|
Erdélybõl
hoztam a Cicke kutya történetét - de el lehet olvasni Magyarországon is.
Apafi
Mihály õnagyságának a kutyája volt a Cicke, a szultán küldte neki egyszer
ajándékba, amikor nagyon meg volt elégedve az adófizetéssel. (Mert amikor nem
volt megelégedve, akkor nem egész kutyát küldött, csak kutyabõrt, de az
legalább tele volt írva szép talitarka betûkkel. A megszólítás az volt rajta,
hogy „te kutyaházi”!)
Takaros
agárkutya volt a Cicke, hegyes fejû, kajla fülû, horgas inú, de azért a jámbor
fejedelem nemigen örült neki.
- Öregember
vagyok már én, nem járok nyulászni, mit küldöz nekem ilyeneket a padisah? -
mondta kelletlenül.
Az ajándék
agár azonban, mintha csak megértette volna a szót, hirtelen bukfencet vetett,
és ráesett a fejedelem csizmájára. Ott aztán úgy nyúlt végig, hogy Apafi alig
bírta kiszabadítani a lábát. Nincs az az udvaronc, aki ügyesebben tudta volna
magát kelletni.
A fejedelem
most már jobb kedvûen veregette meg az agár fejét.
- No, ez
ugyan kitanult ebállat, akárkihez járt iskolába.
-
Megismerni a jó embert, megismerni a rosszat - magyarázta a szerecsen szolga,
aki a levelet hozta az ajándék mellé. - Körüludvarolja, aki jó, megmorogja, aki
nem jó. Ez a természete a núbiai agárnak.
- No, ez
akkor nagyon becses küldemény, ugye urak? - fordult nevetve a fejedelem a tanácsosaihoz.
- Melyiktek vállalja, hogy õrajta tétessek exámentet az okos kutyával?
Ezen a
tanácsnokok is elnevették magukat, és õk is körülcirógatták az ebet. Persze
csak óvatosan, ujjheggyel, mert mit lehet tudni, hátha igazat mondott az a
hasított fülû szerecsen!
A fejedelem
maga egész komolyan hitelt adott neki, és különös pártfogásba vette az agarat.
Mindig ott lakatta maga körül, s ha jókedve volt, még tanácsot is kért tõle.
Meghallgatta az ügyes-bajos ember mondókáját, aztán odahunyorított az ajtónálló
apródnak, a huncutszemû Berzenczey Gergõnek:
- Tartsunk
tanácsot, fiam!
Az apród
kinyitotta a benyíló ajtaját, és beeresztette az agarat. Akit az barátságosan
körülviháncolt, az megkapta, amit kért, de akire rávicsorgott, az ugyan hiába
koptatta a küszöböt.
- Nem vagy
igaz ember, fiam, nem tehetek a bajodról - intette el maga elõl a fejedelem.
Az udvarnak
ilyenformán sok bosszúságot szerzett a nagy tudományú állat. A kenést meg a
kijárást nem most találták föl, ismerték azt már Erdély aranykorában is - de
most a Cicke mind lehetetlenné tette azt. A legnagyobb protekció se használt,
ha az agár jóvá nem hagyta.
- Minket
most már akár szélnek is ereszthet nagyságod - dohogták a tanácsurak. -
Úgysincs itt most már becsülete másnak, csak az agár tanácsosnak.
Amire a
jámbor fejedelem mindig filozófiai nyugalommal vont vállat.
- Mit
tehetek én arról, hogy ez a leghívebb szolgám? Ezt ugyan meg nem vesztegetheti senki emberfia.
Erre aztán az
urak is jobbnak láttak elhallgatni. Mert ami igaz, az igaz, az agárnak vékával
kínálhatták volna a tallért, mégiscsak azt ugatta volna meg, aki neki nem
tetszett.
- No, hát én
megmutatom, hogy megugatja az a dög azt is, akit nem akar megugatni -
mosolyodott el egyszer a huncut szemû Berzenczey fiú, mikor az urak kesergéseit
hallgatta.
Arra akarták
rábeszélni Tofelius mestert, az udvari doktort, hogy adjon a kutyának valami
ételt, de az apród megnyugtatta õket, hogy tud õ annál jobbat is.
Másnap reggel
alig lépett be a fejedelem a tanácsházba, mindjárt a Cickét követelte.
- Rég itt szûköl
az ajtón, nagyságos uram - mondta az apród, és beeresztette az agarat.
Az pedig abban a
percben olyan rettenetes üvöltésben tört ki, amilyent még nem hallott a sokat
próbált tanácsház.
- Mit jelent ez,
fiú? - ugrott hátra megdöbbenve a fejedelem. Az apród tisztességtudó
meghajlással felelte:
- Azt jelenti,
nagyságos uram, hogy kettõnk közül valamelyikünk nem igaz ember.
Az agár pedig
morogva, csaholva, szemét szikráztatva, fogát csattogtatva ugrott neki a
gazdájának. A fejedelem egyik sarokból a másikba szökdösött, a kutya mindenütt
utána. Mentõl jobban csitította, annál veszettebben vonított és ugrált, s nem
is csöndesedett el addig, míg le nem kapott két nagy nyúlfület a fejedelem
henyedolmányának hátáról. (Ez volt a slafroknak régi, szép magyar neve.)
Azokkal aztán nagy megelégedetten bebújt a trónszék alá.
A nyúlfüleket a
Berzenczey fiú tûzte a fejedelem köntösére, s most lesütött szemmel várta a
büntetést. A fejedelem azonban nem haragudott meg, csak fanyarul elmosolyodott.
- Illetlen tréfa
volt, gyerek, de jól csináltad. Most már tudom, hogy a fejedelmek még a
kutyájuknak se hihetnek.
Attól fogva az
agár tanácsosból közönséges agárkutya lett, az apródnak segített nyulászni, és
soha egy szóval nem panaszkodott régi rangja elvesztése miatt. Hanem az erdélyi
ügyes-bajos emberek nemsokára visszakívánták az agár tanácsost.
|