|
A török világban
egyszer az jutott az eszükbe a szalontai hajdúknak, hogy jó volna az õ
városukat erõs kõfallal körülkeríteni. Azazhogy nem is a hajdúk gondolata volt ez,
hanem a szalontai fõbíróé, Bezzegh Gedeon uramé. A hajdú vitézek ellenben igen
haragosan csörgették a kardjukat.
- Hát az
meg már mire való volna? A sasok fészke nem szorul bástyára.
- De van ám
olyan sas is, amelyiknek kihullott a szárnya! - nevetett csúfolódva Bánkai
Ádám, a nyalka hajdúhadnagy.
Öregember
volt a fõbíró, botra támaszkodott már kard helyett. Elértette, hogy õ az a
szegett szárnyú sasmadár, de nem vette zokon a tréfát. Inkább még kapott is
rajta.
- Biz igaz
az, öcsémuram. Szilaj sasoknak nem kell bástya. Annál jobban kell a jámbor
bárányoknak.
Ezt meg a
hajdúk értették el. Biz õk csak olyan szállóvendégek voltak otthon. Néha
esztendõszámra se látta õket Szalonta. Olyan világ volt az, hogy a harc volt
akkor a kenyérkeresete minden épkézláb embernek. Csak az öregek maradtak otthon
meg a gyerekek meg az asszonyok. Azokra bizony nagyon ráfért volna a kõkerítés.
- Igaza van
a fõbíró uramnak - látta be a hajdúk hadnagya. - Szabad országútja ez a szegény
város minden dúvadnak. Hol a váradi török égeti le, hol a berényi német
sarcolja meg.
- De ha kõfalunk volna, azon mind a kettõ betörné a fejét -
bizonykodott a fõbíró.
- Nem ér itt a beszéd semmit - lógatták a fejüket a hajdúk.
- Kõ kellene ahhoz, de sok, azt pedig mifelénk elfelejtette teremteni az
Úristen.
- Nono -
mosolygott a fõbíró. - Más is kell ahhoz. Munkás kéz, amelyik a kõbõl falat
rakjon.
Úgy
szétrebbentek ettõl a szótól a vitéz hajdúk, mint méhek a füsttõl. Micsoda,
hogy õk követ hordjanak, meszet oltsanak, vakolókanalat szorongassanak?! Úgy
eltisztultak Szalontáról, hogy meg se álltak az ország sarkáig.
Bezzegh uram
pedig éppen ezt akarta. Attól tartott, hogy ezek a tûzvérû legények elrontanák
az õ tervét. Azért nem is szólt arról senkinek, csak kapta magát, leszaladt a
váradi basához.
- Nagyságos basa
úr! - borult elejbe nagy alázatosan. - Engedd meg, hogy a te palástodba
fogódzhasson Szalonta városa.
A basának nagyon
a szívére szolgált ez az alázatosság. Nemigen szoktatta hozzá a hajdúk
városa. Beterítette palástjával Bezzegh uramat.
- Mondjad no, jó ember.
- Sokat sanyargat bennünket a német a berényi várból. Szeretnénk
ellene kõfalat húzni a város körül, ha kövünk volna hozzá.
- No, azt adhatok, mert nekem semmibe se kerül - ajánlotta
nagy kegyesen a basa. - Csak aztán ha készen lesz a fal, megjelentsd, mert én
is ott akarok lenni az avatásán.
Tele
voltak a váradi vár pincéi német foglyokkal: azok hordták a követ a bihari
hegyekbõl vagy fél évig Szalonta alá. Akkor aztán a berényi várba kocogott föl
Bezzegh uram. Ott már német volt az úr. Teufelnak hívták a várkapitányt, de
csak Tejfölnek mondta azt a magyar ember. Annak mondta a szalontai bíró is.
- Kéréssel jövök, Tejföl uram. Sokat sanyargat bennünket a
váradi basa. Szeretnénk ellene megvédeni a városunkat kõfallal. A követ már
össze is hordtuk nagy fáradsággal, csak olyan kellene, aki falat rakjon belõle.
Ha segítenél rajtunk, uram, hálával lennénk irántad.
- Farkas mondja: borjúláb - csapott a tenyerébe Tejföl uram
Bezzegh uramnak. - Van egypár száz török foglyom. Azokkal fölrakhatod a falat.
Csak aztán az avatásra el ne felejts meghívni.
De hiszen nem volt Bezzegh Gedeon eszefelejti ember, fél
esztendõ se telt bele, mikor már szalajtotta követeit a két pártfogó úrhoz.
- Készen vannak Szalonta falai, meg lehet tartani a
fölavatást. Csak mentül többen jöjjenek nagy jó uraimék, hogy annál nagyobb
legyen a parádé.
Lett is
olyan nagy parádé, hogy országra szólt a híre. Volt a fõbírónak annyi esze,
hogy ugyanarra a napra hívta meg mind a két kedves vendéget. Meg is érkezett
mind a kettõ, s éppen Szalonta kapujában szaladtak egymásnak. De úgy ám, hogy
itt-ott maradt csak belõlük épkézláb ember. A váradi basa turbán nélkül vitte
haza a kopasz fejét, Tejföl uramnak meg nagyon is a fejébe verték a sisakot.
Bezzegh
uram meg a bástya tetejérõl nézte a csetepatét nagy lelki gyönyörûséggel, kard
helyett a görbe botjára támaszkodva.
- Lám, lám
- mosolygott csendesen -, mégiscsak jó az öreg a háznál. Ezt csináld utánam,
édes fiam, Bánkai Ádám!
|