|
Furfangos Támadi a legkedvesebb hadnagya volt Rákóczi
fejedelemnek. Tûz az esze, villám a karja. Nekiszilajodott oroszlán a csatában,
pajkos tréfák kieszelõje békességes napokban. Szerette is mindenki a fejedelemtõl
kezdve az utolsó kurucig. (Ámbár hiszen kurucnak mind elsõ volt a Rákóczi
népe.)
De nemcsak a kurucok szerették Furfangos Támadit, hanem a
labancok is. Az újvári csatában ejtették foglyul, s úgy megörültek neki, hogy
tán akkor sem örültek volna jobban, ha nagy Bercsényi Miklóst juttatja nekik a
hadiszerencse.
- Hát kelmed a híres tréfacsináló? - vette szemügyre Heister
generális, a labanc hadak fõvezére. - No, majd meglátjuk, hány zsákkal telik.
Doria generális is megveregette a vállát, aki szintén
nevezetes labanc vezér volt abban az idõben.
- Mi is szeretjük ám a tréfát - mondta mosolyogva. - Itt
pedig lesz ideje hozzá kegyelmednek, mert innen ugyan szárny nélkül meg nem
szabadul.
- Bánom is én - vont vállat a kuruc hadnagy. - Legalább
kipihenhetem magam egy kicsit.
Úgy látszott, csakugyan nem is sokat búsul a társai után.
Jól érezte magát Újvárban, egész nap aludt a medvebõrös kanapén, este együtt
poharazgatott a labanc tisztekkel, és úgy elmulattatta õket bohókás ötletekkel,
hogy belefájdult az oldaluk a nevetésbe.
- Sohase eresztjük többet vissza kegyelmedet - ölelgették a
generálisok.
- De el sem megyek ingyen - nevetett Rákóczi hadnagya. -
Jobb itt, mint a kuruc táborban. Ott, ha éhes az ember, azt mondják neki:
eredj, fogj magadnak labancot. De itt, úgy nézem, nem élnek kurucpecsenyén.
Pár hét múlva követ érkezett Rákóczi táborából, s pecsétes
levelet mutatott Heister a hadnagynak.
- Haza kívánja kegyelmedet a fejedelem. Harminc labanc
foglyot ajánl föl érette. Mit üzenjek neki?
Támadi Gábor a szemébe húzta a kucsmáját, hogy könnybe
borulását meg ne lássa a német. Mégis meglátta. Azt gondolta magában.
„Fáj neki itt hagyni a jó helyet, a vidám cimborákat.”
A hadnagy
pedig ennyit mondott:
-
Megmondtam már, hogy ingyen nem megyek. Ezt üzenje meg generális uram a
fejedelem õnagyságának is.
Ettõl fogva
nem is igen vigyáztak a labancok Támadira. Maguk közé valónak számították.
Jöhetett-mehetett a várban szabadon. Ha a várkapu elõtt gyakorlatoztak a
katonák a szabad mezõben, azok közé is kimehetett. Még örültek is neki, mert
mindig tudott okos tanáccsal szolgálni.
Egy szép
õszi délben is ott beszélgetett Heister generálissal, amikor nyargal be a kapun
valami labanc vitéz, s kötõféken vezetve egy gyönyörû pej lovat.
- Kié ez a fejedelmi állat? - állította meg a generális.
- Doria uram õkegyelméé - tisztelgett a labanc. - Az imént
vette száz aranyon a priboji lócsiszártól.
- Szavamra mondom, százegy aranyat adok érte! - mondja
Heister nekilelkesedve, s el nem eresztette addig a labancot, míg le nem olvasott
neki százegy aranyat.
- Add oda Doria uramnak köszöntésemmel együtt! A lovat pedig
kössétek az istállómba.
A lovat még el sem vezették, mikor már jött Doris generális,
csörgetve az aranyakat az erszényben.
- Szavamra
mondom, nem adom neked a lovat! - kiabálta haragosan.
- Én meg
szavamra mondom, hogy enyim lesz a ló! - ütötte össze Heister a sarkantyúját.
Többrõl
többre mentek, annyira, hogy már maguk is megbánták, mert máskülönben igen jó
pajtások voltak.
- A macska
bánná a lovat - legyintett Heister -, csak szavamra ne fogadtam volna, hogy az
enyém lesz.
- Én se
bánnám, ha tied lenne is, csak szavamra ne fogadtam volna, hogy nem adom neked
- nevette el magát bosszúsan Doria.
Ahogy ott
néztek egymásra tanácstalanul, megszólal a kurucból lett labanc hadnagy:
- Mondanék
én egyet, kettõ lesz belõle!
- Halljuk,
halljuk a furfangos Támadit! - kapott a szón a két vezér.
- Kegyelmed
azt mondta, ugye, hogy Heister õkegyelmének nem adja a lovat? - fordult
Doriához a hadnagy.
- Azt
mondtam.
- De azt
nem mondta, hogy nekem nem adja - hunyorított furfangosan. - Kegyelmed nekem
adja a lovat. Heister õkegyelme nekem adja a százegy aranyat...
- Értjük,
értjük, furfangos kópé! - nevettek a generálisok.
- Annál
jobb, ha értik kegyelmetek - mosolygott a bajusza alatt a hadnagy. - Hát enyim
a ló, generális uram?
- Igen,
igen, kegyelmednek adom - erõsítette Doria, aki örült, hogy se a jó barátját
nem kellett megbántani, se a szavát megszegni.
- Hát én
akkor erre fölülhetek, mert az enyém - pattant nyeregbe a kuruc. - Hát kegyelmed
ád-e nekem százegy aranyat?
- Adok,
fiam, hogyne adnék - nyújtotta oda Heister az erszényt. - Te pedig nekem adod a
lovat, amit most kaptál ajándékba.
- De már
olyan bolondot nem teszek - akasztotta a kuruc a nyeregkápára az erszényt,
azzal sarkantyúba kapta a lovat, s úgy elporzott vele, hogy meg se állt
Kassáig. A két generális szájtátva nézett utána. Aztán keserves mosollyal
nevettek össze.
- Megmondta
a kópé, hogy ingyen el nem mén innen!
|