|
Se szeri, se száma annak a sok szép könyvnek, amit a magyar
szabadságharcról írtak. Hát még a megíratlan történet mennyi, amit csak egyes
vidékek szájhagyománya õrzött meg! Erdõ az, nem berek, tenger az, nem patak,
vagy legalább az lehetett, míg újabb zord idõk el nem temették a negyvennyolcat
meg a negyvenkilencet.
Ezek közül a megíratlan hagyományok közül való a csókai
csata is. Akkor hallottam, mikor még kerek volt a magyar világ. Aki mesélte,
Farkas Szilárd, az én regényembe is belementett csókai papom, már meghalt. De
Krsztpogocsin Vládó szerb nemzetbeli szegény ember, aki meghitelesítette a
történetet, még él, s tanú rá, hogy akármilyen hihetetlennek hangzik, így volt,
ahogy következik.
A csókai csata különben történetnek olyan kicsike, amilyen
kicsike falunak Csóka.
Odaát Torontálban, a Tisza mentén gubbaszt ez a jámbor kis
falu, aminek úgy tudom, a nagy változásokban sem változott meg a neve. Csöndes,
békességes magyarok lakták negyvennyolcban. Jó macskaugrás hozzá egy másik kis
falu: Szanád. Azt meg csöndes, békességes szerbek lakták.
Csókai magyaroknak, szanádi szerbeknek soha világéletükben
semmi bajuk nem volt egymással. A szanádi asszonyok a csókai Tiszára jártak le
vízért, a csókai gyerekek pedig a szanádi füzesbe jártak át szedrezni. S mikor
a fiatal magyar szabadságnak ellensége támadt, a járásbeli emberek mind a két
faluból elmentek az egy hazát szolgálni. Akik meg otthon maradtak, azok
szántogattak-vetegettek szép békességben, s amikor pihenõre tértek, igaz
szívvel könyörögtek az Istenhez, hogy minél elõbb vezéreljen haza mindenkit a
maga tûzhelyéhez.
Mire azonban kalászok aranyát lengette a szél a búzamezõkön,
nem volt, aki learassa õket. Az embereknek eszükbe se jutott a földanya, aki
kenyérrel fizeti meg a sebeket, amiket gyermekei ekével hasítanak rajta.
Piacon, utcasarkon karéjba verõdtek az emberek, s lángolt a szemük, égett az
arcuk a haragtól.
- A rácok az ellenséghez álltak! - rázták az öklüket a
csókai magyarok. - Mink vagyunk itthon, s õk akarnak kiirtani bennünket!
- Az ám, ha hagynánk magunkat!
- Cudar világ lesz - súgták-búgták a szanádi szerbek. - A
magyarok földönfutókká akarnak tenni bennünket.
- Az ám, ha hagynánk magunkat!
A szanádi asszonyok nem jártak többé vízért a csókai
Tiszára, pedig nagyon forró volt a nyár. S a csókai gyerekek nem mentek többé
szedrezni a szanádi füzesbe, pedig a szeder sohase volt olyan nagyszemû, mint
azon a nyáron.
Mire a pitypalattyok legszebben szóltak a ringó vetésben,
Csókán is, Szanádon is leszedték az emberek a padlásablakból a kaszát, ki is
fenték élesre, de nem búzát aratni, hanem embert kaszálni.
Verõfényes áldott nyári délután volt, mikor a két falu
megindult egymás ellen.
- Hát a kis bicebócától el se búcsúzik kelmed? - törülgette
könnyét a csókai bíróné, mikor az ura az oldalára kötözgette az isten tudja,
hol szerzett rozsdás kardot.
A kis bicebóca Mariska volt, virágszemû kislányuk a csókai
bíróéknak, s búcsúzott volna is tõle az apja, de Mariskának egyszerre nyoma
veszett.
Százan százegy felé szaladtak keresni, elszéledt az egész
falu, de nem lelték se hírét, se hamvát. Öreg este lett, mire megint
összeverõdtek a népek, s akkorra beesteledett a csatának is.
- Bizonyosan a rácok kezére került! - hörögte
kétségbeesetten a bíró.
- Hanem most már
az Isten legyen neki irgalmas!
De hát a
szanádiaknak sem volt álmuk azon az éjszakán. Mert az õ bírójuk Milicája is
elveszett éppen a hadba indulás elõtt. Ég nyelte-e, föld nyelte-e, nem találták
sehol, pedig mindent tûvé tettek érte.
- Biztos, hogy a
csókai magyarok csalták el, forduljon el tõlük a csillagos ég! - törülgette
verejtékes homlokát az apa. S egész éjszaka talpon állva leste, lehet-e már
indulni kegyetlen hadba.
Harmathullajtó hajnalhasadásra már mind a két falu odakint
volt a mezõkön. Még a kutyák se maradtak otthon. Ott sündörögtek a gazdáik
körül, s meg sem tudták érteni, miért kapnak annyi rúgást.
A piros hajnalsugarak vidáman táncoltak az éles kaszákon, a
nádasokban kelepelõ gólyák barátságosan kívánták egymásnak kedves egészségére
az éjszakai nyugodalmat, s hajnali pirosság, gólyakelepelés, pitypalattyszó
mind ezt mondta:
- Emberek, szeressétek egymást, mint ahogy a Teremtõ
mindnyájatokat szeret.
Az embereken azonban nem fogott a hajnal szava. Kemény
léptekkel marsoltak elõre, s összehúzott szemöldökkel lesték, feketéllik-e már
elõttük az ellenség.
Éppen a határdomb tövében értek össze. Nem is õk, hanem a
csókai meg a szanádi kutyák. S mikor az emberek már lekapták vállukról a
kaszát, a szanádi bíró szûrébe is belekapott a Bodri kutya, a csókai bíró
nadrágját is megrántotta a Tisza kutya.
- Hamm, hamm, hammar, hamm, hamm, hammar! - biztatták elõre
a gazdáikat.
A két haragos ember odalépkedett az árokpartra, s hirtelen
visszahökkent mind a kettõ. Az
árok fenekén, a lapulevelek alatt ott aludt édesen Marika meg Milica. A nagy hadi
készülõdésben elbódorogtak hazulról, aztán összetalálkoztak, és eltévedtek a
vetések közt.
Ahol az
este rájuk borult, el is aludtak, egymásra borulva, mint az oltáron az írott
angyalok. Marika szanádi búzavirágokat szorongatott a csöpp tenyerében, Milica
fekete hajában csókai pipacsok piroslottak. S mind a kettõnek maszatos
arcocskáján harmatgyöngyök ragyogtak, amiket a tiszta kék ég hullajtott rájuk.
A két apa
szét akarta rángatni az alvó gyerekeket. Mind a kettõ felnyitotta a szemét, s
még összébb bújtak álmosan hunyorgó pillákkal.
Marika
szólalt meg elõbb. Elfintorította a bimbószáját, és rámutatott az apja
kardjára:
- Ejnye, de csúnya nagy bicskája van édesapámnak, ugyan
tessék elhajítani!
És a csókai bíró elhajította a rozsdás kardot.
- Ejnye, édesapám - utánozta Milica is a pajtását -, minek
hordozza a vállán azt a nagy botot?
Erre a szanádi bíró is elhajította az öreg mordályt, és
helyette Marikát kapta az ölébe. A csókai bíró meg Milicát ölelte magához, s
egymás kezét fogva állt a két vezér a két sereg közé.
De lett is erre olyan örömriadal, hogy a szanádi varjak mind
a csókai határba repültek tõle, a csókai csókák meg a szanádiba.
Ilyen szép csata volt a csókai csata.
|