A muladi
halászok ma is híresek a dalos kedvükrõl, a muzsikás lelkükrõl. Szép holdas
estéken még a hálót is citeraszó mellett vetik meg. Azért is szoktak a muladi
emberrel a Tisza mentén így tréfálkozni:
- Könnyû
nektek, muladi halászok, ti muzsikaszóval fogjátok a halat!
A muladi
ember nem haragszik meg az ilyen ártatlan incselkedésért. Inkább egy kis
kérdéssel felel rá:
- Bizony, a
régi muladi halászok különb emberek voltak. Azok labancot fogtak a muzsikájuk
szavával.
Ennek pedig fele se tréfa ám. A kuruc világban a muladi
halászok voltak a Rákóczi tárogatósai. Sokan voltak, egész század kitelt
belõlük, s a fejedelem mellõl soha el nem maradtak.
- Még a mennyországba is elviszem magammal a muladiakat -
mondogatta tréfásan a fejedelem, mikor éjszakánként a tárogatók szava
telesírta, teleujjongta a tábortüzektõl pirosló mezõket. - Hadd tanulják meg
tõlük az angyalok is a szép magyar muzsikát!
Hiszen a mennyországba el is vitte volna õket a fejedelem,
hanem a számkivetésbe nem vitte el. Mikor bujdosásra adta magát, a magyar
határról visszaküldte a muladi tárogatósokat.
- Menjetek vissza a falutokba, fiaim. Tárogatótok szavára
szüksége van még a magyar népnek. Tenger bánatát ki siratgassa, reménye tüzét
mi lobogtassa, ha nem a tárogató?
Hadi tárogatók szilaj búgását, sikoltó sírását akkor
utoljára verték vissza a Kárpátok bércei. Valahol a trencséni csatatéren
hirtelen fölkapta a fejét egy-egy haldokló kuruc vitéz, de aztán csak
visszahanyatlott a vérharmatos gyepre.
- Álom volt! - sóhajtotta ki lelkét a fejedelem után, akinek
piros csizmája nyomát már akkor hóval lepte be a tél, hóval lepte be a tél,
odaát a lengyel földjén.
Odafönt elhallgattak a tárogatók, de megszólaltak a tiszai
füzesekben. Oda vette be magát a muladi tárogatós század, ahogy hazatért, s
onnan hordta tele az Alföldet a szél a csodálatos muzsikával.
Hét nap, hét éjszaka szünet nélkül csattogtak a harci
pacsirták, mikor egy labanc katona nagy pecsétes levelet hozott a muladi
bírónak.
- Tûzre a tárogatóval!
Ez a szigorú parancs volt beleírva a levélbe. Tudta a német,
hogy annak a szavára fölriad álmából a magyar szabadság. Attól félt, tán még a
holtak is megélednek tõle. Szerte az országban azért hányatott tûzre minden
tárogatót.
A muladi halászokat azonban nem tudta elhallgattatni.
- Eb ura fakó! - mondták a bírónak, mikor hírül vitte nekik
a parancsot, és még elkeseredettebben sikoltoztatták a tárogatót, hogy csak úgy
reszketett bele a határ.
Kétségbeesetten kapkodott fûhöz-fához a muladi bíró.
Utoljára eszébe jutott neki Árkai Lõrinc, a muladi földesúr. Az is a fejedelem
embere volt szívvel-lélekkel. Maga ugyan öreg volt már, nem harcra való, de két
szép levente fiát odaadta Rákóczinak. Ki is bujdosott vele mind a kettõ, s
azóta az öreg úr megbújt kastélyában, mint a megvénhedt oroszlán. Az ablakát is
csak azért nyitotta ki, hogy jobban hallja a tárogatószót.
- Uram - lihegte összetett kézzel -, segíts megmenteni száz
jó magyar életet! Jön a labanc, halálra küldi, akinél tárogatót talál.
Lõrinc úr eltûnõdött egy kicsinyég, aztán megbiccentette
szép fehér fejét, s karjára támaszkodva a bírónak, leballagott a tárogatósok
közé.
Azok egyszerre elhallgattak, s a tárogatót hónuk alá
szorítva, dacosan néztek az öreg úrra.
- A tárogatót nem adjuk oda - mondták mogorván. - Azt mondta
a fejedelem, szüksége lesz még erre a magyar népnek.
- Úgy legyen, amint a fejedelem mondta - emelte meg a
süvegét Árkai. - Én a tárogatókat el nem veszem. Majd elveszi a német. A tárogatót is, az
életeteket is. Hogy számoltok akkor be a fejedelemnek?
Az emberek
megzavarodva hallgattak, Árkai pedig halkabbra vette a szót:
- Jobbat
tudok én annál. El kell rejteni a tárogatókat.
- Nincs
olyan hely, ahol a német föl ne kutatná. Földbõl fölássa, tetõbõl kiszedi,
kútból kihalássza.
- Tudok én
helyet, ahova a német el nem juthat - suttogta Lõrinc úr. - Oldjátok el a
legnagyobb halászhajót, és hordjátok rá a tárogatókat.
A halászok
szót fogadtak. A füzekhez kötött hajók közül eloldozták a legnagyobbat, és
rakásra rakták benne a tárogatókat.
- Evezzünk
be a Tisza közepére - lépett Árkai a hajóba. - Aki fölfér, jöjjön velem.
Az emberek
betódultak, és kieveztek a mély vízre. Akkor Árkai fölvette az elsõ tárogatót,
és belecsúsztatta a vízbe.
- No, itt
meg nem találja a német, bár utána menne! - fohászkodta el magát.
- De uram,
én se találom meg! - kapott utána riadtan a tárogató gazdája.
- Várj,
fiam, majd jelt csinálunk a hajóra azon a helyen, ahol leeresztettük -
mosolygott Arkai a bozontos bajusza alatt, s bevágta egy kicsit a kardjával a
hajó peremét. - A vágás irányába aztán majd kihalászhatod.
Aztán fogta
a másodikat, azt is leeresztette, s megint csinált egy vágást. Mire mind a száz
tárogatót leeresztette, akkorra úgy összevissza volt faragcsálva a hajó, mint
mikor a gyerek tarkára faragja a nyárfavesszõt.
- No, most
már jöhet a német - eveztetett vissza Lõrinc úr a partra.
Egy-két nap
múlva meg is érkeztek a labancok tárogatót égetni. Minden bokrot összetúrtak,
minden tetõt megbontottak, minden kutat megcsáklyáztak, de nyomát se találták a
veszedelmes hangszernek. Tovább is faluztak aztán nagy megelégedetten.
Ahogy
elhúzódtak, mindjárt meglepték a muladi tárogatósok a megjegyzett hajót, és
nekifogtak a Tiszán a tárogatóhalászásnak. Napestig hányták a kotróhálót, halat
fogtak is tömérdeket, csak éppen tárogatót nem fogtak.
- Éppen itt
eresztettük le - nézegette egyik-másik a faragásokat.
- Az ám, de
nem a hajót kellett volna megjegyezni, hanem a vizet - kaptak észbe a többiek
nagy felzúdulással. - Elámított bennünket Lõrinc úr.
Akkorra
Lõrinc úr is odavitette magát egy ladikon, és lecsillapította a fejedelem
tárogatósait.
- Nem
ámítottalak el benneteket, fiúk, csak megmentettelek a hazának. A harcok ideje
letelt, most már szolgáljatok neki békességes munkával.
- Hát most
már sose szólalnak meg többet a tárogatók? - kérdezték elszomorodva a muladiak.
- Hiszen a fejedelem azzal biztatott bennünket.
- Ha a
fejedelem mondta, úgy is lesz - csillant föl a szeme Lõrinc úrnak.
S csakugyan
úgy is lett. A muladiak azt mondják, azóta sokszor megszólaltak már csöndes
éjszakákon a tárogatók a Tisza fenekén. Keserves búgás szakad föl a vízbõl, ha
baj éri a magyart, csendes hálaadás zendül föl, ha öröme van.
|