges, mert õ elmén Földvárra deskát árulni.

A gyékényágyon csakugyan úgy feküdt ott a váratlan vendég, mint aki nemsokára bevégzi az útját.

- Apám, apám! - ugrott oda Jánoska félig sírva, félig nevetve. A beteg azonban elhárította magától sovány, aszott kezével.

- Az úrfi nekem nem fiam!

A gyerek elsikoltotta magát, és a szívéhez kapott:

- Apám, édesapám! Hát mit vétettem én édesapámnak?

A beteg szívszaggatóan nézett, és fájdalmasan lihegett.

- Én vagyok az, aki vétettem. Bocsásson meg nekem az a nagyon jó Isten.

Erre a szóra ért oda a két öregember. A két nagyapó. Fütyü mindjárt lekuporodott az ágy mögé, ahogy Thurán Benedeket meglátta.

- Ezs is elhosta Csicsmárnak azs utolsó kenetet. Így van azs, mikor a vargának lova van.

Thurán Benedek pedig odaállt az ágy elé, és szelíden szólította meg a beteget:

- Jó ember, én vagyok az a Thurán Benedek, aki téged földönfutóvá tett. Bocsáss meg érte: jóvá teszem, ha Isten éltet.

A beteg ijedten takarta el az arcát, és halkan suttogta az ujjai közül:

- Uram, én vagyok az a Csicsmár varga, aki a te unokádat bosszúból elvittem. Bocsáss meg érte: nézd, visszaadom.

- Ember! - hördült fel Thurán Benedek. Volt abban a szóban harag, fájdalom, fenyegetés, de legtöbb volt benne az öröm. S a versengõ érzések közül ez maradt a gyõztes, mikor Jánoskát a karjai közé kapta. Lecsitultan szólt oda Csicsmárnak:

- Beszélj, jó ember!

- Nem volt rossz szándékom, uram - rebegte az. - Csak rád akartam ijeszteni. A fiúcska ott állt a kastélykapuban, és én magamhoz csalogattam egy szép bõrlabdával. Nagyon szép labda volt az. Magam varrtam piros és sárga bõrbõl, zöld volt a szegése. Mikor aztán hallottam a nád közé bújva embereid zsibongását, akkor nagyon megijedtem. S mikor leszállt az éjszaka, akkor a nyakamba vettem a világot, s három napig csak egyszer álltam meg. Akkor, mikor cipót és mézet vettem Jánoskának, akit a hátamon cipeltem magammal. Mindig aludt szegényke, s ahogy a nyakamat átkarolta, úgy éreztem, hogy már meg nem tudnék lenni nála nélkül.

Nem is hagytam el többet magamtól. Nagyon megszerettem, õ is hozzám szokott, s egy esztendõ múlva már úgy hitt, hogy „édesapám”. Annyi csavargás közt, amennyit mink csavarogtunk, bizony könnyen elfelejthette az itthonvalókat.

Hanem egyszer aztán megszólalt bennem a lelkiismeret. Láttam, hogy a fiúcska szép, okos, eszes, azt meg tudtam, hogy nekem már nem sok idõm van hátra. Hogy merjek én az Isten elejbe állani ezzel a vétekkel a lelkemen? Akkor hoztam haza Jánoskát. De arra már nem volt bátorságom, uram, hogy elejbed álljak: ez vagyok, ezt tettem! Hanem rábíztam az Istenre: vezesse hozzád, ha az õ szent akaratának tetszik. S látod, uram, hozzád vezérelte. Áldassék az õ szent neve érette!

- Áldassék, áldassék - simogatta Thurán Benedek a fiúcska könnyes orcáját.

A beteg fáradtan hunyta be a szemét, aztán nagy erõlködéssel félkönyökre dûlt az ágyban.

- Adjátok csak elõ a batyumat!

Bíz avval egy kis baj volt, mert már akkor azt Fütyü a pártfogásába vette. Ott szorongatta a hóna alatt, s most nagy restelkedve bújt vele elõ.

- Azsért tettem el, hogy el ne vesejtse segény azs úton. (Mintha batyuval szoktak volna járni azon az úton, amelyikre ez készült.)

A beteg lázasan bontogatta szét a batyut. Nem volt abban egyéb egy pár kis cipõnél (éppen olyan, mint amilyent Thurán Benedek szokott csókolgatni a hátulsó szobában), harisnyánál meg egy kezeslábas bársonyruhácskánál. Abban veszett el Jánoska.

Volt aztán benne egy kopott, kifeslett bõrlabda is. Piros bõrbõl, sárga bõrbõl a cikkei, zöld a szegése.

- Ugye, hogy csak szép? - mosolygott bágyadtán a készítõmestere. Thurán Benedek megszorította neki a kezét, de õ már nem adta vissza a kézszorítást. Már akkor elment szegény, hogy az angyalkáknak varrjon labdákat az égi mezõkön.

- Csudálatosak az Isten útjai - sóhajtotta Thurán Benedek. - Az õ akarata volt, Jánoskám, hogy te kijárd a szegénység iskoláját, és ott tanuld meg, hogy a szeretet az élet.

- De naccságos tekintetes úr - vett bátorságot Fütyü is a szóra -, mind csak azsért volt ezs, mert a csizsmadia lovat tartott.

Thurán Benedeknek volt rá gondja, hogy a szegény csizmadiát úgy temessék el, mint az a csetverneki Thurán Jánoska nevelõapját megilleti. A temetésen Fütyü vitte a keresztet vadonatúj molnárkék ruhában, de látszott rajta, hogy nincs egészen kibékülve a világ sorjával. A temetés után odasompolygott Jánoskához:

- Naccságos mézsem, engedd meg, hogy én ezst a drága sép ruhát kisakajthassam legalább a térdin meg a könyökin. Seretnék rávetni egy-két sép piros foltocskát.