|
Tápiószele ma sem valami nagy faluja Pest megyének, a
szabadságharc idején pedig még kisebb volt. Nem a háza volt kevesebb, hanem a
népe. Aki magabíró ember volt, az beállt honvédnak. Asszonyokon, gyerekeken,
öregembereken kívül senki se maradt otthon a bogárhátú házacskákban.
Annál nagyobb volt az ijedtség, mikor egy reggel azzal
szaladtak haza a kanászgyerekek a mezõrõl:
- Jön az ellenség! A vezérüknek rettentõ nagy szakálla van. Úgy lobog a szélben, mint a zászló.
Az
asszonyok jajveszékelve tördelték a kezüket, s bizonyára már a jajgatásukkal
elijesztik az ellenséget, ha az öregbíró rájuk nem parancsol:
- Nem
ürgeöntés lészen itt most, asszonyok, hanem harc, háború. Ki-ki vaslapátot,
sulykot fogjon a kezébe, avval köszöntse a kisajtóban a németet.
Maga az
öreg bíró is leakasztotta a szögrül a kaszát, s kegyetlen haraggal vagdosta
vele az orgonabokrokat, mikor egyszer csak megharsant a trombita a faluvégen.
- Uccu,
mákos! - rikkantotta el magát a bíró. - Hiszen ezek a mieink!
Nem németek voltak azok, hanem a Damjanich vörössapkásai.
Lobogó szakállú vezérük maga Damjanich tábornok. Útban voltak Bicske felé. Oda
várták vacsorára az osztrákot, s ugyan igyekeztek, hogy le ne maradjanak a nagy
dínomdánomról, ahol acélgombócokkal, karddal muzsikálnak.
Azaz csak igyekeztek volna, ha a szeleiek útjukat nem állják.
De útjukat állták ám tyúkkal, kaláccsal. A Templom tér zöld pázsitján
terítettek nekik. Ott telepedett le maga a tábornok is egy fölfordított hordón,
valami kõszentnek a lábánál. Ott fogadta a szeleieket, akik mindenféle
ügyes-bajos dolgokban járultak eléje. A szelei bíró például arra kért
engedelmet Damjanichtól, hogy odaadhassa az apai örökségét az osztráknak.
- Micsoda kelmednek az apai öröksége? - nézett nagyot
Damjanich a különös kérésre.
- Német Andrásnak hívnak. De én mától fogva Magyar Andrásnak
szeretném magamat hívatni.
Damjanich jót nevetett a furcsa ötleten, s odafordult egy
öregasszonyhoz, aki már rég ott ácsorgott körülötte:
- Mi járatban van, szülém?
Az meg nem egyebet kívánt, mint hogy közelrõl megnézhetné:
igaz-e az, hogy a Damjanich köpenyét rostává lyuggatták már a golyók?
- Biz igaz, lelkem - mosolygott a tábornok, s poros, kerek
köpenyét szétterítette a földön. Csakugyan több volt azon a lyuk, mint a
posztó.
Nem telt bele félóra, vagyont ért az a rossz köpönyeg.
Teleszórták a szelei asszonyok nyakba való gyönggyel, ezüst fülbevalókkal,
aranygyûrûkkel. Kinek mi drágasága volt, mind odahányta rakásra.
- A hazának adjuk, fegyverre, katonára!
Az öregemberek ritkaságképpen tartogatott ezüsthúszasokat, a
gyerekek krajcárkákat dobáltak a köpenyegre.
- Van már hadi kincstárunk is - mosolygott a tábornok, s
érezte, hogy könnybe lábad a szeme. S bizony még sírva fakad a háborúk kemény
hõse, ha egyszerre meg nem nevetteti valami.
Öreg vak koldus botorkált hozzája a templom sarka felõl.
Egyik kezében bot, avval tapogatta az utat. A szájában furulya, azt
sikoltoztatta a másik kezével. Rongyos szûre sarkát egy lompos kutya ráncigálta
elõre, belekapaszkodva a fogával.
- Nini, az öreg Csiha be akar állni vörössapkásnak! -
mondogatták a falubeliek.
A vak ember szomorúan mosolygott, kivette a szájából a
furulyát, és elõrenyújtott kézzel megállott Damjanich elõtt.
- Szegény koldus vagyok - kezdte halk, fájdalmas hangon,
mire a tábornok egy ezüstpénzt dobott a tenyerébe.
- Isten megáldja kendet!
Az öreg Csiha fakó orcája tûzbe borult. Szétnyitotta a
tenyerét, s ujjai közül az ezüstpénz csengve hullott a köpenyre. De most már a koldus hangja is úgy
csengett, mint az ezüst:
- Nem alamizsnáért panaszkodtam, uram. Azért fáj a
szegénységem, hogy én semmit sem adhatok a hazámnak. Legalább tábornok úrnak
szeretnék valami emléket adni. Fogadja el tõlem a kutyámat. A Guruj kutyát.
Az emberek kacagtak, a Guruj kutya neve hallatára gyanakodva
hegyezte a fülét, Damjanich maga is elmosolyodott:
- Jó ember, mit csinálna maga a kutyája nélkül? Én meg mit
csinálnék vele a háborúban?
- Õ a legnagyobb kincsem. Jó szívvel adtam volna. Egyebem
sincs - motyogta zavarodottan Csiha, s kibotorkált az emberek közül. A Guruj
kutya nem sértõdött meg a visszautasításra, inkább örült neki. Víg csaholással
ugrándozta körül a gazdáját.
A tábornok pedig fölkelt, és körüljárta pihenõ hadát. Ahogy
kerül-fordul egyet, megint elõtte áll a vak koldus.
- Tábornok úr - mondta reszketõ hangon -, legalább a botomat
fogadja el. Nagyon szép bot. Farkasfej van a végire faragva.
Azzal odanyújtotta a farkasfejes botot, amit Damjanich
szelíden hárított el magától:
- Nem fogadhatom
el, jó öreg. Mire támaszkodnék azután, szegény világtalan? Nekem lesz mire
támaszkodnom, míg élek: jó kardom.
Ráütött kardjára,
s a kardcsörrenésre a vak ember ijedten rezzent össze.
- Pedig oly szép
farkasfej. Érzem a kezemmel, milyen szép lehet - botorkált odább szomorúan.
Hanem azért
harmadszor is csak visszajött. Most már szinte sírva könyörgött:
- Tábornok
úr, legalább a furulyámat fogadja el! Valódi kõrisfa. Csontnyaka van neki. A
vége egy kicsit meg van hasadva, de ha összeszorítja az ember a kezével, nagyon
szépen szól.
Abban a percben megdördült Bicske felõl az ágyú. Damjanich
kigyulladt arccal pattant a lovára. A furulyát siettében a dolmánya alá dugta,
éppen a szíve fölé. S egy-két perc múlva már Bicske felé robogott a serege
élén. Vak Csiha boldogságtól ragyogó arccal integetett utána:
- Adjon neki szerencsét a magyarok istene!
Adott is.
A bicskei csatában az ellenség elsõ golyója Damjanich
tábornokot találta. A csaták hõse hátrazökkent a nyeregben. A másik percben már
kirántott karddal vágtatott elõre.
- Nincs baj, fiúk! - nyugtatta meg elsápadt tisztjeit. -
Csak megütött az az ostoba golyó, de egyéb kárt nem csinálhatott. Megakadt
valamiben.
Egy óra múlva vége volt a bicskei csatának. Az osztrák fûbe harapott, vagy
elinalt, mint a nyúl. A vörössapkások kergették õket a tábori tüzek világánál
egy darabon.
Maga
Damjanich fáradtan heveredett le a tûz mellé. Ahogy ott könyököl, érzi, hogy
valami töri az oldalát.
- Ugyan mi
lehet ez? - gombolta ki nagy kíváncsian a dolmányát.
Vak Csiha
furulyája volt. Csontnyaka széttörve, benne a megakadt golyó. Az mentette meg
aznap a hadak oroszlánjának életét.
|