|
A gyulafehérvári nagytemplom homályos boltozata alatt régi idõk óta
mutogatnak egy nagy márványkõ koporsót. Oldalaiba törököket kergetõ magyar
vitézek vannak vésve, tetején páncélos, sisakos dalia kõbõl kifaragva. A
koporsó rég elfeketedett, márványa összevissza repedezett, a szobornak
keze-lába törve, mégis térdet kell ezek elõtt a törött, kopott kõdarabok elõtt
hajtani minden magyar embernek.
Mert ez a koporsó Hunyadi János koporsója, ez a kõbõl faragott levente
Hunyadi János képmása, a törökverõ hõsé, Mátyás király apjáé.
Valamikor több volt ezen a síremléken a drágakõ, mint a márvány, de biz az
mind elkallódott a régi zavaros világban. Amit a török meghagyott, elvitte a
tatár, amit a tatár ott felejtett, elhordta a német. Levakarták még a
kacskaringósra faragott, nagy, furcsa betûk aranyozását is. Nem maradt ott
egyéb egy hosszú, kétélû acélpengénél, amely a szobor lábához volt támasztva. Az
nem kellett senkinek, mert nem volt rajta semmi ékesség. Meg nehéz is volt,
hogy két kézzel alig lehetett megemelni. Az volt Hunyadi kardja.
Egyszer aztán ennek is akadt gazdája. Valami gyülevész csapat fosztogatta
ki a várost. A vezérük valami Privoda nevû kapitány volt. Ez a Privoda volt az,
aki fölkapta a halott hõsnek annyi csatában diadalmas fegyverét.
- Minek lesz az neked, Privoda? - incselkedtek vele a cimborái. - Elhúzza
az azt a káposztatorzsából faragott karodat.
- Ne tanítsátok ti Privodát - vigyorgott a kapitány -, megér ez nekem egy
szakajtó aranyat. Annyit bizonyosan nem sajnál érte Kamuti Ferenc uram.
Kamuti Ferenc volt akkor Magyarország legerõsebb embere. Derék, jó vitéz,
becsületes magyar, Esztergom város kapitánya. Neki szánta a kardot Privoda, el
is vitte hozzá.
- Vitéz nagyuram, elhoztam neked Gyulafehérvárról Hunyadi kardját. Nem
illet az mást most nagy Magyarországon, egyedül csak téged. Tudom, nem
sokallasz érte száz aranyat meg egy csótáros paripát meg a hozzá való ékes
vitézi gúnyát.
Kamuti kezébe vette Hunyadi kardját, forgatta, nézegette, amíg ki nem
buggyant a könnye.
- Jaj, mire jutottál, szegény Magyarország! - sóhajtott keserû szívvel, s
indult kifelé a fegyveres terembõl. De Privoda ijedten állotta útját.
- Ohó, vitéz uram, hát az én jutalmam hol van?
- Az ám, majd elfelejtettem! - mordult rá haragosan Kamuti, s bekiáltott az
õrszobára: - Hé, hajdúk, ugorjatok csak ide!
Négy szál legény tisztelegve várta a parancsolatot.
- Szaggassátok le a vitézi gúnyát errõl a semmiháziról - mutatott rá a
reszketõ Privodára -, mert nem illet az ilyen gonosztevõt. Öltöztessétek
darócba, aztán kergessétek ki a várból!
Õ maga pedig kiment a bástyafokra, amely a Duna fölött meredezik,
megcsókolta Hunyadi kardját, megcsillogtatta a napfényben, s nagyot lendítve a
karján, belehajította a Dunába.
- Sohase lesz többet emberi kéz, amelyik méltó volna Hunyadi János kardját
forgatni.
Hunyadi kardja azóta lent fekszik a Duna fenekén. De mikor a magyart
bántják, mindig megmozdul, mintha rég elporlott gazdáját keresné, s olyankor
hány a Duna haragos hullámokat.
|