|
A diadalmas
újvári csata után egy nagy bajuszú, kurta derekú kuruc vitéz állított be
Rákóczi sátorába. A fejedelem éppen Bercsényi Miklóssal tanácskozott, de azért
mindjárt jó kedvvel kiáltott rá az öreg katonára, aki úgy állt a sátorajtóban,
mint a cövek.
- Mi baj, vitéz
Czötkény uram? Tán föltámadtak a labancok?
- Azok ugyan nem
- mosolygott Czötkény a bajusza alatt. - Legalább akiket én fektettem le, azok
nyilván föltámadás napján se kívánkoznak fölébredni.
- Voltak pedig
egynéhányan, ugye? - vetette oda Bercsényi.
- Éppen tizenkettőnek
ágyaztam meg - felelte a kuruc.
A fejedelem
előrelépett, és kegyesen megveregette a vállát az öregnek.
- Sok ilyen vitéz
kellene, mint Czötkény uram. Magja se maradna akkor a labancnak.
Erre a kegyes
fejedelmi szóra meghajtotta Czötkény uram a fejét, amennyire a vastag nyaka
engedte, s olyan sebesre vette a szót, mintha avval is ellenséget kergetne:
- Biz én már
kivágtam a labancból a részem ötödfél esztendő óta, nagyságos fejedelem.
Azért szeretnék már most hazaszabadulni.
A fejedelem
nagyot nézett.
- Micsoda? Tán
álmodik kelmed, Czötkény uram?
- Nem én,
nagyságos fejedelem - szégyenkezett a kuruc. - Hanem mikor hajnalban hunytam
egy kicsit a ló hátán, akkor álmodtam. Otthon jártam a famíliámnál, a rongyos
kastélyban. Virágzottak a szilvafák, csengett a kolomp, kis árváim a nyakamba
csimpeszkedtek...
A fejedelem
bánatosan hallgatott, de Bercsényinek a haragos nevetése közberecsegett:
- Hát akkor
szaladj innen, vén Czötkény, mert nem akarom megérni, hogy egy kuruc szemem
láttára sírva fakadjon!
Szegény öreg
Czötkény csak tátogatta a száját, mint horgon a potyka. Kínjában nem tudott
mást mondani, csak azt:
- Ötödfél
esztendeje nem láttam a... a... a méheimet. Majd rám sem ösmernek szegények.
- De még
meg is csipkedhetnek, vén medve - mérgeskedett Bercsényi, a fejedelem pedig
csak annyit mondott csendesen:
- Hát menjen
kelmed isten hírével. S emlékül válasszon magának egyet a paripáimból.
Dehogy választott
paripát szegény Czötkény, dehogy! Örült, hogy gyalogszerrel kisurranhatott a
táborból. Úgyis visszahúzta a szíve, és meg kellett fordulni minden lépésnél.
Igaz, hogy abban a nyomban visszakapta a fejét, mert a tábori lobogók
csúfondárosan lobogtak feléje, kegyetlen csattogással:
- Hahaha, hehehe!
Várják a méhek, a méhek!
Mikor úgy
elmaradt mögötte a tábor, hogy már nem is látszott, egészen megkönnyebbedett a
szíve. Nini, hiszen a fejedelem majd csak megél az öreg Czötkény nélkül is -
vigasztalta magát -, de mi lenne a kis Czötkényekbõl az öreg Czötkény nélkül?
Hatan voltak,
mikor hat tavasszal ezelõtt apa nélkül maradt a hat anyátlan kis árva. Ugyan
megvannak-e még mind a hatan? Vigyázott-e rájuk az öreg dajkájuk meg a jó
Isten? Bizonyosan jobban vigyázott, mint õ, aki feléjük se nézett annyi
esztendõ óta. Lám, lám: az aprajának már a nevét se tudja...
Bizony
sírhatnékja volt az öreg Czötkénynek, mikor éjszakai pihenõre lehevert a
Lószaggató-erdõ öreg tölgyei alatt. Nem is azért vette le az iszákját a
hátáról, hogy ennivalót keressen benne, hanem csak azért, hogy a feje alá tegye
vánkosnak. S álmodott rajta olyan szépet, hogy nem gyõzött mosolyogni. Eszébe
jutott álmában minden porontyának a neve: János, Máté, Simon, Tamás, Benedek,
Gergõ. Az bizony, Gergelyke odamászott az ölébe, s ugyan megrángatta a bajusza
lobogóját...
- Hohó, hé! -
kiáltott Czötkény apó, s ahogy felnyitja a szemét, hát csakugyan rángatja ám
egy öklömnyi kis legényke, de nemcsak, hanem ugyancsak.
- Ejnye, bácsi,
de nehezen nyitja föl kelmed a szemét! - zsörtölõdött a kisgyerek.
Czötkény fél
könyökre dõlt, s hunyorgó szemmel nézett körül a reggeli napfényben. Hat
siheder gyerek fogta körül: éppen mintha csak az õ édes vérei volnának. Azt
hitte, még most is álmodik, s vissza akarta a fejét ereszteni az iszákra.
- Ohó, bátya -
kiáltott rá csengõ hangon a legnagyobb fiú, deli tartású, büszke nézésû levente
-, elõbb mutassa meg kelmed, melyik a legrövidebb útja Rákóczi táborának!
De már erre
felült az öreg Czötkény, de még föl is ugrott.
- Mi keresetetek
van nektek ottan, szép öcsém?
- Be akarunk
állni kurucoknak!
- Kujucsoknak! -
bizonyította a pöttöm kis legény is, rettentõ vitézül hadonászva egy száraz
kóróval.
De már erre
megint le kellett ülni Czötkénynek a földre, hogy jobban nevethessen.
- Jaj, lelkeim,
nem ott árulják a nádmézet, ha azt akartok szopogatni! Aztán ki az apátok, hogy
így szélnek eresztett benneteket?
- Nemes Czötkény
Bálint a becsületes neve. Rákóczi katonája, ha ismeri kelmed - pattogtatta
büszkén a gyerek levente.
Öreg Czötkénynek
a lelke is nevetett örömében, de azért csak lepisszentette a száját.
- Hiszen ismerni
ismerem õkegyelmét, de bizony kár vele dicsekedni.
- Mi bûnét tudod,
hé?! - csattant fel a gyerek szikrázó szemmel.
- Azt, hogy
bolond ember, Rákóczit szolgálja, mikor labanc is lehetne. Zabkenyeret eszik,
mikor tyúkon-kalácson élhetne. Magam is olyan bolond voltam, de most már
elõvettem a jobbik eszem. Éppen átszökõfélben vagyok a labancokhoz, s azt
mondom nektek, tartsatok velem.
- Kötözzétek meg
ezt az árulót! - harsogta lángba borult képpel a fiú.
S mire az öreg
Czötkény észrevette magát, akkorra úgy össze volt kötve a két karja fahánccsal
meg a saját tarisznyája szíjával, hogy jobban se kellett.
- Ej, hej -
dörmögte boldogan a fogoly -, csak már a süvegemet jobban a szememre húztam
volna, hogy rám ne ismernének ezek az ördögfiókák!
De hiszen nem
kellett attól félni. Az édes szülõanyja se ismerhetett volna rá Czötkényre, úgy
összevissza volt irkálva sebhelyekkel az ábrázata.
S így esett meg,
hogy az édesapát a saját fiai fogoly gyanánt vitték be Újvárra. Csak
Gergelykének szólalt meg a szíve, mert odasúgott neki:
- Szojit-e nagyon
a kötés, bácsi? Lám, így jár az, aki a kujucsokat bántja!
Napáldozat táján
értek be. A fejedelem éppen ott nyargalászott Bercsényivel a vár tövében, s
csodálkozva kiáltotta el magát, mikor a furcsa csapatot meglátta:
- Nini, az öreg
Czötkény-e ez, vagy csak a hazajáró lelke?
A hat kis
Czötkény szájatátva nézett a hetedikre, ez meg szétfeszítette izmos karján a
kötést, s térdre borult a fejedelem elõtt:
- Én vagyok,
fejedelem, mégpedig hetedmagammal. Visszahoztak a méheim.
- De úgy látom,
meg is csipkedtek - nevetett Bercsényi.
S azzal
kihalászott tarsolyából egy marék vadonatúj körmöci aranyat, hogy legyen mibõl
kuruc gúnyába öltözködni a hét Czötkénynek.
|