|
Közel a Dráva
vizéhez, rengeteg erdõk közt, magas hegy ormán meredt az égnek Hervoja vára. Most már jóformán csak a helye meg a
neve van meg. Egy-két omladékfal, egy-egy rakás kõ, benõve mohával, befutva
borostyánnal. Kökénybokrok sûrû bozótja aljában a téli zöld kövér indái futnak.
Kék virágkelyhei sehol olyan csodálatos nagyra nem nõnek, mint ezen a vad
helyen. Ember soha nem jár erre, madárnak is csak a legvadabbja vetõdik ide: a
ragadozó sas, a kegyetlen sólyom.
Sok száz
esztendõvel ezelõtt nem volt pompásabb vára az országnak Hervoja váránál,
hatalmasabb ura Hervoja vajdánál. Tíz vármegye hallgatott a parancsára. Kétheti
járóföld mind õt vallotta gazdájának. Várából sohase fogyott ki a vendég.
Örökös dínomdánom volt ott az élet. Hébe-hóba Zsigmond király is megfordult a
nagyúrnál, aki nagy szívességgel fogadta ugyan, de dölyfösségét nem tudta
eltakarni. Egyszer nagy magabíztában azt mondta a királynak:
- Úgy nézz
engem, uram király, hogy a te trónusodat az én vállam tartja. Ha én egyszer
megrázom magamat, összedõl a trónod.
Zsigmond
király elnyelte a sértést, mert csakugyan szüksége volt Hervoja barátságára.
Kívül-belül sok volt az ellensége. Hanem azért csak nem soká tartott a
barátság.
A Dráva
mentén a fejedelmi birtokok határosak voltak a Hervoja erdejével. Egyszer a
király vadászai egy hatalmas szarvast kergettek, amely átmenekült a Hervoja
tölgyeseibe. A vadászok utánairamodtak, de mire lenyilazták, akkorra ott
termettek a vajda szolgái is. Magukénak követelték a vadat, mert az õ földjükön
esett el. Az udvari vadászok nem engedtek, nagy csetepaté támadt, s a vajda
emberei véres fejjel mentek haza panaszt tenni.
Másnap
Hervoja összeszedte a csatlósait, berontott a fejedelem erdeibe, s bosszújában
olyan garázdálkodást vitt benne véghez, hogy ezt már Zsigmond se hagyhatta szó
nélkül. Katonákat küldött a dölyfös nagyúr ellen, hogy láncra verve vigyék
eléje. Hervoja nem hagyta magát, szembeszállt velük, de bizony elvesztette a
csatát. A király hadai minden birtokát elszedték, s körülvették a várat is,
ahol meghúzta magát.
A bosszút
lihegõ embernek egy gonosz gondolata támadt. Behívta a maga segítségére a
törököt, akik akkor jártak elõször Magyarországon. Mind szétverték Zsigmond
hadait, s elborították az egész Dráva mentét. Égettek, pusztítottak, amerre
jártak, földönfutóvá tették sok vármegye népét, s ezerszámra hurcolták ki
magukkal a rabul ejtett magyarokat.
Hervojának
nem telt öröme a diadalban. Mikor meglátta a szörnyû pusztítást, felébredt a
lelkiismerete. Nézte a vár bástyáiról, hogy a török hadak kitakarodtak az
országból, s mikor látta, hogy szidalmazzák ég elé emelt ököllel a
szerencsétlen rab magyarok, kétségbeesve kiáltott fel:
- Jaj
nekem, jaj nekem, amiért eladtam a hazát!
Hajadonfõvel
futott le a várból, ahová vissza se tért többé. Ész nélkül bujdosott a vadon
erdõkben hosszú esztendõkön keresztül. Vadállatokkal lakott, s maga is egészen
vadállat formájú lett. Haja, szakálla földig nõtt, ruhája lerongyolódott,
ijedten menekültek el a favágók, erdõkerülõk, ha olykor találkoztak az erdei
rémmel, aki mindig csak azt hajtogatta:
- Jaj
annak, aki eladja a hazáját!
De jaj volt
Hervoja várának is. Abban a percben, ahogy a vajda elfutott belõle, elszáradtak
a várkert hatalmas fái, pompás virágai. Lehányták levelüket a szomszéd erdõk,
elfonnyadt az utolsó fûszál is. Kiapadt a várkút, kiapadt a vár alatt csörgõ
kis patak. Az Isten sújtó keze nehezedett mindenre.
Jött egyik
tavasz a másik után, de Hervoja várában nem virított ki soha többé a virág.
Borzadva kerülte a tájat mindenki, s a nép közt szájról szájra járt az a
jóslat, amit egy remete mondott:
- Hervoja
vára addig marad puszta, míg a gazdája haza nem tér. Mikor majd egyszer
visszajön, nagy pompával, diadalmenettel, akkor megindul a csörgõ patak,
kihajtanak a fák, füvek, virágok.
Senki nem
bízott abban, hogy teljesedjék a jóslat. Az erdõ vad lakója úgy eltûnt, hogy
senki se látta többet. Hiába kereste ifjú felesége, hiába várta vissza
aranyhajú kisfia. Apa nélkül kellett felnõni az istenadtának, és öröm nélkül.
Nem állt vele szóba még az utolsó szolgagyerek se. Egy játszótársa volt csak,
szomorú édesanyja, akit sohase látott nevetni. Sírva kelt, sírva feküdt, s
viaszsárga orcával, mint az árnyék, bolyongott az elhagyatott várban.
Mikor az
aranyhajú gyermek legénnyé cseperedett, egy reggel odaállt az édesanyja elé
kigyulladt szemmel.
-
Édesanyám, én elmegyek katonának, a hazát szolgálni. Addig nem látsz, míg le
nem mosom az apám gyalázatát.
Az anyja
ráborult, szerette volna ölelõ karjával örökre magánál tartani. Kije marad a
nagy üres várban, az egész világon, ha a fia is elhagyja? De azért csak annyit
mondott neki:
- Áldjon
meg az Isten! Segítsen meg az Isten!
Az ifjú
Hervoja elment. Névtelenül beállt közkatonának Hunyadi János seregébe. Nagy
szükség volt a fiatal, erõs karra. A török, mióta Hervoja vajda behívta, úgy
megszerette ezt a szép országot, mint az árvíz, s csak Hunyadi seregei bírtak
nekik ellenállni.
Nagyobb
ijedelem nem volt a töröknek az ifjú Hervojánál. Haragos oroszlán nem
harcolhatott volna nála nagyobb dühösséggel. Mindig elöl járt a csatákban.
Hunyadi nemsokára vezérnek tette meg a fiatal hõst, akirõl senki se tudta,
kicsoda. Csak mikor egy diadalmas csatában szíven szúrta a török kopja, és haldokolva
hullott le a lováról, ezzel a vallomással sóhajtotta ki a lelkét:
- A Hervoja
fia vagyok. Jóvátettem az apám bûnét.
Az
elhagyatott várban pedig a szegény öregasszony egyre várt, jön-e már az õ fia,
akinek hírét se hallotta sok esztendõ óta. Éjt-napot ott töltött ablaka
könyöklõjén, hogy minél elõbb láthassa jövetelét.
Jött is
nagy pompával, diadalmenettel. Elöl ötven gyászruhás vitéz, hátul ötven
gyászruhás vitéz. Közben hat fekete lovas halottasszekér, rajta nehéz
koporsóban az ifjú Hervoja. Mosolygott, mintha élne, s halott kezével
szorította hõsi kardját.
Mikor a
menet a várútra kanyarodott, az erdõbõl lihegve törtetett elõ egy fehér hajú,
fehér szakállú, törõdött öregember, s az ég felé emelt fejjel fölkiáltott:
- Hervoja
hazatér!
Abban a
percben elvágódott, s többé föl se kelt. Az öreg Hervoja volt. Azon a helyen
temették el, s azon a helyen, az erdõk sûrûjében ma is kopár, fekete a föld.
Nem terem rajta semmi.
A föld
érzi, hogy keblében hazaáruló porlad.
De a
várkert egyszerre virágba borult, ahogy a kapun befordult az ifjú Hervoja
diadalszekere. A patak vize fölfakadt szelíd csobogással, s kihajtottak a fák
és bokrok, hogy még nagyobb legyen a temetési pompa.
Az ifjú hõs
után nemsokára meghalt az anyja is. Oda temették a fia mellé. Hervoja
vára pedig elpusztult, kõ kövön alig van már belõle, benõve mohával, befutva
borostyánnal. Kökénybokrok sûrû bozótja aljában a téli zöld kövér indái futnak.
Kék virágkelyhei sehol olyan csodálatos nagyra nem nõnek, mint azon a helyen,
ahová az utolsó Hervoját temették. Még a temetõ földje is háládatos ahhoz, aki
a hazáját szereti.
|