|
Száll a madár ágrul ágra,
Száll az ének szájrul szájra...
(Arany János Buda
halála)
Ahogy a madár száll ágról ágra, úgy száll szájról szájra a
magyarok származásának mondája. Az apa elmeséli fiának, az késõbb az õ fiának.
Egyszer majd ti is elmesélitek utódaitoknak, honnan jöttünk, hogyan kerültünk
ide ebbe a szép országba.
Hallgassátok meg!
Hol volt, hol nem volt, messze napkelet felé volt egyszer
egy híres-nevezetes fejedelem, akit Nimródnak hívtak. Száz gulyása, ezer
csikósa, tömérdek nyája, ménese volt ennek a fejedelemnek. De õ nem azokra volt
büszke, hanem két fiára. Hunornak hívták az öregebbiket, Magyarnak a
fiatalabbikat. Egyformán derék, jó növésû legény volt mind a kettõ. Sas a
szemük, villám a kezük.
Nagy vadászember volt Nimród, s akármerre ûzte-kergette a
vadat, mindenfelé elkísérte a két fia.
Mondta is neki a felesége, Enéh királynõ: - Nem jó vége lesz
annak, uram királyom, ha te úgy rákapatod a gyerekeket a vadászatra.
- Ahogy az isten akarja - felelt mosolyogva az öreg
fejedelem. - Én már csak annak örülök, hogy nem kell már azokat félteni a
vadállattól se, mert azzal is elbánnak.
Késõbb a fiúk apjuk nélkül is elmentek vadászni.
Egyszer éppen apjuk országának a határán vadászgattak
kíséretükkel. Ötven deli levente kísérte Hunort, ötven nyalka legény Magyart.
Sok madarat halomra nyilaztak, dárdájuk számtalan vadat leterített.
A két testvér már éppen hazafelé készülõdött, mikor hirtelen
egy gímszarvas bukkant fel elõttük. De olyan ám, amilyent még sohase láttak.
Fehér a szõre, mint a hó, ragyog a szeme, mint a gyémánt, ágas-bogas két szarva
pedig egymásba fonódva olyan, mint a koszorú.
- Ezt már csak nem hagyjuk itt! - kiáltott Hunor, lovára
pattanva.
- Legjobb volna elevenen elfogni, és hazavinni
édesanyánknak! - Azzal felszökött paripájára Magyar is. Hajrá, száz vitézükkel
utána a csodaszarvasnak! Árkon-bokron keresztül, hegyrõl le, hegyre fel,
sûrûbõl tisztásra, mezõrõl berekbe.
Reggeltõl napszállatig nyomában voltak, de csak nem érték el
a szarvast. Mikor már úgy volt, hogy mindjárt elfogják, nagyot szökkent a
gyönyörû állat, s egy locsogós, mocsaras ingoványban végképp elveszett a szemük
elõl.
A daliák egymásra néztek.
- Szeretném tudni, bátyám, hová kerültünk - szólalt meg
Magyar.
Körülnéztek, s csudaszép tájékot láttak maguk körül. Selyem
a füve a legelõknek, mézes a gyümölcse a fáknak, az erdõben seregestül az õz,
nyüzsög a folyóban a hal.
- Hej, öcsém, szeretnék én itt sátrat verni! - sóhajtott
Hunor.
- De megszakadna apánk, anyánk szíve, ha többé nem látnának
bennünket - felelte Magyar.
- De látnak ám! - fordította hazafelé Hunor a lova fejét. -
Szüleinkhez hazatérünk, szándékunkra áldást kérünk!
Haza is
ment a két testvér az öregekhez. Nimród fejedelem helyben is hagyta
szándékukat, csak Enéh királyné sopánkodott:
- Jaj, édes
gyerekeim, mi lesz belõletek azon a vadon helyen? Ki fõz nektek ebédet, ki
mossa ki gyolcsruhátokat?
- Majd csak
ád az isten arra is valakit - bíztatta az öreg fejedelem a feleségét. Csakugyan
adott is. Mire a fejedelem fiai a száz vitézzel visszatértek a szigetre, már
messzirõl vidám muzsikaszó és ének fogadta õket. Egy szomszéd fejedelemnek, Dul
királynak a két lánya mulatott, mind a kettõ ötven-ötven lánypajtásával.
Táncoltak, bújócskáztak, libegtek-lebegtek a holdfényben, mint liliomvirágok a
szélben.
Hunor és
Magyar összenéztek a vitézekkel.
- No, fiúk,
lesz már, aki fõzzön, mosson ránk! Ebbõl lesz csak nagy lakodalom!
Úgy is
lett! Közibük vágtattak, minden legény a nyergébe kapott egy lányt, és azt
mondta neki:
- Én az
urad leszek, te a feleségem. Ásó-kapa válasszon el bennünket egymástól.
Hunornak és
Magyarnak a két királylány jutott. A helyet pedig megfelezték egymással. Napnyugati
fele jutott Hunor népének, s azok voltak a hunok. A keleti fele jutott Magyar
leventének, s ezeknek utódjait nevezték magyaroknak. Az országot
Szittyaországnak. Ez a szép monda pedig szálljon tovább is szájról szájra.
|