XIV. Galamb-vár

Hány esztendeje már annak, hogy az uraság mátyásmadara elveszett? Tudja isten. A boldog emberek nem számolgatják az esztendõket, sebesen szállnak azok olvasatlanul is - pedig a mi régi ismerõseink mindnyájan nagyon boldog emberek.

Hogy aztán melyik közülük a legboldogabb? Azt meg már végképp nem lehet tudni.

Talán Fütyü cigány, akire örökség gyanánt szállt a putri, mikor Posztószél cimbora beszegõdött úrnak a kastélyba. Õ persze nem folytat gazdálkodást, nem tart háziállatokat, mert csak hálni jár haza. Sõt szomszédjai sincsenek már, mert az ürgéknek mind felmondta a lakást. Megette õket árenda fejében.

- Nem sorultságból, csak azsért a drága jó ízsükért. Hisen ha akarnék, mindennap fácánpecsenyét ehetnék Galamb-várban.

Hát az meg már micsoda? Ott is otthon vagyunk: Varjú-várnak hívták azt valamikor. Csakhogy arra most rá nem bírunk ismerni. Szöges drótkerítése nincs már neki. Fái elevenzöldek, alattuk csudaszép virágágyak pompáznak, ágaikon pedig tömérdek fehér galamb tollászkodik eleven virág gyanánt.

Harkabusz uram tenyészti õket, akit nem is lehet másképp látni, csak úgy, hogy körülrepkedi egy sereg galamb, akármerre jár. Hozzá vannak szokva, hogy lépten-nyomon szórja eléjük a piros búzaszemet.

Harkabusz uram maga a megtestesült szelídség.

Vendel bátyánk pedig maga a megtestesült nyájasság. Csak el kell nézni, ahogy ott áll a nyitott kapuban, és tessékel befelé boldogat-boldogtalant, akit arra hordoz az útja:

- Gyertek, atyámfiai, gyertek, nem minden esztendõben esik ám lakodalom Galamb-váron!

Talán azok a legboldogabbak ismerõseink közül, akiknek most tartják a lakodalmát, ebben a napsugaras, szép fehér házban. A végeláthatatlan asztalsornak a közepe táján ül az ifjú pár. A võlegény csetverneki Thurán János, akinek a piros orcáján egy cseppet se látszik meg, hogy esztendõk óta csupa tudománnyal élt mindenféle kimondhatatlan, szép nevû iskolákban. A menyasszony Posztószél Veronka, akit bárki hercegkisasszonynak nézhetne, ha ott nem látná maga mellett tulajdonmagát, Posztószél Antalt, aki életében talán most keveselli elõször, hogy csak fél szeme van neki.

- Úgy szeretném, ha csupa szem volnék, hogy mindig ezeket a gyerekeket nézhetném - mondja a vele szemben ülõ öregúrnak, aki boldog mosolygással koccintja oda poharát az övéhez:

- Ne búsulj, nászom, nézem én õket tehelyetted is!

S azon meg nem ütõdik senki, hogy Thurán Benedek ilyen nagy szeretettel van Posztószél Antalhoz. Hiszen együtt vannak õk mindig. Együtt járják a falukat, szolgálván tanáccsal és kaláccsal a szegény embereknek, és együtt járnak az isten házába hálát adni annak, aki kegyelmével így megajándékozta az öregségüket.

És együtt becézgetik a hûséges öreg állatokat, akik közül a Madzag most is ott kuksol a Posztószél lábánál, és Buksi ott dorombol a Benedek úr ölében. És nagyon csudálkozó szemeket vet az öreg Krzsamecskóra, aki most nyújt át a menyasszonynak egy gyöngyvirágbokrétát, s boldogságában úgy felszalajtotta homlokát a feje búbjára, hogy a nagy nevetségtõl a két bíró alig tudja egymást felköszönteni, mint kerek e világnak legokosabb emberét.

S a nagy éljen-riadalom tán még ma se áll el, ha meg nem pendíti a cimbalmot Fütyü cigány, aki kikötötte, hogy csak úgy megy el a lakodalomba, ha ott nem lesz egyéb muzsikás õnála. Ezt pedig elég rosszul tette szegény feje, mert ehol, kénytelen elhajítani a cimbalomverõt és szégyenszemre odaállni a menyasszony és võlegény elé:

- Ségyen, nem ségyen, édes mézseim, nem látom a könnyeimtõl a kótát...

Nem baj, öreg Fütyü, muzsikálnak tehelyetted a kerti bokrokon fészkelõ fülemülék, a tetõn kacagó galambok, s van itt olyan lakodalom muzsikaszó nélkül is, hogy azt halálos holtáig el nem felejti, aki ott volt.

Magam is ott voltam, hajnalig táncoltam. Kaptam is kalácsot, hogy majd földhöz vágott - aki kétes felõle, annak nem jut belõle.

.oOo.