|
Egerek mezejének
azt a tájat hívják, ahol a Berettyó a bihari hegyek közül kiszalad az Alföldre.
Áldott búzatermõ föld az, csak fölszántani nehéz. Lépten-nyomon porladó
csontokba, rozsdás vasakba, törött páncéldarabokba akadozik az eke.
- Nagy temetõ
lehetett itt valaha - emeli meg ilyenkor a kalapját a szántóvetõ ember.
Nagy volt biz az:
egy egész nemzet temetkezett bele valamikor. Mégpedig vitéz és hatalmas nemzet:
nyilazó besenyõké.
A besenyõ nép
atyafi volt a magyarral, de nagyon rossz atyafi. Csak a nyelve volt rokon a két
népnek, a lelke nem. A magyar már akkor templomot épített az Istennek, házat
magának, s hazájának hívta a földet, mely kenyeret adott neki.
A besenyõnek nem
volt hazája, kóbor nép volt, sátor alatt élt, mezítelen kard képében imádta az
Istent. Nevét rettegte minden szomszédja, mert a besenyõ szilaj volt, mint a
pusztai farkas, ravasz, mint a róka, gyors, mint a sólyom.
Utoljára László
király idejében látogatták meg a magyar földet a besenyõ atyafiak. Véres arcú
hírnök lihegve jelentette érkezésüket a királynak.
- Ha Isten
velünk, ki ellenünk? - öltötte fel páncélját nyugodtan a szent király, és
összekürtöltette fegyvereseit.
Mire Várad alá
értek a magyarok, akkorra a martalóc had fölprédálta Erdélyt, s már a bihari
hegyeken gyújtogatta az erdõket. A föld népe jajveszékelve bujdokolt a vad
harcosok elõl, és térden állva könyörgött László királynak:
- Fordulj vissza,
urunk királyunk! Csekély erõddel a halál torkába igyekszel. A besenyõk annyian
vannak, mint a sáskák.
- Ha Isten
velünk, ki ellenünk? - kérdezte megint a szent király, s elszántan vezette kis
seregét a Berettyó völgyéig.
Éppen napszállat
idején értek oda, s a király át akart úsztatni a folyócskán, mikor a
keresztszegi monostorban megcsendült az esti harangszó. A király leszökkent
paripájáról, és példát mutatva vitézeinek, könyörögve emelte fel szemeit az
égre.
- Urunk,
Istenünk, te vagy a mi kardunk, te vagy a mi kelevézünk!
Abban a
pillanatban olyan rémületes üvöltés verte fel a napszállat csendjét, hogy maga
László király is riadtan kapott hatalmas csatabárdjához. Az imádságban
megriasztott sereg pedig ijedten rebegte:
- A besenyõk!
Hirtelen
körös-körül kigyulladtak az erdõk, és vérvörös világot vetettek a besenyõ
csordára, amely lopva kerítette be a magyarokat. Tenger sokan voltak, szinte
hajladozott alattuk a föld, s nyers kacagásukat borzalom volt hallgatni.
A besenyõ
vitéznek könnyû volt ráismerni a magyarok közt a királyra. Kimagaslott egy
fejjel minden katonája közül.
- Azt üzeni neked
az én királyom, hogy rakd a lábához fegyveredet! - mondta gõgösen a besenyõ.
Szent László
pedig megsuhogtatta fél kézzel rettenetes csatabárdját, és mosolyogva felelt:
- Azt üzenem a te
királyodnak, hogy ha olyan nagyon szeretné a fegyveremet, vegye el.
Ebben a percben
egy egérke szaladt végig a király bíborköntösén, s apró lábaival fölkúszva a
csatabárdra, megtelepedett annak a hegyében.
- Rossz jel! -
súgtak össze László vitézei, de a király megint csak azzal feddte meg õket:
- Ha Isten
velünk, ki ellenünk?
- Az Isten
messzebb van ám, mint az egerek - nevetett csúfondárosan a besenyõ, s
visszament az üzenettel a többiekhez.
Azoknak azonban
semmi kedvük se volt elmenni a magyar király híres csatabárdjáért, azt
gondolták, hogy ráérnek arra reggel is. Addig a magyarok meg nem szökhetnek, ha
csak szárnyuk nincsen. Akkor pedig egy szálig lenyilazhatják õket, mint a
verebet.
A magyarok is
érezték, hogy a halál árnyékában vannak. El is szánták már rá magukat, csak a
király parancsát várták. Akkor aztán neki a besenyõ tengernek, ahol legsûrûbb!
László király
azonban mintha megfelejtette volna a veszedelmet. Végighevert a fûben, és
kedvtelve simogatta az egerecskét. Örült neki, hogy olyan hamar hozzáédesedett.
Olyan otthon érezte magát a király tenyerében, akár a fészkében. Még cincogott
is, mintha csak a cimboráit hívogatná.
A vezérek
csudálkozva nézték a játszadozó királyt, végre a fehér hajú Bese nádor odaállt
elébe:
- A besenyõk
elcsendesedtek, királyom. Csak az õrök virrasztanak a tábortüzeknél. Hátha
keresztülvághatnánk magunkat!
- Nincs még itt a
mi óránk - nézett fel a király a csillagos égre, s azzal kieresztette
tenyerébõl az egerecskét.
A kis állat
cincogva tûnt el a fûben, de kisvártatva megint elõkerült, mégpedig
másodmagával. Körös-körül futkosták a királyt, mintha csak biztatni akarták
volna, aztán nekivágtak a tücsökmuzsikától hangos mezõnek.
Bese nádor
nemsokára megint odaállt a király elé. Engedelmet kért tõle, hogy közelebb
lopódzhasson a besenyõkhöz. Meg akarta lesni, mit terveznek.
- Eredj! - intett
neki a király.
A nádor meg is
indult, de alig ment néhány dárdahajításnyira, ijedten fordult vissza.
- Uram király,
úgy nyüzsög a mezõn az egér, hogy nem lehet tõlük járni. Mintha lába nõtt volna
minden göröngynek.
Csakugyan úgy
látszott a csillagok világánál, mintha megindult volna az egész mezõ, s millió
apró láb tipegése nyomta el a tücsökszót.
- Ha Isten
velünk, ki ellenünk? - emelte ég felé kezét a király, aztán paripájára szökött,
és hadirendbe állította vitézeit. - Most már aztán kard ki, kard!
Kezdett már
bukdácsolni a hajnal az ég ablakán, mikor a kürtök megharsantak, és a magyarok
nekivágtak az ellennek.
- Fegyverre,
fegyverre! - rikoltoztak a besenyõ õrök.
Abban a percben
talpon volt az egész tábor. Minden besenyõ vitéz elõkapta a feje alól a
nyílfegyverét, s mind megriadtan dobta el magától.
- Hova lett a
nyilamnak a húrja?
Hiába kapkodtak
fûhöz-fához: az egész besenyõtáborban nem volt egy nyíl, amelyikkel lõni
lehetett volna. Egytõl egyig valamennyinek a húrját elrágták a mezei egerek.
Nyíl nélkül a
besenyõ nem tudott harcolni. Akinek volt is más fegyvere, elhajította
rémületében, és futott, amerre látott. A megdöbbenés elvette az eszüket, és
belekergette õket a magyar fegyverekbe.
Mire a nap
fölkelt, akkorra csak volt a besenyõ nemzet. Akik kegyelemre megadták magukat,
azokat László király a Mátra völgyeiben telepítette le. Ott aztán elvegyültek a
magyarságban, mint esõcseppek a tengerben.
Híre-neve se
maradt a besenyõ nemzetnek. Hanem temetõhelyüket ma is Egerek mezejének hívja a
nép.
|