|
Nagyétkû Kórogyi
nem volt valami deli levente, akinek vitézi tetteit ország-világ ismerte volna.
Jámbor kukta volt a Nagy Lajos király udvarában, s késnél, villánál egyébbel
nem tudott hadakozni. Azzal azonban igen tudott bánni. Amelyik sült malacra
ráfogta a fegyverét, abból egy porcogó sem maradt meg magnak. De még egy
kemence rétest is megevett rá, s egy tarisznya diót azon hajastul elropogtatott
utána. Akkor aztán azt mondta, hogy most már elverte az éhét.
Az udvari apródok
sokat elévõdtek a nagyétkû kuktával, hanem a fõszakács egyszer megunta a
tudományát. Megjelentette a királynak, hogy nem lehet meggyõzni a Kórogyi Péter
étvágyát.
- Föleszi az
egész udvari konyhát, királyom - panaszolta félig bosszúsan, félig nevetve.
Lajos király nem
szerette maga körül a sok léhûtõ népet, de a nagyétkû Kórogyi dolgán mégiscsak
elnevette magát.
- Amúgy
békességes, jó fiú?
- Nem vét az a
légynek se, uram király, csak éppen az étvágyával nem bír. Semmit rá nem
bízhatok a konyhán, mert amit süt-fõz, mind maga éli fel.
- Sebaj -
nevetett a király -, ennyit csak elbír még a magyar király udvara. Viseljétek
gondját, hogy panasza ne lehessen ránk. Ritka tudomány az övé, hátha még
hasznát is vehetjük valamikor.
Ettõl fogva
igazán gyöngyélete volt a nagyétkû Kórogyinak. Most már nemcsak az éhét
verhette el, hanem jól is lakhatott kénye-kedve szerint. Ki is gömbölyödött,
mint a duda, s mikor az olasz hadjáratba indult Lajos király, gurítani kellett
a táborban a nagyétkû Kórogyit, mint a hordót. Rimánkodott is a fõszakácsnak,
hogy hadd maradhasson õ otthon házõrzõ pásztornak, de azt meg nem indította a
könyörgés.
- Minden
gulyánkat fölennéd, mire hazakerülnénk! Kiinnád rájuk a Duna vizét.
Gyere velünk, atyámfia, böjtöld meg egy kicsit a sok dínom-dánomot.
Nem is szenvedte meg úgy senki az olasz hadjáratot, mint a
nagyétkû Kórogyi. Maga a király is akárhányszor csak úgy körme közül ebédelt, s
bizony a jámbor kuktának se igen terítgettek asztalt. Csak akkor volt jó neki,
ha egy-egy narancserdõbe bevehette magát. Úgy ette az aranyalmát, mint más
ember a cseresznyét szokta. Hanem azért mire Nápolyig leértek, csak úgy
csörgött már a csontja. Egyéb húsféléhez nemigen jutott az istenadta, hacsak
varjút, verebet nem nyilazott. Utoljára pedig azok is kerülték a magyar tábort,
annyit riasztgatta õket a nagyétkû Kórogyi.
Három hétig tartott Nápoly ostroma, mikor a szorongatott
olaszok követeket küldtek ki Lajoshoz egyezkedés végett. Nagy kísérettel jöttek
a követek, válogatott hadinéppel, szálfatermetû vitézekkel. Mutogatni akarták a
magyaroknak, hogy nincs nekik mit félni a magyaroktól.
Maguk fitogtatására vitézi tornát is játszottak a mezõn,
dárdát hánytak, kopját törtek, s utoljára egy toronytermetû olasz levente
nekiugrott a tábor mellett legelészõ gulyának, fölkapta a legerõsebb ökröt, s
odatette Lajos király elé.
- Ilyen legényeket nevel az olasz föld, magyar urak! -
fordultak oda kérkedve a nápolyi követek a királyhoz.
Csudálkozó morgás futott végig a magyar urakon, Lajos király
azonban kicsinylõleg legyintett a kezével.
- Különbet tudnak ennél a magyar legények! A legkisebb
kuktám is megeszi azt az ökröt, amit ti megemeltetek!
Az olaszok nevettek a tréfán, azonban Lajos király komolyan
elõparancsolta a nagyétkû Kórogyit. Éppen sáskákat szedett az istenadta a
mezõn, s átkozta az olasz földet, hogy különb húst nem terem.
- Készülj az ebédre, Péter fiam - mondta a fõszakács -, meg
kell mentened a magyar becsületet. Meg kell enned az ökröt.
Azt mondta rá Péter kukta, hogy õ arra mindig készen van,
csak az ebéd készen legyen. S addig is, míg elkészül, megevett elöljáróba két
kukoricakenyeret. A követek közül pedig az egyik kiment a konyhába, vigyázni,
hogy elkészítik-e az egész ökröt. A másik meg odaült a nagyétkû Kórogyi mellé,
hogy ugyan hova teszi azt a tenger húst.
Hát biz azt nézhette egész estig, ahogy Péter a gallérja
mögé hajigálja. Remekelt a fõszakács, csinált vagy harminc fogást az ökörbõl.
Sütötte pecsenyének, fõzte becsináltnak, készítette borsos lével, tárkonnyal,
tejfölös mártással, gyömbérrel, kavarta káposztával, keverte mindenféle
fûszerszámmal. Péter pedig ette lélegzet nélkül, az egyik szája végén tömte
befelé a húst, a másikon szórta kifelé a csontot, s mire mindent leeresztgetett
a horpaszába, alig látszott ki a csonthegyek közül. Akkor aztán azt mondta nagy
alázatosan:
- Tán hozhatnák is már azt az ökröt, mert ez a sok
mindenféle pósz-pász majd el találja venni az étvágyamat!
Lajos király olyan jóízûen nevetett, hogy a könnye is
kicsordult bele, a követek pedig ész nélkül takarodtak vissza Nápolyba, s
kinyitották a város kapuit a magyarok elõtt. Olyan emberekkel nem lehet
harcolni, akik közül a legalábbvaló is egy ökröt eszik meg egy ültében, s még
akkor azt kérdezi, hogy hol van a többi.
Így vette hasznát Lajos király a nagyétkû Kórogyi
tudományának, s volt rá gondja, hogy többé ne kelljen neki tücskön, verében
élni.
|