|
Szegesdi
Béni még jóval innen volt a húsz esztendõn, mikor Damjanich tábornok a szolnoki
csata elõtt õt választotta ki segédtisztjének.
- Úgy
igyekezz, öcsém - veregette meg a piruló fiú vállát -, hogy mához egy évre
tebelõled is tábornok legyen.
Az ám,
akkor egy esztendõre hõs Damjanich tábornok már a magyar szabadságharc
vértanúja lett. Szegesdi Béni pedig sárga-fekete zsinóros közbaka. Kétfejû
sasos csákót nyomtak a fejébe, s elküldték vitézkedni a szép Olaszországba.
- Ha eddig
a szabadságért harcoltál, most harcolj ellene!
Mert olyan tûz a szabadság tüze, hogy amikor az egyik helyen
eltapossák, a másik helyen nyomban kigyullad. Amikor Magyarország már csendes
volt, mint a temetõ, az olaszok álltak talpra a szabadságukért. Zúgott,
zsibongott az egész olasz föld, mint a méhkas, s az osztrák katonák ugyancsak
hordták az irhájukat az olasz méhek elõl.
Az osztrák hadak vezérét Benedeknek hívták. Neki támadt az a
gondolata, hogy az olasz szabadságharcosokkal a magyar honvédeket kell
szembeállítani. S csakugyan, mikor Szegesdi Béni leérkezett, már akkor sok volt
odalent a magyar ezred. Majd agyon is szorongatták az ifjú vezért ölelésükkel a
régi bajtársak.
- Hozott Isten, Béni pajtás, de jókor jöttél! Érik a búza,
csak kaszálni kell.
Szegesdi Béni megcsóválta a fejét.
- Én ugyan kardot nem rántok az olasz ellen. Neki csak olyan
drága a szabadsága, mint nekünk volt a mienk.
Csendes esti pihenõkön, lobogó pásztortüzeknél nemhiába
fogta pártját Szegesdi az olaszoknak. A magyar ezredek lassanként mind
elkedvetlenedtek a harctól. Ha csatát álltak, csak úgy tessék-lássék módra
hadonásztak egy kicsit, hogy sok kárt ne tegyenek az olaszban. Mikor pedig ezt
is megunták, hamarosan hátat fordítottak, akármennyire nehezükre esett is.
Csata csata után veszett el, a tábornokokat ette a szégyen,
a magyar katonáknak azonban tetszett a dolog nagyon.
- A magyarokért állnak bosszút az olaszok - mondogatták
egymás közt, s könnybe borult szemmel fordultak a messze kelet felé, amerre
nagy seregekben költöztek haza a fecskék, gólyák.
- Ó de jó nektek, akik már holnap ilyenkor a Tisza vizében
nézitek magatokat! Jaj, mi sose szabadulunk innét! - sóhajtott Szegesdi Béni.
Pedig hamarabb megszabadult, mint gondolta. Másnap délben
valami Gajtó nevû falucska határában összetalálkoztak az olasz táborral.
Elõször az osztrákok mentek a tûzbe, de biz azokat hamar megszabdosták, meg is
szalajtották.
„Ha ti szaladtok, mi bizony tiértetek le nem kaszaboltatjuk
magunkat” - gondolták a magyar ezredek, s õk is hátat fordítottak az
olaszoknak.
Volt is ott olyan futás, hogy Benedek tábornoknak minden
haja szála égnek meredt tõle.
A futók közt volt Szegesdi Béni is, s mosolygott szép
csendesen a szõke bajuszkája alatt, míg egyszer csak a nagy tolongásban
lemaradt a fejérõl a csákó.
- Hohó, talján - kiáltotta el magát -, már csak a csákómat
visszaveszem tõled!
Azzal sarkon fordult, szembe az olaszokkal, akik meghökkenve
néztek a kigyulladt orcájú vitézre. Nem tartott ez csak egy szempillantásig,
mert akkor rendet vágott köztük Szegesdi Béni kardja.
- A csákómat, a csákómat! - kiáltotta nekitüzesedve. - Hé,
fiúk, szerezzük vissza a csákómat!
A Béni cimborái ugyan nemigen tudták, hogy miért olyan
becses az a kétfejû sasos csákó, de a legjobb pajtásukat nem akarták
cserbenhagyni.
Egyik magyar ezred a másik után fordult vissza, õtõlük az ellenség
is bátorságra kapott, s félóra múlva nyúl lett az agárból. Olasz katonának híre
se volt a mezõn; ki otthagyta a fogát, ki elfutott, amerre látott.
Ez volt a híres gajtói csata, az elsõ, amit megnyertek az
osztrákok az olasz háborúban. A csata igazi hõsét, Szegesdi Bénit összevissza
vagdosva vitték be Benedek tábornok sátrába. Maga a vezér igazgatta a feje
alját, õ rakta lázban égõ homlokára a kötést, s meg-megcirógatta a szemébe
csapzott szõke haját.
- Milyen gyerek, és mekkora hõs!
Azzal levette kabátjáról a maga gyémántcsillagos
érdemrendjét, s rátûzte a közember vászonzubbonyára. Az pedig minderrõl nem
tudott semmit, csak szorongatta kezében a véres, poros, összetaposott csákót.
Mikor pedig azt nagy erõsen kivették a kezébõl, akkor befelé fordult, és
csendesen elaludt.
Napáldozattájon ébredt föl, s eleinte értetlenül nézte a
vezéri sátort, a sok fényes ruhájú tisztet. Utoljára odatévedt a tekintete a
zubbonyán levõ rendjelre. Ebbõl mindent megértett, s arcán pirosság gyulladt
ki. Bekötözött kezével letépte a gyémántszalagot, s ledobta a földre.
- Vegyétek vissza - mondta rekedten -, nem azért tettem! Nem kell, ami a tiétek. A csákómat
adjátok ide!
Odaadták
neki a csákóját, s egyszerre elcsendesedett, ahogy azt a szívére tehette. Szép,
szelíd arca mosolygósra változott, amikor megszólalt:
- Magyar
föld van benne. Az édesanyám sírjáról...
Ez volt az
utolsó szava, azzal elaludt szép derülten, s föl se ébredt többet. A tábornok
maga bontotta föl a csákót: kettõs tetejében egy vászonzacskócska volt, abban egy
marék barna homok, egy-két száraz pipitérvirággal.
Mikor eltemették, a zacskócskát a feje alá tették. A gajtói
hõs idegenben is magyar földön alussza örök álmát.
|