|
Sokszor hallottam édesapámtól
ezt a történetet, amit most el akarok beszélni. Aratás idején, szép holdvilágos
éjszakákon kint a szérûn egyéb se járta, csak a Kuckó király története. Hosszú
téli estéken, mikor bömbölve szaggatta a szél a házunk nádtetejét, nem kellett
nekem egyéb mese, csak a Kuckó király. Meg is tanultam, s most úgy adom, ahogy
vettem. Se hozzá nem teszek, se el nem veszek belõle.
Bizony a szabadságharc idején
még olyan kis legényke voltam én, hogy a Mitetszik boltos mindig a zsebébe
akart dugni, mikor átszaladtam hozzá árpacukorért. Hanem azért akármilyen kicsi
voltam, mégis csak voltam ám én a Kossuth Lajos katonája, úgy nézzetek rám! Nem
is afféle hányt-vetett közember, hanem igazi aranycsillagos generális. Édesapám
szûcsmester volt, õ szabta az aranycsillagot piros irhából.
Aki csak épkézláb ember volt a
falumban, az mind elment honvédnak. Csak mink maradtunk otthon, apró gyerekek.
Minket nem vittek el, akárhogy rimánkodtunk. Azt mondták, nem gyerekjáték a
háború, s nem medvecukrot osztogatnak a csatatéren.
Hanem azért tudtunk mink
magunkon segíteni. Összeálltam két-három jó pajtásommal, s nyakunkba vettük a
falut. Bezörgettünk minden ház kapuján, ahol magunkformájú gyerek lakott.
- Talpra, legény! Kossuth Lajos
azt izente, elfogyott a regimentje! Ki a gyepre, aki igaz magyar!
Mire a falu végére értünk,
akkorára úgy megszaporodtunk, hogy kitelt volna belõlünk egy század. Én
megtettem magamat generálisnak, s hadi rendbe állítottam a sereget. Öröm volt
nézni a sok lelkes katonát, csak az a kár, hogy ellenséget sehol se találtunk.
Éppen ezen búslakodtam, mikor egyszerre csak elejbem ugrik az egyik kapitányom.
- Generális úrnak alássan
jelentem, Kasza Palkó még hiányzik a seregbõl.
Nosza, mindjárt rápattantam a
nádparipámra, s harmadmagammal elvágtattam Kasza Palkóékhoz. Alacsony kis
házacska volt az övéké, mégse ütöttem a fejemet az ajtóragasztékba, pedig le se
szálltam a lóról. Szegény gyapjúnyírogató asszony volt a Palkó édesanyja, most
is ott szorgoskodott a küszöbön. Ijedten tette le a gyapjúnyíró ollót, ahogy
becsörtettünk nagy kényesen.
- Mit akartok, gyerekeim?
- Katonának való embert
keresünk, nénémasszony, Kasza Palkó nevezetû legényt.
Kasza Palkó ott hevert a kemence
mögött a kuckóban, egy rossz subában. Egy nagy ócska könyvbe volt
beletemetkezve, megrettenve ütötte föl belõle buksi fejét, ahogy meglátott
bennünket.
- Gyere, Palkó, katonának! Kint
táborozik a sereg a falu végin, csak éppen te hiányzol még.
- Nem szeretem én az ilyen
játékot - mondta Palkó kedvetlenül.
- De nem játék az, hékás! Pokolra kergetjük a németet.
Egyéb se kellett Palkónak. Befordult a falnak, behúzta fejét a subába, úgy
dörmögött ki belõle:
- Jaj, dehogy megyek én oda! Gyönge vagyok én katonának. Jobban szeretem én
itt a kuckóban olvasgatni a Toldi Miklós történetét.
Nagyon mehetnékje volt már a paripámnak, csak úgy futtában kiáltottam oda
Palkónak:
- Szép álmokat, Kuckó király! Jobb is, ha itthon maradsz a kuckóban,
legalább nem csúfítod a seregemet.
Világéletében mindig vézna gyerek volt ez a Kasza Palkó. Esze-lelke mindig
a könyvön járt, semmi pajkosságunkban soha részt nem vett. Hanem most ugyan nem
sokat búsultunk utána. Tudtunk mink hadakozni nála nélkül is. Fakardjainkkal
úgy helybenhagytuk a fûzfabokrokat, ahogy némelyik tán még azóta se hajtott ki.
A homokos partban pedig úgy megriasztottuk az ürgéket, hogy még tán ma is
szaladnak. Nincs az a német, amelyik olyan sebesen el tudná hordani az irháját.
Abban az esztendõben nem esett
jól semmi más játék, csak a katonásdi, hanem abba bele nem untunk soha.
Egyszer, ahogy fáradtan ballagtunk hazafelé a nagy csata után, szemben találtuk
a Kuckó királyt. Egy zsák korpát cipelt hazafelé a szárazmalomból, egész
belegörnyedt a vézna teste. Megriadt az istenadta, ahogy meglátott bennünket,
de már nem menekülhetett elõlünk sehova. Rávetettük magunkat, mint a vércsék a
galambfiókára. Örültünk neki, hogy valahára igazi ellenségre találtunk.
- Megállj, Kuckó király! Tanuld
meg, mi az a honvédvitézség!
Szegény fiú ledobta a válláról a
zsákot, és szomorúan meresztette ránk a nagy kék szemét. Sohase arattunk ennél
könnyebb diadalt. Meg se mozdult a jámbor, míg csak hátba nem puffogtattuk
valamennyien. Mikor aztán kiadtuk a mérgünket, akkor megtörülgette könnyes szemét
a dolmánykája ujjával, vállára kapta a zsákot, s csak a kapujokból mert
visszaszólni:
- Várjatok csak, majd megfizetek
én még ezért nektek!
Hanem bizony szegény Kuckó
király nagyon sokáig az utcára se mert kilépni. Mikor megint közénk vegyült,
régen vége volt már akkor a honvéddicsõségnek. Német lett az úr az országban,
bujdosott elõle a szegény honvéd, ki merre látott.
A mi falunkba is vetõdött egy
bujdosó honvédtiszt. Ide ugyan jó helyre jött. Errõl a nádrengeteg közé bújt
kis faluról nem sokat tudott a világ. Mintha csak eltemették volna, aki
miközénk jött lakni.
Éppen ezért választotta ezt a
helyet a mi tiszt urunk. Halálra kereste az ellenség - de nálunk keresni ugyan
kinek jutott volna eszébe? Különösen, hogy a fényes tiszti ruháját felcserélte
szegényemberes gúnyával, s beállt halászlegénynek Galambos Imre halászmester
uramhoz. Nem is tudta a hálót nála jobban megfeszíteni senki a halászlegények
közt. De mesét se hallottunk még soha olyan szépet, mint amilyeneket õ mondott,
ha esténként körülvettük a Galambos-portán. Hol sírtunk, hol ragyogott a
szemünk, ahogy a honvédek csatáiról beszélt, de senkinek a szeme nem ragyogott
úgy, mint a Kuckó királyé.
Egy csúnya téli napon nagyon
kemény munkájuk volt a halászoknak. Léket vágtak a Tisza jegén, hogy halászni
lehessen a szabad vízben. Alig gyõztük hazavárni a tiszt urat a Galambosék
házához. Ott ácsorgott köztünk a Kuckó király is, majd megvette az isten
hidege, de azért váltig a kapuban leselkedett: jön-e már a mi mesemondónk? Jött
is, de most nem volt neki mesélhetnékje.
- Jaj, fiaim, baj van - bukott
be a kapun -, ellenség jár a faluban, megláttak az utcán, a nyomomban vannak!
Alig
volt ideje beosonni a kamraajtón, már akkor ott volt az ellenség. Három tollas
csákójú, zord tekintetû német katona. Úgy szétugrottunk mink, mint mezõn a
varjak, ha követ hajítanak közéjük. Futott, aki bírt, néhányan a sövény tövébe,
csak a Kuckó király maradt ott az udvar közepén. Moccanni se bírt szegény
ijedtében.
- Hé, kisfiú - kérdezték tõle a
katonák -, nincs ebben a ti falutokban valami bujdosó honvédtiszt?
- De... de van - nyögte a Kuckó király.
- Hol van, merre van? - kaptak a szón a katonák.
Háromszor is megkérdezték, míg a Kuckó király meg bírt szólalni:
- Túl... túl a Tiszán, a bátkai majorban.
Az egyik katona egy aranypénzt szedett elõ a
tarsolyából, azt a markába nyomta a gyereknek.
- Nézd, ez a tied, amiért igazat mondtál. Ha
odavezetsz bennünket, akkor másikat is kapsz. Megveheted rajta a bíró házát.
A Kuckó király szégyenlõsen lehajtotta a fejét.
- Várjanak, míg besötétedik. Akkor álmában
lephetik meg, akit keresnek.
- Egész okosan beszél ez a
gyerek - mondta a katona a társainak.
Aztán egyikük kiállt a kapu elé,
õrködni, ketten pedig beszállásolták magukat a Galambosék tisztaszobájába.
Vitték magukkal a Kuckó királyt is, hogy meg ne ugorjon valahogy. Esze ágában
se volt az a szegény fiúnak. Csak azért leselkedett ki az ablakon, hogy az öreg
halászmestert megszólíthassa:
- Imre bácsi, hol vágtak ma
léket a Tiszán?
- Mi közöd hozzá? - morgott
mérgesen az öreg halász. - A makkosi töltés irányában, ha bele akarsz fulladni.
Kuckó király nem szólt többet,
lehorgasztotta a fejét, lefogta a szemét, úgy tett, mintha aludna. Alig bírták
fölrázni a katonák.
- Hé, fiú, szedd össze magad!
Indulhatunk már, akár harapni lehetne a sötétséget.
A három katona közrefogta a
gyereket, úgy vágtak neki az éjszakának.
Hullott a hó sûrûn, nagy
pihékben, majd kiverte a szeme világát az embereknek. Mikor a Tisza partjára
értek, megszólalt a Kuckó király:
- Most már egymás háta mögé
álljunk, jó távolast egymástól. Síkos a jég, ha elcsúszik is valamelyikünk, le
ne üsse lábáról a másikat. Majd én megyek legelöl.
A Tiszán éppen szembefogta a
szél a kis csapatot. Olyan gorombán visszalökte õket, alig bírtak tõle haladni.
Néha kiszalajtottak egy-egy szitkot a katonák a szájukon, egyszer aztán
hátrafordult a Kuckó király:
- Most már bátrabban
haladhatunk, mindjárt kint vagyunk a parton. Rögtön ott leszünk, ahova
igyekszünk.
Azzal szép csendesen
beleeresztette magát abba a lékbe, amit aznap vágtak a halászok a Tiszán. A
jeges víz még csak nem is loccsant, a fiú még csak el se sikoltotta magát. A
három katona vakon lépett utána a vak éjszakában.
Odaveszett mind a három. Észre
se vették, hová jutottak, mire összecsapott fejük fölött a víz.
Az aranypénzt ott találták a
halászok másnap reggel a lék szélén, a jégre dobva. Az ellenség pénzét még a
halálba se akarta magával vinni Kuckó király.
|