|
Tiborc
várának ma már csak az omladékát lehet látni az erdélyi havasokon, azon a
tájon, ahol az Aranyos vize ered. Körös-körül mindenütt falvak fehérlenek a
hegyoldalakon, s fehér lelkû, nyájas, jó emberek laknak a fehér házakban.
Akármelyikük szívesen elmondja a Tiborc várának történetét.
Pár száz
évvel ezelõtt még vándor se igen járt erre. A falucskák helyén mindenütt
õsrengetegek ringatták a koronájukat, szarvasok, medvék, bölények komor tanyái.
Csak a völgyekben kucorgott egy-két viskó: télidõben odahúzódtak a rossz idõ
elõl azok a kecskepásztorok, akik ezen a tájon tengõdtek.
Abban az
idõben vetõdött erre a tájékra egy felvidéki nemesember. Õsi fészkébõl
kiüldözte a török, földönfutó lett feleségével, kicsi fiával együtt. Itt a
székely hegyek közt megállapodott, megmaradt pénzecskéjén nyájat szerzett,
kerekített egy kis tanyát, s hamarosan úgy beleszokott a pásztoréletbe, mintha
sohase lett volna kardforgató nemes úr.
Hanem azért
a székely havasok csak nem tudták elfelejtetni vele a gömöri szelíd hegyeket.
Addig sóvárgott vissza közéjük, hogy utoljára is beleszakadt a szíve a nagy
vágyakozásba. Halálos ágyán az volt az utolsó szava:
- Asszony
feleségem, Tiborc fiam, gyönge kis árvám, mi lesz veletek, ha én itt hagylak
benneteket?
Az lett
abból, hogy most már Tiborc vette kis kezébe a pásztorbotot. Nap égette, esõ
verte, vihar tépázta. Fehér orcája lesült, gyenge lábát szikla hasogatta,
selyemhaját szélvész megkuszálta, hanem azért õ oda se nézett semminek. Egész
nap õrizte a nyájat, s mikor estenden az anyja ölébe hajtotta a fejét, biztatva
nézett rá fekete szemével.
- Ne félj,
anyácskám, emberszámot teszek én már!
S imádkozás
után, mikor végigheveredett földre terített subáján, mindig föltekintett az
égre, mintha az édesapja szemét keresné a csillagok közt.
- Meg
vagy-e velem elégedve, apácskám?
S mintha
apja szava felelt volna a bükkerdõ éji zúgásában:
- Meg,
fiam, meg vagyok!
De egy
este, mikor hazatért, nem várta az ajtóban ölelõ anyai kar. Beteg szíve
fektette ágyba anyját, oda is szögezte heteken keresztül. Néha olyan sebesen dobogott,
majd megszakadt, azután meg egyszerre elállt a verése.
- Meghalok,
kisfiam, meghalok! - lihegte kiszáradt ajakkal a beteg.
A gyerek
pedig sírva bolyongott a kunyhók közt: ki tudna az õ anyjának orvosságot? Az
utolsó kunyhóban azt mondotta neki egy százesztendõs pásztor:
- Kisfiam:
fûben-fában rejtette el Isten az orvosságot. Az Átok-szikla tetején terem az
aranylevelû szívvirág. Semmi más a te anyádat meg nem gyógyíthatja. De ember
oda el nem juthat. Szarvas is leszédül arról a meredek oromról, azért a neve:
Átok-szikla.
- Én pedig szakítok abból a
csodatevõ virágból! - pirult ki a gyerek arca, s meg se állt, míg az
Átok-sziklához nem ért. Borzalom volt arra rátekinteni is. Úgy meredt az ég
felé, mint valami mutatóujj, rémítõ szakadékok tátongtak az oldalain, mint
fekete sebek, s csúcsán szinte világítottak a szívvirág aranyszirmai.
A fiú
föltekintett az égre, fohászkodott egyet, s nekiindult a bércnek, amit tán még
soha nem taposott emberi láb. Sok helyen térden csúszott, tüskebokorba
kapaszkodott; százszor is megtántorodott, de mikor az anyjára gondolt, mindig
megerõsödött a szíve. A melle zihált, a halántéka lüktetett, mikor a csúcs
tövébe ért. Óriási sziklatábla ingadozott a lába alatt, arról kellett felugrani
a csúcsra. Behunyta szemét, s mire kinyitotta, már akkor ott állt a virágok
közt. Aranyos kelyhük alázatosan simult a lábához.
Egyet
leszakított belõlük reszketõ kézzel, visszafordult, és sikoltott olyat, hogy
lehallott az anyja kunyhójáig. Ugrásával kimozdította helyébõl a nagy ingó
követ, s az most mennydörögve gurult le a lejtõn. Helyébõl forrás fakadt, s
csattogva-csörögve zuhogott le a völgybe.
A nagy
zajra elõfutottak a pásztorok, s ijedten csapták össze a kezüket. A szél
föl-fölkapta a hangot, s Tiborc halálsápadtan hallgatta a kétségbeesett lármát.
- Odavan, vége
van! Onnan most már le nem jöhet.
Mi haszna tépte le a csodatévõ virágot, ha le nem viheti? Õ
elvész idefönt, anyácska meghal - hogy számoljon õ be apácskának, ha találkozik
vele az égi mezõkön?
Nem sokáig gondolkozott, kihajolt a szikla szélére, s
meglengetve kezében a szívvirág hajlós szárát, lekiáltott a pásztoroknak:
- Jó emberek, én most leugrom innen, akárhová esem,
keressetek meg, s vegyétek ki kezembõl a virágot! Gyógyítsátok meg vele
anyácskát, s engem temessetek apácska mellé!
Azzal Istennek ajánlotta lelkét, s leugrott a tátongó
mélységbe. S úgy esett le, hogy egy hajszála sem görbült meg neki. Jó szívéért
vele volt az Isten. A pásztorok közt akadtak, akik látták, hogy angyalok
terjesztették a szárnyukat, mikor leugrott.
A csodavirág csodát tett: meggyógyította az anyját. Az
Átok-sziklát azóta Fiúk sziklájának hívják, a rajta fakadt patakot pedig
Aranyosnak, mert vizében annyi volt az aranypor, hogy az egész táj
meggazdagodott belõle.
Tiborc is dúsgazdag ember lett, büszke várat építtetett a
sziklán, s ott élt sokáig szülõjével együtt az egész vidék szeretetében.
Nevét ma is õrzik a romok, emlékét pedig a szikla, a
mindenható fiúi szeretet tanúja. Csúcsán ma is virít egy-két szívvirág,
aranykelyhével ingva-lengve a régmúlt idõkrõl suttogó esti szélben.
|