TITULÁSZ BANKÓJA

Furcsa név biz ez, de a viselõje még százszor furcsább ember volt. Derékban gömbölyû, mint a hordó, de hosszú nyakú, mint a gólya. Se bajusza, se szakálla, de szemöldöke olyan bozontos, hogy bõven kitelt volna belõle mind a kettõ. A mestersége rongyszedés, de nincs az a király, aki olyan büszkén hordozná az ünneplõ koronáját, mint õ a nagy batyut a hátán.

- Jaj de kényes ez az öreg Titulász! - incselkedtek vele a ráérõ emberek, mikor végigfurulyázta az utcákat. Erre õ megbillentette a hátán a batyut, mint ahogy más ember megbillenti a kalapját, s mosolygott akkorát, hogy a füléig szaladt a szája:

- Kényes ám, de van is neki mire! Öreg Titulásznak nagy a becsülete, még a sárgarigó elõtt is. Mit mond a sárgarigó a fõbíró úrnak? Azt mondja neki: filió, huncut a bíró. Mit mond a sárgarigó az öreg Titulásznak? Azt mondja neki: tilió, rongyból lesz a millió.

Ezt ugyan nemcsak a sárgarigó mondta neki, hanem ahány gyerek meglátta az utcán, az mind utánarikoltozott:

Öreg Titulász
összefurulyáz
ringyet-rongyot,
rossz pokrócot,
subadarabot,
abból lesz a millió
tilió, filió.

Én csak egyszer kiabáltam utána a kerítés mögül, akkor is elkergetett onnan édesanyám.

- Elhallgatsz, te sövénytámogató! Nem szégyenled magad azt a szegény öregembert kicsúfolni? Ha még egyszer ilyent hallok tõled, mindjárt odaadlak az öreg Titulászhoz inasnak.

No, ettõl megijedtem, mint Papék lova a fûrészportól. Inkább a nyelvem haraptam volna le, mint hogy valami csúfoló szó miatt rongyszedõ inast csináljanak belõlem. Lett is nagy becsületem az öreg Titulász elõtt. Nekem mindig kétakkora árpacukrot adott, mint a többi gyereknek - mert mindig volt árpacukor a köpenyege zsebében, s azt mind miköztünk osztogatta el, akármennyit haszontalankodtunk is vele.

- Ne neked is, ne neked is - s lobogott mosolyogtában a szemöldöke -, jut a millióból.

Hanem egyszer elmaradt az árpacukor, elmaradt a furulyaszó, nem kóválygott le s fel az utcában az öreg Titulász. Ágynak esett szegény feje, s vánkosa alá tette az árpacukrot meg a furulyát. S ha egy-egy gyerek elment az ablaka alatt, mindig rázörgetett az öreg, s odaültette az ágya szélére. Furulyázott neki egy kicsit, aztán a markába nyomott egy darab árpacukrot.

- Ne mondjátok, hogy a Titulász elvitte magával a millióját!

Nekem is azt mondta, mikor meglátogattam, de nekem se nem furulyázott, se cukorkát nem adott. Szomorú mosolygással nyomott egy barackot a fejem búbjára.

- Nincs már cukor. Elhordták a pajtásaid. Nincs már furulya se. Az elõbb vitte el a Kesik Jani, egyebet már nem tudtam neki adni.

Savanyú képet vágtam, mint aki citromba harapott, s erre az öreg Titulász elnevette magát.

- Ne félj, fiam, többet ér az, amit neked szántam. Arról mindig megemlegeted az öreg Titulászt.

A sarokban roskadozott egy öreg tulipántos láda. Odavánszorgott, kivett belõle egy kis ládát, abból egy kopott selyemkendõt, abba volt belehajtogatva egy tenyérnyi nagyságú cifra papíros.

- Tudod-e mi ez? - tartotta elejbem.

- Tudom hát. Pénz. Úgy hívják, hogy bankó. Láttam már én ilyent édesapámnál is, csakhogy az kék volt, ez meg piros.

- Az ám, ez az, bankó - integetett az öreg -, csakhogy ez százforintos bankó. Szép pénz, nagy pénz, ritka pénz, ilyent a te apád álmában se látott. Ezt megbecsüld, fiam, s eszedbe jusson róla mindig az öreg Titulász.

Meg is becsültem én a bankót, szaladtam vele a Mitetszik boltjába, s nagy kényesen odadobtam a boltos elé.

- Mi tetszik, kis öcsém? - kérdezte a Mitetszik boltos.

- Adjanak ezért a sok pénzért egy zsák árpacukrot. De olyant ám, hogy az egyik fele piros legyen, a másik meg fehér.

- Ejnye, de nagy úr az úr - nevetett a Mitetszik -, adjon egy garast.

- Ott a százforintos bankó.

A boltos összegyûrte a pénzt, és a markomba nyomta:

- Az ám, de Kossuth-bankó. Csinálj belõle csónakot, öcsém, ennek egyéb hasznát már nem lehet venni.

Bizony úgy mentem én haza, mint akinek az orra vére folyik, s még tán el is pityeredtem, amiért így elámított az öreg Titulász. Nem is mertem otthon eldicsekedni vele, hogy hogy gazdagított föl az öreg: szélnek eresztettem a cifra bankót az udvaron:

- Vidd el, szél, vidd el ezt a nagy kincset, amin már egy garas ára árpacukrot se adnak!

A szél fölkapta a papírost, zörgette, forgatta, de utoljára neki se kellett. Belesodorta a libaitatóba, ott találta meg másnap reggel nagyapó, aki olyan ráérõ ember volt, hogy egész nap egyebet se csinált, csak üldögélt a tornácon, s nézte, hogy kergetik egymást a bárányfelhõk az égen.

Uramfia, de mekkorát ugrott, mikor meglátta, micsoda cifra papír úszkál a vízen! Nemhiába, hogy a Kossuth katonája volt a nagyapó valamikor. S amikor kihalászta a bankót a vízbõl, úgy megtántorodott, hogy meg kellett neki fogódzni a tornácoszlopban.

„No, ilyet már mégse tennék, ha én a Kossuth katonája lettem volna” - gondoltam magamban, s ijedten ugrottam oda.

- Nagyapó, mi a baja, édes nagyapó?

Nagyapó csak a kezével integetett, hogy menjek onnan, s úgy potyogott a könnye a bankóra, mint a záporesõ.

„Nini - gondoltam magamban -, mégiscsak valami lehet ez a Titulász bankója, hogy még a nagyapót is megríkatja.”

S Titulász bankójának csakugyan nagyon fölvitte az isten a dolgát. Belekerült a nagyanyó imádságos könyvébe, szagos mentalevelek közé, s nagyapó néha fél nap elüldögélt úgy, hogy egyre csak a bankót nézegette, s hol elborult, hol ragyogott a tekintete. Mikor magaformájú fehér szakállas öreg bácsik mentek hozzá, szinte nevetett a szeme, ahogy odasúgta nekik:

- Gyertek be csak, vén cimborák, mit mutatok én nektek!

Aztán bementek a tisztaszobába, ott egy darabig olyan csend volt, mint a templomban, aztán olyan riadalom, hogy elhallatszott a szomszédba. A szelíd öreg bácsik olyan tûzbe jöttek, mintha csak csatába mennének a nemzeti lobogó alatt, s reszketõ kezükkel akkorákat ütöttek az asztalra, hogy Isaszegnél se szólt nagyobbat az ágyú.

„Ej, ej valami csodálatos ereje lehet ennek a Titulász bankójának” - tûnõdtem magamban, s most már nagyon szerettem volna a kezem közé kaparintani. De úgy õrizte a nagyapó, mint hétfejû sárkány a kincset. Akkor is a kezében szorongatta, mikor egy reggel hiába keltegettük: mert úgy elaludt, hogy fel se ébredett többet.

Titulász kincse most már az édesapámra maradt. Õ is csakúgy megbecsülte, mint nagyapó, de még jobban õrizte. Kis táskát varrt piros irhából, azt beszegte fehérrel, zölddel: abban tartogatta a bankót a mestergerendán. Oda pedig én föl nem értem, még ha két széket tettem is egymásra.

Nem is láttuk a pénzt, csak sátoros ünnepeken: akkor az ölébe szedett bennünket édesapám, és elmesélte, milyen világ volt az, amikor a Kossuth-bankót csinálták.

- Becsüljétek meg ezt az ereklyét, gyermekeim - kötötte a lelkünkre -, minden betûje a szabadságharcról beszél.

Mikor aztán a magam szárnyára kerültem, hozzám került a Titulász bankója. Kopott, kifakult, elrongyolódott már, hiszen nagyon sok kézben megfordult. Csak az látszik belõle tisztán, ami örök életû: Magyarország címere és a Kossuth Lajos neve.

Én üveg alá tétettem, úgy tartom itt az asztalomon. S ahogy most elnézem a Kossuth-bankót, eszembe jut, hogy lám, mégis igaza volt az öreg Titulásznak, akinek sírja fölött az akácfákon még most is fütyörésznek a sárgarigók: tilió, rongyból lesz a millió.

.oOo.