Egyszer, ahogy
Mátyás király a Bakony erdeiben vadászgatott udvari népével, valami sebes lábú
õzike elcsalogatta egész a palotai határba. Hanem ott aztán úgy nyoma veszett,
mintha a föld nyelte volna el, pedig hat hajdú tizenkétfelé szaladt utána.
- Sose
hajszoljátok szegény párát - hívta õket vissza a király -, inkább keressetek
valami szép gyepes helyet, hol a délebédet elkölthetjük.
No, a
palotai erdõkben nem nagyon kellett keresni a gyepes helyet.
- Itt
telepedjék meg, uram király - jelentette az egyik vadász -, mert itt zöld
bársony az abrosz.
- Jobb
helyet tudok én ennél - mondta a másik -, mert ott zöld selyemsátor is van a
zöld bársonyabrosz felett: öreg bükkfák hûvös sátra.
- Térdig
érõ fûben, topolyafák alatt, nefelejcsringató csörgõ patak szalad - hívogatta a
királyt a harmadik.
-
Mindnyájánál különb hely az, amit én találtam! - szaladt oda lihegve egy öreg
csatlós. - Gyere, uram király, csodát látni: térdig érõ havat nyáridõben.
- Káprázott
a szemed ebben a nagy melegben - nevetett a király, de azért csak megindult az
öreg csatlós nyomában csodát látni.
- No, nézze
meg fölséged ezt a nagy halmot, tövétõl hegyéig tele van friss hóval.
Azzal
lehajolt az öreg, belemarkolt a szép fehér hóba, de jajgatva kapta vissza a
kezét, mert mind telemaradt a tenyere tüskével.
- Juj,
ilyen havat se láttam még életemben!
Nem is hó
volt, hanem virág. Menyasszonyruhás galagonyabokrok meg kökénybokrok nõtték be
az egész halmot, de olyan sûrûn, úgy egymásba fonódva, hogy nem eresztették
maguk közé az embert.
Mátyás úgy
rajta felejtette a szemét a virágtengeren, hogy eszibe se jutott többet a
délebéd. Pedig az udvari szakács a nefelejcses patakparton ugyancsak bontogatta
kifelé a tarisznyából a fácáncombot.
- Ráérünk
arra, szolgám - legyintett a király -, elõbb megnézzük, meg lehetne-e úszni ezt
a virágtengert.
Megkerülték
a halmot, s a másik oldalon csakugyan találtak egy keskeny gyalogösvényt. A
nagy fehérségbe, mint valami fekete kígyó, csavargott föl a domb tetejére. Ott
végzõdött egy düledezõ sárkunyhó füves küszöbénél.
- Soha ilyen
szépet! - mondta a király, ahogy körülnézett a tájon. - Ezt a helyet az Isten
is arra teremtette, hogy én itt palotát építtessek magamnak. Éppen ennek a
bagolyfészeknek a helyére.
- Hohó,
vadász úr - dörmögött vissza valami haragos hang -, csak a maga portáján
parancsolgasson kelmed! Már itt csak én leszek az úr.
Azzal nagy
csikorogva kinyílik a fakilincses ajtó, és kigurul rajta egy töpörödött kis
ember, akinek majd nagyobb volt fehér szakálla, mint õ maga. Bõrkötõ elõtte,
tátott szájú csizma a kezében, azzal hadonászik rettentõ mérgesen a király
elõtt.
- Míg én
élek, egy nádszálat se visztek el a gunyhómból! Annyi nekem ez a bagolyfészek,
mint a királynak Buda vára, atyámfia!
Az udvari
cselédek már a kardjukhoz kapkodtak, Mátyás meg tettetett bosszúsággal förmedt
rá a csupa szakáll kis emberre:
- Tudod-e,
kivel beszélsz, hé?!
- Tudja a
macska. Majd megmondod, ha akarod.
- Én Mátyás
vadász vagyok - mondta a király.
- Isten
éltessen - felelte foghegyrõl a kis ember -, én meg Tamás varga vagyok.
- Én a király
jó pajtása vagyok - fûzte tovább a szót a király -, én adok neki tanácsot, õ ád
nekem kalácsot.
- Az is
szép mesterség - vonogatta a vállát a gazda -, én meg a palotai varga vagyok.
Én foltozom meg a palotaiak csizmáját, s õk tartanak el engem kenyérrel. Nézd
meg, ha nem hiszed!
Azzal
elõrántott a bõrkötõje alól egy nagy karaj fekete kenyeret, mire a király
elmosolyogta magát.
- Látod,
Tamás varga, ha nekem adod a gunyhódat, kapsz érte száz aranyat. Abból olyan úr
leszel, hogy mindennap kakastejes cipót ehetsz.
- Tartsd
meg a száz aranyadat - rázta meg a fejét Tamás varga. - Nem eladó a gunyhó
ezerannyiért se!
- Ha nem
adod szépen, elvesszük csúnyán - legyintett a király. - Csak egyet hunyorítok,
s olyan palota lesz a helyén, hogy belefájdul a nyakad, mire fölér a tekinteted
a tornyára.
Az egyik
vadász csakugyan emelte is már a lándzsáját a gunyhó korhadt szarufájára, de a
kis varga úgy ugrott neki, mint a hörcsög.
- Azt
szeretném én látni, hogy ki merne csak egy ujjal is hozzányúlni! Majd
megtaníttatom én az emberségre! Van ám még ebben az országban tenálad nagyobb
úr is, Mátyás vadász!
- Ugyan
úgy-e? Ki volna az, te földhözragadt varga?
A kis ember
megemelte báránybõr sapkáját.
- Igazságos
Mátyás király!
Az udvari
emberek elmosolyodtak, a király pedig félrefordult, hogy a meghatottságtól
könnyes szemét meg ne lássa a palotai varga. Kisvártatva megint odaállt Tamás
varga elé.
- Ejnye,
ejnye, jó ember, hát csak nem adod nekem jó szóért se a házacskádat?
A Tamás
varga képit egyszerre elöntötte a jókedv. Akkorát csapott a király tenyerébe,
hogy csak úgy hajladozott bele a kis ház.
- Hát már
hogyne adnám jó szóért, atyámfia? Csak az a kár, hogy mindjárt az elején nem
azon kezdted.
Így vette
meg Mátyás király a palotai varga házát jó szóért. S építtetett a helyére olyan
kastélyt, hogy nem volt párja az országban. Márványoszlopai, tükrös tornáca,
kilencvenkilenc szobája.
Azazhogy
száz volt biz annak: a századikban Tamás varga szabta Mátyás királynak az
ünneplõ csizmákat. Mert udvari fõvarga lett a palotai vargából.
A palotai
határban ma is megvan még egy-két köve Mátyás király kastélyának. S tövükben ma
is virágzanak a kökények és a galagonyák, s el-elbólogatnak bokrétás fejükkel,
mikor az erdõk szellõje mesélget nekik az igazságos Mátyásról.
|