|
Ha a fej meghal, utána vész a test is. Attila után
széthullott roppant birodalma. A meghódított népek fellázadtak, a hun utódok
egymás ellen fordították a fegyvert. Véres csatákban elhullottak Attila fiai.
Csak egy maradt közülük életben, a legkisebb, legkedvesebb: Csaba vezér. Mikor
a felszabadult rab népek megosztoztak Attila országán, Csaba vezér
összegyûjtötte a megmaradt hunokat, és azt mondta nekik:
- Messze, messze, ahol a nap támad, Szittyaország földjén
élnek a mi jó rokonaink, magyar testvéreink. Ha akarjátok, elvezetlek oda, s
együtt jövünk vissza, újra elfoglalni Attila apánk országát.
Föl is kerekedett erre a hun sereg, mindössze néhány ezer
vitéz asszonyostul, gyerekestül, de Erdély havas hegyeinél nem jutottak tovább.
Ott a Réka-patak partján megállottak, és Csaba megfelezte a hun csapatokat.
- Egyik fele velem jön Szittyaországba, hírt vinni a
testvéreknek, másik fele itt marad a magas bércek közt, és visszavár bennünket.
Azokat, akik ott maradtak, megtanította kõbõl, fából házat
építeni a sátor helyett, s azt mondta nekik:
Meddig a tûz hideg nem lesz,
meddig a folyó le nem foly,
meddig télre tavasz derül,
meddig égbõl jön az áldás,
addig, jó népem, itt székelj!
És lett e
nép neve székely. S hogy nagyobb kedvük legyen a sok ellenség közt itt maradni,
megígérte nekik Csaba vezér, hogy hadával tüstént visszafordul segítségükre, ha
azt üzenik, hogy bajban vannak.
-
Üzenhettek tûzzel, vízzel, hírmondótok lehet a levegõ vagy akár maga földanyánk
is.
Alig
lovagoltak el Csabáék egynapi járóföldre, rettentõ szél zúgatta körülöttük az
erdõt, hozta az üzenetet a levegõ:
- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Rögtön visszafordultak a hunok, s mind levágták az
ellenséget.
Aztán újra megindultak Szittyaország felé. El is mentek jó
darabon: megáradt folyó állta útjukat. Víz hozta az üzenetet:
- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Harmadszorra már hetedhét országon túl jártak, mikor jeges
förgeteg zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással. Égi tûz hozott
üzenetet.
Visszafordultak, megint megmentették a székely véreiket az
ellenségtõl. Azután már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba.
A magyarok nagy szeretettel fogadták a hun testvéreket.
Megosztották velük sátraikat, kenyerüket, meghallgatták hírmondásukat Attila
örökérõl, és végre azt mondták nekik:
- Most még gyengék vagyunk arra, hogy átvegyünk akkora
örökséget. Sokasodnunk kell még arra. Maradjatok nálunk addig, azután majd
együtt induljunk!
Le is
telepedtek Csabáék a magyarok közt. Szépen meg is öregedtek, szemüket is
lehunyták örök álomra, s a magyarok eltemették õket szép zöld hantok alá,
lovastul, kardostul.
Ott aludtak
aztán száz meg száz esztendeig háborítatlanul. Akkor megint ellenség fogta
körül a székelyeket Erdélyben. Még nagyobb, még hatalmasabb, mint azelõtt. Egy
álló hétig harcolt a székely, de hiába! Sok volt az ellenség!
Sötét
éjszakán utolsó csatájukat vívták. Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a
nagy viaskodásban, s a székelyek öregjei sóhajtoztak:
- Hej,
Csaba apánk, most már te sem segítsz meg bennünket!
Bizony,
most is megsegítette.
Székely
lábak dobogása végigszaladt hetedhét ország földjén, s megrezzentette a halott
hunokat a zöld halmok alatt.
- Ébredj,
Csaba, ébredj, bajban van a székely!
Abban a
pillanatban Erdélyország fölött nagy csörgés-csattogás támadt az égboltozaton.
Zabla csörgött, kard csattogott, Csaba vezér ragyogó lovasai tûntek föl az égen
a csillagok között.
- Ne hagyd
magad, székely! Itt vannak Csabáék! Égbeli halottak segítik az élõt! - Új erõre
kaptak a székelyek.
Az ellenséget
pedig megvette a rémület. Elhányta fegyverét, futott esze nélkül, ki merre
látott. Egek országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni?
A székelyek
megszabadultak. Csaba vitézei pedig visszatértek a zöld halom alá azon az úton,
amelyiken jöttek. Az a fényes fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak,
megmaradt az égen, s ma is ott világít. A Tejút az, amelyet a székely ember ma is Hadak
útjának hív. Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá.
|