|
Százesztendõs
öreg könyvben olvastam ezt a történetet, amit most el akarok mondani. Apafi
Mihály erdélyi fejedelemrõl szól, akirõl azt mondja az írás, hogy nagyon
jókedvû ember volt, mikor haragos nem volt. Akkor volt pedig õkegyelme haragos,
ha az ország dolgát kellett intézni.
- Nehéz nekem a
korona - szokta mondogatni -, nem hordhatom mindig a fejemen.
No de azért nem
maradt gazdátlan a fejedelmi süveg. Ha Apafi Mihály nehezelte, bezzeg nem
nehezelte a felesége, Bornemissza Anna. Nem volt az országnak olyan dolga,
amibe a fejedelemasszony bele nem ártotta volna magát. Õ kezelte az ország
pénzét, õ egyezkedett törökkel, némettel - ilyen csúnya világ volt akkor -, õ
mondta meg, melyik követtõl mit üzenjen az idegen királyoknak a fejedelem. De
még az országgyûlésen is akárhányszor megmosta az erdélyi nemesurak fejét:
- Haszontalan
dibdáb népek vagytok, ti erdélyi urak. Bor, vadászat az egész életetek. A
cigány-hideg lel benneteket a komoly munkától.
Zúgtak, morogtak
is az urak eleget, hogy így az asszonykirály, amúgy az asszonykirály, de
hangosan szólni senki se mert. Egy szegény székely favágó volt az, aki utoljára
megmondta az igazságot a fejedelemnek, fejedelemasszonynak.
Úgy esett az,
hogy egyszer vadászat közben eltévedt Apafi Mihály a bodolai erdõkben. Mentõl
tovább keresgélte az utat, annál jobban belekeveredett a rengetegbe. Ahogy
tévelyeg elõre-hátra, egyszer csak fejszecsattogást hall valahol a környéken. A
hang után hamarosan odatalált, egy kis termetû székely ember birkózott ott egy
korhadt bükkfával.
- Jó napot adjon
isten, te szegény ember - köszöntött rá a fejedelem -, no, mire végzed?
- Fogadj isten,
vadász úr - felelt rá a favágó -, evvel a fával veszõdöm, ni, de nagyon életlen
a fejszém.
- No, hát csak
hagyd ott, szegény ember, jobb munkát adok én neked. Nagyon elbódorogtam itt a
rengetegben, nem tudok belõle kitalálni. Vezess el az útra, adok a
fáradságodért egy máriás húszast.
- Angyal szól
belõled, vadász úr - örvendezett a szegény ember. - Hanem akkor szedhetjük ám a
lábunkat, mert nem macskaugrás ide a bodolai út.
Ahogy mennek,
mendegélnek a terebélyes bükkfák hûsében, egyszer csak elõhúz a fejedelem a
vadásztarisznyájából egy kristálykulacsot, s kortyant belõle egy hosszat.
Megkínálta a szegény embert is, aki ugyancsak megnyalogatta száját a finom
magyarádi borocska után.
- No, még
ilyet se kóstoltam életemben. Ugyan, vadász úr, illendõen megkövetem, kiféle
ember kegyelmed voltaképpen?
- Udvari
vadász vagyok Apafi fejedelemnél.
- Tudom,
tudom, mindjárt kiláttam az ábrázatodból, hogy valami olyasféle az úr. Aztán
legalább meg van-e elégedve a szolgálatával?
- Én csak
megvolnék - mondja a fejedelem -, s azt hiszem, a fejedelem is meg van elégedve
az enyémmel. Nem olyan rossz ember ám az, mint ahogy mondják - tette hozzá
mosolyogva.
- Dehogy
rossz, dehogy - bizonyította a szegény ember -, nem teremtett annál jobb szívû
urat az isten, csak az a sárkány felesége ne volna.
- Micsoda?
A fejedelemasszonyról beszélsz? - hüledezett Apafi.
- De arról
ám, arról a minden lében kanálról. Õ hordja a koronát a jámbor jó ura helyett.
Hát illik az, hát való az ilyen munka asszonyszemélynek? Attól az áldott
fejedelemtõl úgy élnénk, mint hal a vízben, ha a fejedelemasszony nem
sanyargatna bennünket a nagy adókkal. Dejszen majd megmutatnám én, ki az úr a
háznál, csak én volnék a fejedelem!
Közben
kiértek a bodolai útra, oda is látszott már a bodolai vár karcsú tornya.
- No, most
már hazatalálok - búcsúzott Apafi -, köszönöm a szívességedet, szegény ember.
Mi is a becsületes neved, hogy megemlegethesselek róla?
- Csûr
Istóknak hívnak - mondta a favágó -, itt lakom az erdõszélen. Nézzen be az úr
hozzám, ha erre jár még valamikor, majd elbeszélgetünk.
Mikor
hazaért a fejedelem, nagyon rossz kedvben találta a feleségét.
Adóért
jöttek a török követek, azért csattogott-pattogott Anna asszony.
- Sose
láttam ilyen uralkodót, mint te vagy, még a csizmád is elviszi a török, el is
vitte volna régen, ha éntõlem nem tartana.
- Csend
legyen, asszony - ütött az asztalra Apafi -, mától fogva a te neved: hallgass!
Én vagyok az úr a háznál, ahogy Csûr Istók mondta.
A
fejedelemasszony elnevette magát.
- Hát ez a
Csûr Istók miféle istenteremtése megint?
- Favágó
itt az erdõszélen. Az csak az okos ember, igaz ember.
Másnap
reggel már küldte érte Anna királyné az udvari hajdúkat. Se eleven, se holt nem
volt szegény jámbor, mikor bevitték a királyné elé a nagy oszlopos szobába.
- No, Csûr
Istók - kiáltott rá a fejedelemasszony -, hát te vagy az a híres okos ember,
igaz ember? Hát mit mondtál te énrólam tegnap a bodolai erdõben?
- Mondtam,
amit mondtam - nyögött a székely -, utóvégre igazmondás nem emberszólás.
- Hát az
igazság lesz-e, ha én most azt mondom a hajdúknak, hogy kenegessenek meg
mogyorófa pálcával?
- Jaj,
királyném - vakarta tarkóját Csûr Istók -, neked igazságod lesz, de nekem is
igazságom lesz, ha elagyabulálom azt a nagy mihaszna vadászt, aki úgy beárult
elõtted. Olyan ügyefogyott ábrázata volt neki, mintha háromig se tudna olvasni.
Erre lépett
ki Apafi Mihály a nagy szárnyas ablak bíborfüggönye mögül. A fejedelemasszony
kacagva fordult hozzá:
- No,
fejedelem uram, nekünk ugyan megadták! Mégiscsak okos ember, igaz ember ez a
Csûr Istók. Meg is tesszük udvari favágónak.
Meg is
tették, s Igazmondó Csûr Istók halálig híven szolgálta fejedelmét,
fejedelemasszonyát.
|