|
Zsigmond magyar
királyról föl van jegyezve a történelemben, hogy vándorlegénynek sokkal különb
volt, mint királynak. Nemhiába idegen származású volt, sokkal jobban is
szeretett külsõ országokban élni, mint itthon.
Egyszer úgy meg
talált ülni a csehek közt, hogy álló esztendeig eszébe se jutott a tulajdon
országa. Akkor is csak azért jutott eszébe, mert elfogyott az aprópénze. Szalajtotta
is haza a kengyelfutóját, hogy szánják meg egy-két szekér arannyal, mert bizony
csúfra marad idegen országban.
A magyaroknak már
akkor fogytán volt a türelmük, úgy eresztették vissza a követet, ahogy jött. Azt
mondták neki, ami aranyforintjuk volt, elgurult, újat meg nem lehet veretni,
mert olyan rég nem látták a királyt, hogy már az ábrázatára sem emlékeznek.
No, erre Zsigmond
király se tehetett egyebet, mint hogy a kardjára ütött nagy mérgesen.
- Hát hiszen, ha
egyéb bajuk nincs, errõl majd teszünk! Majd megemlegettetem velük, mikor látták
Zsigmond király képét.
Kiválasztott a
mulató cimborái közül valami cseh herceget meg egy német grófot. Meg se állt
velük az ország határáig, ott is csak azért, mert víg harsonaszóval, nagy
lobogólengetéssel álltak elejébe a magyar urak, fehér szakállú
országtanácsosok, tüzes szemû harcos daliák.
- Hozott Isten,
urunk királyunk! - hajlongtak nagy tisztességtudással.
- De bizony magam
igyekszem - csapta félre Zsigmond mogorván a kócsagtollas süvegét -, mert
számolnivalóm van veletek.
- Nekünk is
fölségeddel - emelte fel méltóságosan õsz fejét az öreg Bebek nádor.
- Ítéletet akarok
mondani fölöttek, amiért megsértettétek királyi személyem! - villogott a szeme
Zsigmondnak.
Most Gara Imre
állt elõ, a zászlós bajuszú országbíró.
- Az ország már
meg is hozta az ítéletét, királyom-uram - húzta elõ bíborbársony köntöse alól
az ítéletét, mely kutyabõr pergamenre volt ráfestve szép tarka betûkkel. - Sok
hanyagságért, idegenben való csavargásaiért, saját országának elhagyásáért
bezárja Zsigmond királyt tulajdon népe harminc napra a páprádi várba.
Kapott volna
szegény király a kardjához, de már ekkorra nem volt az oldalán. Elvették tõle,
mert nem illeti kard a rabot. S akárhogy hányta-vetette magát, bizony rácsukták
a páprádi vár legbelsõ szobájának az ajtaját. Az elõtte való szobába a cseh
herceget rekesztették, azon innen meg a német grófnak adtak szállást. Ha egyek voltak a királlyal jóban,
legyenek egyek a rosszban is.
Hogy aztán
sok kulcscsörömpölés, ajtócsapkodás, kapunyikorgás után elszéledtek a magyar
urak, Zsigmondnak az volt az elsõ gondolata, hogy lehetne ebbõl a kalickából
kiszabadulni.
- Hiszen
csak még egyszer kardot vehessek a kezembe! - csikorgatta a fogát, s tehetetlen
dühében nagyot ütött az ajtó kilincsére.
Abban a
percben felpattant az ajtó, s a rab király szembe találta magát a rab
herceggel.
- Nini, hát
te is itt vagy? - bámult rája. - Ej, de jó, hogy ezt az ajtót elfelejtették
bezárni! Nézzük meg csak a másikat is!
Hát a másik
ajtó is kinyílt. A szoba sarkában ott törte az ijedség a német grófot, se holt,
se eleven nem volt, csak akkor tért magához, mikor Zsigmond megbíztatta:
- Ne félj,
szolgám, úgy nézem, nem is vagyunk mi itt foglyok!
A nagy
puszta termekben, a kongó folyosókon, az üres várudvarban egy lelket se
találtak. Hanem a konyhában megtalálták a szakácsot, aki valami rettenetesen
nagy tortát gömbölygetett a sütõdeszkán. Nem sok ügyet vetett a látogatókra, s
nagyon foghegyrõl válaszolt, mikor a király azt kérdezte tõle, hogy ki õrzi
õket ebben a záratlan tömlöcben.
- Hát kit-kit
a saját becsülete. Engem ez a nagy bolond torta, ni, mert már ki se férek tõle
az ajtón.
No, a
Zsigmond rabtársainak se kellett egyéb! Szaladtak a várkapuhoz: hát nyitva volt
az is! El is nyargaltak úgy, hogy csak futtukban kiabáltak vissza Zsigmondnak:
tartson velük õ is!
- Nekem nem
lehet - csóválta a fejét a rab király. - Engem õriz a becsületem. Tisztelnem
kell azt a népet, amelyik még akkor is bízik a királyában, mikor fogollyá
teszi.
S amit
mondott, állta is Zsigmond király. Harminc napig nem lépte át a páprádi vár
nyitott kapuját. Igaz, hogy akkor vállukon vitték ki a magyar urak. Azt
mondták, meg kell becsülni azt a királyt, aki nemzete ítéletét még akkor is
tiszteletben tartja, mikor az rabbá teszi õt.
|