HARAGOS KENGYELA

Haragos Kengyela Rákóczi fejedelemnek a testõr hadnagya volt. A haragos nevet azzal érdemelte ki, hogy legjobb kedvében is úgy fújta a tüzet, mint a sárkány. Soha senkiben kárt nem tett, de azért mindig le akarta harapni a fejét az egész világnak.

Egyszer magát a fejedelmet is azzal ijesztgette, igaz, hogy akkor - elõször az életben - õ maga ijedt meg.

Úgy történt az, hogy a gorbói csatában kilõtték alóla a lovat. Hátrafordul, keresi a vezeték lovat - hát nincs sehol.

- Elvitte valami nyalka kuruc úr - hebegte ijedten a legénye. Tót deákból lett háromnapos kuruc volt az istenadta, nemigen ismerte még ki magát a hadi életben.

- No, én annak a lókötõnek leharapom a fejét! - csikorgatta a fogát vitéz Kengyela. Egyelõre persze nem ért rá kuruc fejek után szaladni.

Este már tábortüzek mellett vigadoztak a kurucok. Haragos Kengyela is felejtette már egy kicsit a dühét, mikor egyszerre csak elejbe toppan mosolyogva a fejedelem.

- No, Kengyela - azt mondja -, elhoztam a fejemet.

A hadnagy csak tátogott a szájával, mint horgon a potyka, de megszólalni nem tudott.

- No, igen - bizonykodott Rákóczi. - Én vettem el a vezeték lovadat, ki is lõtték alólam azt is. Hát itt a fejem, harapd le. Hadd látom, hogy fogsz hozzá.

Hullámos üstökû oroszlánfejét azzal nevetve meghajtotta. A hadnagy már akkor térdelt a porban, s vasöklével a saját deres fejét veregette.

- Nono, hívem - csitította a fejedelem -, azért ne edd ám meg a magad fejét se. Szükségem van még nekem erre a te vén fejedre. Hanem tudod mit, igyunk erre a nagy ijedtségre.

Haragos Kengyela elsápadt az örömtõl, mint a gyerek, hogy fakupáját a fejedeleméhez koccinthatta. Le se tette, míg a fenekére nem látott. Akkorra gyönyörû paripát vezetett elé a fejedelem két õrt álló legénye.

- Tied legyen, Kengyela - veregette meg a vállát a fejedelem. - Olyan kurucot nevelj belõle, amilyen te vagy.

Úgy lett, ahogy Rákóczi kívánta. Morcos - mert ezt a nevet adta Haragos Kengyela a paripájának - nemsokára emberszámot tett a kuruc táborban. Rúgta, harapta a csatában a labancot, ahol érte. És messzirõl megérezte a szagát, mint komondor a farkasét.

Egy esztendõ múlva annyira ki volt tanulva Morcos a hadi tudományokban, hogy Kengyela már az õrállást is rá merte bízni. Megcselekedte egynéhányszor, hogy mikor õ volt a soros, a paripáját állította oda maga helyett strázsának.

Egyszer azonban mégis megesett, hogy meglépett a ló-strázsa az õrhelyérõl. Elveszett szõrén-szálán. Kengyele dörgött, morgott, toporzékolt, utoljára kiadta a parancsot:

- Le kell lõni a bestiát! Szökevénynek ez a büntetése.

- Elõször meg kell találni, hé! - csendesítették a cimborái.

- Mit?! - csapta Kengyela a földhöz a sastollas süvegét. - Kuruc szavamra fogadom, hogy odaadom egy petákért azt a hûtlen párát, ha megkerül.

A peták nagyon kis pénz volt. Kettõ ért belõle egy mai fillért. Kengyele fogadásának hamar híre szaladt a táborban, s heten nyolc felé futottak a Morcost keresni. Tudták, hogy Kengyela állja a szavát, s olyan lóért senki se sajnált volna egy petákot.

Utoljára mégiscsak a gazdája találta meg a lovat. Messzirõl meglátta fehérleni, s az is ráismert Kengyelára, mert vígan nyihogott elé. Meg is indult felé lassú kocogással, de minduntalan visszafelé csavargatta a nyakát.

- Kit bolondít ez az állat? - húzódott meg Kengyela kíváncsian az árokban.

Biz az valami kóborló labancot bolondított, aki lopva sompolygott utána. Odáig csalogatta, ahol a kuruc megbújt az árokban, ott aztán nagyon vígan röhentett egyet, s vágtatott be a kuruc táborba, mint a nyíl. Tudta, hogy Kengyela most már majd elbánik a labanccal.

El is bánt, nyakánál fogva húzta be az istenadtát a táborba. Ott nagy kacagással fogadták a vitézek, csörgetve az erszényüket.

- No, Kengyela, állod-e a szavad?

A kuruc kezit-lábát összekötötte a labancnak, felhajította a Morcos hátára, és kantárjánál fogva végigvezette a lovat a táborban, harsány hangon kiabálva:

- Eladó egy ló egy petákért meg egy labanc ezer aranyért, de csak annak, aki mind a kettõt megveszi!

Lett olyan kacagás, hogy csak úgy döngött bele a tábor. Furfangos Kengyela pedig - mert attól fogva csak így nevezték - befejezte a sétát, kiszabadította a labancot, és barátságosan megpaskolta a hátát a kötõfékkel.

- Téged pedig szabadon eresztelek, fiam, hogy hadd legyen olyan labanc is a világon, aki ezer aranyat ért egyszer.