|
Abban az
időben, mikor Árpád fejedelem a hazát kereső magyarokkal eljutott a
Tisza partjáig, a Tisza még nem volt olyan jámbor folyó, mint amilyen ma. Most
már, hogy a tudós vízi mérnökök összevissza méricskélték, töltések közé
szorították, hol meglassították, hol meggyorsították, most már olyan
kényelmesen ballag a Tisza, mint valami öregember.
Akkor még, ezer
esztendővel ezelőtt, rakoncátlan folyó volt. Néhol úgy kicsapott a
medréből, hogy a közepéig se lehetett látni a szélétől. Máshol meg
úgy összeszorult, hogy a tót pásztorgyerekek parittya nélkül is áthajították a
gömbölyű kavicsokat egyik partról a másikra. (Mert a tótok lakták akkor a
Duna-Tisza síkját.) Hanem ahol keskeny volt, ott kipótolta mélységben. Olyan
örvényeket vetett, hogy az is elszédült, aki messziről nézte.
Árpád tábora
éppen ezért már a harmadik napja türelmetlenkedett Alpárnál a Tisza-parton.
Csónak nem volt annyi, hogy átvihesse a töméntelen sokaságot, lovastul átúszni
pedig nem lehetett az örvények sötét torkán keresztül. Gázlót meg nem találtak,
olyan sekély vizet, amit átlábolhatnának a lovak.
Árpád vezér
kedvetlenül töprenkedett a sátrában, mikor az emberei két tót parasztot vittek
elébe. Az egyik fehér hajú, dacos nézésű öregember volt, a másik hosszú
nyakú, hosszú lábú, alázatos legény. Ott fogták el őket valahol a Tisza
partján.
- Emberek -
mondta nekik Árpád -, melyiktek tudna valami alkalmas gázlót a Tiszán, ahol átmehetnénk
a másik partra a népemmel? Aki kisegít a bajból, annak akármilyen kívánságát
megadom.
Az öreg tót
összeszorította a száját, csak a fejével integetett, hogy ő azt se tudja,
mit kérdeznek tőle. Hanem a hosszú lábú térdre borult Árpád előtt.
- Uram, hatalmas
fejedelem, átvezetlek én minden népestül, úgy, hogy még a leghitványabb
csikónak sem esik baja.
A fehér hajú
öregember kékült-zöldült dühében.
- Ne higgyetek
Pereszkának, magyarok! Szellő a hite, pénz a mindene ennek a nyomorultnak!
Árpádnak tetszett
az öregember bátorsága, szabadon is bocsátotta minden bántás nélkül. Még lovat
is adatott neki, hogy gyorsabban menekülhessen, mert olyan veszedelem lesz itt,
amilyet még nem értek a tótok.
El is
indult az öreg, de még futtában is azt kiabálta vissza:
- Hej,
Pereszka, Pereszka, akkor is verjen meg az Isten, mikor meg akar áldani!
Pereszka
csak mosolygott, s nekiindult a Tisza gázlójának. Nyomában a magyar tábor.
Alkonyatra már a túlsó parton voltak, másnap délre már az alpári csatának is
vége volt.
Úgy
szétszórták a magyarok Zalán király tótjait, bolgárjait, mint a szél a polyvát.
Mindjárt a
csata után odaállt Pereszka Árpád elé.
- Az ígéret
szép szó, nagy fejedelem! Kérem a jutalmam.
- Beszélj!
- Minden
ivadékomat szeretném boldoggá tenni, uram. Pénz elfogy, föld megmarad. Adj
nekem annyi földet, amennyit naplementig be bírok szaladni.
- Amit
mondtam, állom. Kezdheted, Pereszka!
A hosszú nyakú nem kérette magát. Nagyot fohászkodott, és
elkezdett szaladni, keresztül a véres csatamezõn. Nem is futott: repült, mint a
kilõtt nyíl. Nemsokára eltûnt szem elõl.
A magyarok fejcsóválva mondogatták Árpádnak:
- Estélig fél országot beszalad a gólyalábával. A mai
csatában Pereszkának lesz a legtöbb nyeresége.
Mire a nap áldozóban volt, akkorra visszafelé futott már
Pereszka. Nem volt már akkor semmi emberi formája a telhetetlennek. Az arca
mint a fõtt rák, még a szeme fehérje is véres volt a kimerültségtõl. A szája
akkorára tátva, hogy majd elnyelte a fejét, mégiscsak az orrán keresztül bírt
még egy kis lélegzetet venni. Egész teste remegett, mint az agyonnyargalt lóé,
de azért nem állt meg, mert a napnak egy keskeny karaja még a föld színe fölött
piroslott.
A magyarok
integettek, kiabáltak neki:
- Elég lesz
már, te boldogtalan!
De akkor
már se hallott, se látott. Mikor a nap utolsó csíkja is lecsúszott az égrõl,
akkorra Pereszka is megállt, de úgy, hogy meg se mozdult többé. Holtan bukott
Árpád lábához, megölte a fáradtság és a kapzsiság.
Alpár
búzatermõ mezõin egy nagy darab földnek még ma is az a neve: Pereszka futása.
|