HENDÓK MESTER ÉS BUSA DEÁK

Hendók mester a Mátyás király legkedvesebb íródeákja volt, Busa deák pedig a Hendók mester leghaszontalanabb szolgája. Hendók mesternek négyszögletes kis feje volt, összeszorult benne a sok tudomány, Busa deáknak nagy buksi feje, abban meg szétszaladt az a kis ész is, ami kerülközött benne.

Akkor még más világ volt, mert még akkor nem volt ábécéskönyv. Azért nem volt pedig ábécéskönyv, mert még nem tudtak könyvet nyomtatni, hanem ha valami okos ember írt valami szép könyvet, azt a tudós emberek szépen lekörmölgették ízrõl ízre, betûrõl betûre.

Mivel pedig ilyen tudós emberek abban az idõben kevesen voltak, igen nagy volt az õ becsületük. Különösen nagy volt pedig Hendók mesteré, aki a kutyabõrbõl készült papirosra olyan szép kerek betûket pingált lúdtollal, hogy majd legurultak onnan. De még tán le is gurultak volna, ha Hendók mester olyan szép tuli-tarka rózsákat, tulipánokat, szarvasokat, madarakat nem pingált volna a papír szélére, amilyeneket erdõn-mezõn sohase látni. S éppen azért nem kívánkoztak sehova se a gyönyörû betûk, mert ilyen szép társaságot úgyse találtak volna máshol, mint a Hendók mester könyveiben.

Mivel ez a Hendók mester ilyen nagyon tudós férfi volt, Mátyás király nagyon szerette a keze munkáját s arannyal váltotta be a királyi könyvtárba. Megengedte neki, hogy mind a két füle mellett hordhasson egy-egy kihegyezett lúdtollat, mely engedelemre büszke is volt Hendók mester.

- No, az nem nagy sor - pittyesztette el a száját Busa deák -, nekem két lúdtoll helyett egész kócsagszárnyam van. Csakhogy nem a fülem mellett hordom, hanem a süvegemen.

- Bizony, Busa deák, látszik, hogy nem jártál ott, ahol a tudományt osztogatják - pirongatta Hendók mester.

Busa deák erre nagyot rántott erõs, izmos vállán.

- De bizony nem is kívánkozok én arra a tájékra! Úgy vélem, nagyon zörgõs marad annak a csontja, aki tudományt abrakol.

Szó, ami szó, nagyon cingár kis ember volt Hendók mester, s csakugyan zörögtek a csontjai, mikor rákiáltott a deákra:

- Azért adott pedig a király a kezem alá, hogy írástudót neveljek belõled! Vagy jobban szeretnél olyan csetlõ-botló katona lenni, mint az apád volt?

Busa deáknak az apja Mátyás király katonája volt. Szabács ostrománál találta szíven egy török nyíl, éppen a király mellett. S ott fogadta meg a király, hogy embert neveltet hû katonája árvájából.

A király állta is a fogadást, hanem az csak nem akart ember lenni. Vidám, pajkos fiúvá serdült, de mindig csak a játékon járt az esze. Nagy, barna szeme csak olyankor homályosodott el, ha az apját emlegették.

Hendók mester nagyon kapott az ilyen ritka perceken. Odaszólt a papirosai közül a deáknak:

- Add errébb a piros festékes békateknõt!

Busa deák erre odanyújtotta azt a békateknõt, amelyikben a kék festék állt. Nem volt õneki se esze, se kedve ehhez a pepecseléshez. S bizony, ilyenkor megesett, hogy Hendók mester haragjában nem a papirost festette ki az ecsettel tili-tarkára, hanem Busa deák képét.

- Sose lesz belõled két lúdtollas tudós, nagy mihaszna!

Bizony kevés reménység volt ahhoz. Sehogy se tudott Busa deák a lúdtollal bánni. Igaz, hogy nem is igen törte magát érte. Ha csak szerit ejthette, kifeküdt a ház végébe a nagy eperfák alá, s azzal mulatta magát, hogy mindenféle diribdarab fából éppen olyan virágokat, madarakat, szarvasokat faragott, mint amilyeneket odabent Hendók mester pingált. Össze is faragcsált mindent, ami keze ügyébe esett.

- Nincs is neked egyébre eszed! - csúfolódott vele Hendók mester. - Megeszem a fejemet, ha az ecsetnek is olyan mestere leszel, mint a bicskának.

- No, azzal nem nagyon lakik jól, Hendók mester - nevetett a deák, s leguggolt az asztal alá, amelyiken Hendók mester írt, festett nagy buzgalommal. S addig-addig nézte a mester nyolclábú szarvasait, hogy utoljára õ is a kezébe kapta az ecsetet. Nem is tette le addig, míg tele nem pingálta a mester szép fehér palástját mindenféle tarkabarka ákombákomokkal. Úgy beletemetkezett a jámbor kutyabõrökbe, hogy se látott, se hallott szegény feje. Csak arra riadt föl, mikor Busa deák meglebegtette rajta a palást két szárnyát.

- Jó étvágyat, Hendók mester! Megeheti már kelmed a fejét.

Nincs az a piros festék, amelyiknél Hendók mestert pirosabbra ne festette volna a harag. S lett volna drága dolga a bõrsimító somfa botnak, ha ebben a percben egy nagy orrnak az árnyéka nem vetõdik a fehér ablakfüggönyre.

- Jaj, a király! - serdült ki az ajtón Hendók mester, Busa deák pedig a kezébe kaparította a somfa botot, elõvette a bicskáját, és becsusszant az asztal alá.

De csusszanhatott volna õ a föld alá is, még tán oda is lehallatszott volna a Mátyás jóízû nevetése, ahogy Hendók mestert meglátta a tulitarka palástban.

- Nini, mester, tán be akarsz állni Mihóknak, hogy ilyen cifra gúnyába öltöztél a tiszteletemre?

Mivel pedig Mihók nem egyéb volt, mint a Mátyás király udvari bolondja, Hendók nagyon zavarodottan kapkodta össze magán a csúffá tett palástot.

- Nem ismered te Busa deákot, uram király! Csúffá tenné az még a te királyi palástod is, ha a keze ügyébe kerülne.

- Az ám - mosolygott a király -, régen nem hallottam a hírét a Busa deáknak. Lesz-e belõle ember, Hendók mester?

- Soha biz abból, uram királyom. Úgy áll a kezében a lúdtoll, mint a meszelõnyél. Le nem tud vele írni egy i betût se.

- De fából kifaragom még a gácsérfarkú betût is - futott elõ az asztal alól a deák, s odatartotta a király elé a botot. Olyan r betû volt annak a végére faragva, hogy Hendók mester se rajzolt különbet.

- Hát mért gácsérfarkú ez, öccse? - kérdezte a király.

- Hát azért, mert a gácsérnak is éppen így áll a farka - magyarázta a deák. - Van még nekem ilyen cifraságom több is.

Azzal odaszaladt a vakablakhoz, s elejbe szórt a királynak egy marék fából faragott betût. Megvolt ott az egész ábécé, csakhogy Busa deák egynek se tudta a becsületes nevét.

- Ez a kerek képû, ez a háromlábú, ez a kis egyenes, ez a nagy hasú, ez a félnyakú, ez meg a Hendók mester formájú.

A kerek képû volt az o betû, az m a háromlábú, az i a kis egyenes, a b a nagy hasú, az f a félnyakú, az x meg a Hendók mester formájú.

Különösen ez az utolsó esett zokon Hendók mesternek. Táncolt is mérgében a két lúdtoll le s fel a füle mellett, mintha csak az udvari hegedûs húzta volna neki. Csak akkor pihentek meg, mikor Mátyás odafordult Hendókhoz:

- Mondsza csak, mester: sebes munka-e az az írás?

- Ojjé - mosolygott boldogan a mester -, ha jókedvemben vagyok, tíz betût is lepingálok egy óra alatt!

Azt mondja erre a király:

- Akkor a Busa deák tudománya többet ér, mint a tied. Mert azzal százszor sebesebben megy az írás.

Azzal fogta a somfa botot, belemártotta a gácsérfarkút a fekete festékbe, s egy szempillantás alatt tíz r betût lenyomott vele a papirosra. Aztán hol az egyik, hol a másik fabetût mázolta be saját királyi kezével, s azt nyomogatta oda velük egy aranyszélû kutyabõrre.

BUSA DEÁK
UDVARI KÖNYVNYOMTATÓ MESTER

- Hogy lehessen ez - csóválta Hendók a fejét -, hiszen olvasni se tud a málé?

- Majd megtanul - nézett rá a király a Busa deákra.

De úgy ám, hogy a deák lesütötte a fejét, mert nem bírta ki azt a parancsoló tekintetet.

S nem telt bele egy hét, úgy olvasott a deák, mint a parancsolat. Õ lett az elsõ könyvnyomdász Magyarországon.

- Nem sokat ér az a sebes mesterség - vélte Hendók mester, aki most már csak a maga gyönyörûségére pingálta az ecsettel a szép gömbölyû betûket. Hanem azért halála napjáig azt vallotta, hogy igazában õ találta ki a könyvnyomtatást. Mert ha õ nem festegetett volna, Busa deák sohasem faragott volna fából betût.

Mátyás király nem szólt semmit, hanem azért én mégiscsak azt hiszem, hogy az õ esze találta ki igazán a könyvnyomtatást.