|
Kevély Kereki történetét a nagyapámtól hallottam. Õ volt a
legmódosabb ember a szentmártoni határban, ahol a nagyapám zsellérkedett.
Házainak, pusztáinak, majorságainak, maga se tudta számát. Négylovas hintón
járt tán még az udvarra is, aranyból volt tán még a csizmavakaró kése is.
No, ez nem lett volna hiba, csakhogy a kevélysége még a
gazdagságánál is nagyobb volt Kereki uramnak.
- Aki pénzes, legyen kényes - ez volt a szavajárása, s
ugyancsak tartotta is magát ehhez a törvényhez. Eszéért, érdemeiért senkit meg
nem süvegelt, hanem azt megkívánta, hogy õelõtte mindenki lekapja a fejénvalót,
akinek kevesebb a garasa az övénél. Arra aztán õ is rávicsorította a fogát nagy
leereszkedõen, hanem a süvegét akkor se billentette meg.
- Ha én mindenkinek visszaköszönnék: mindig járna a karom,
mint az óra sétálója - szokta mondogatni kevélyen.
A nagyapám nagyon szomorú alkalommal látta elõször a kevély
Kerekit. Arra virradóra, mikor a falujok porrá égett. Éppen azon tanakodtak szegény
kárvallott emberek, hogy rakhatnának új fészket, mikor közéjük kocsikázott a
kevély Kereki.
Hej, sietett is ám mindenki lekapni a süvegét a nagy úr
elõtt!
„Hátha megszállja a jó lélek - gondolták magukban -, és vet
egy kis segedelmet a falunak.”
Kevély Kereki mindössze csak mérges szemeket vetett, mikor a
sok födetlen fej között meglátott egy darutollas süveget, valami nyurga
fiatalember fején. Hosszú, sápadt legény volt, csak nagy fekete szeme égett,
mint a parázs. Valami szegény vándorló diák lehetett, látszott a szegényes
ruháján, a poros csizmáján.
- Hát az miféle jöttment ott?! - horkant oda mérgesen
Kereki. - Tán cinegét tartogat a süvege alatt, hogy nem meri megemelni?
- Nem ismerem az urat - felelte csöndesen a diákféle.
- Micsoda, hát nem lehet énbelõlem kinézni, hogy ki vagyok,
mi vagyok?! - kiabálta Kereki nekivörösödve. - Kapja le a süvegét, fiatalember,
mert száz csikó fickándozik a zsebemben. Éppen most eresztették ki a körmöci
ménesbõl õket.
Azzal ráütött a zsebére úgy, hogy megcsendültek benne az
aranyak.
De már erre még hátat is fordított a legény, s csak úgy a
válla fölül szólt vissza:
- Meg nem
süvegelem senki száz aranyát.
Összenéztek a
falubeliek, mert tetszett nekik a beszéd, de annál jobban megzavarodott Kereki.
- Nini -
mosolygott kínjában -, hátha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven aranyért már
csak megbillentheti a sipkáját az ilyen szegény diák?
A szegény diák
megcsörrentette a markában az ötven aranyat, becsúsztatta a mentéje zsebébe,
aztán legyintett a kezével.
- Hja, atyámfia -
most már csak így tisztelte Kereki uramat -, nekem is van most már annyi
aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor mért köszönjek én kelmednek elõbb, mint
kelmed nekem?
De már erre egész
meghökkent kevély Kereki. Különösen, mikor észrevette, hogy a falu népének
bánatában is mosolyog a szája sarka. Ezt a csúfságot el kell kerülni
mindenáron.
Meg is próbálta, nagy alázatosra fogva a szót.
- Kedves öcsémuram - kérlelte szépen -, fogadja el tõlem még
ezt az ötven aranyat, és tiszteljen meg érte a köszönésével.
A diák eltette a másik ötven aranyat is, és ráförmedt
Kerekire:
- Hát már mér köszönnék én kendnek, mikor kendnek üres a
zsebe, az enyémet meg száz arany húzza?! Aki pénzes, legyen kényes, akinek meg
üres a zsebe, az háromszor is kapja le süvegét a magamformájú módos ember
elõtt.
Lett erre olyan kacagás, hogy tán még most is hallja kevély
Kereki, pedig lóhalálában vágtatott a faluból. A diákember pedig arra nyomban
szétosztotta a száz aranyat a leégettek közt, aztán hátat fordított nekik, és
igyekezett el a hálálkodások elõl.
- Jaj, csak a nevét mondja meg legalább, diák úr -
rimánkodtak neki -, hogy legyen kit áldani még az unokáinknak is!
- Petõfi Sándornak hívnak - szólt vissza a deák, és
búcsúzóban meglengette a darutollas süvegét.
|