|
Igazságos Mátyás
királyról tudni való, hogy úrtól, szegénytõl egyformán megkívánta a
kötelességtudást. Akiben megtalálta, azt megbecsülte, aki a kötelességének
eleget nem tett, azt hamar ráncba szedte. Egyszer a solymáriakat kapta
kötelességmulasztáson a nagy király. Megtudta róluk a kincstartójától, hogy
három esztendeje nem fizettek már egy batka adót se. Nosza, szalajtott is
mindjárt egy lovas stafétát a solymáriakhoz.
- Azt üzente
urunk királyunk, hogy nyomban fölmenjen hozzá a solymári bíró, mert beszélni
akar a fejével - trombitálta ki a staféta a solymári piacon. - Ha holnap
ilyenkorra ott nem lesz a budai Várban, holnapután ilyenkorra már a lábához
kerül a feje.
Azzal a követ
elnyargalt, a solymári bíró pedig földhöz pukkantotta a bírósüveget.
- Eb legyen
solymári bíró, nem én! - fohászkodta el magát. - Keressetek a süvegbe más
embert, nekem drágább a fejem a süvegnél!
Nosza, a kisbíró
kapta a süveget, s bekopogtatott vele minden háznál. De bizony senki se akarta
beledugni a fejét. Bujkáltak elõle, ki padlásra, ki pincébe. Nem kívánkozott
Solymáron senki sem bíró lenni.
Utoljára aztán a
falu végén talált a kisbíró egy bojtárlegényt, aki nem szaladt el a süveg elõl.
Irhás subán hevert a szép kövér gyepen, s olyan hegyesen fütyörészett, mint a
rigó.
- No, öcsém -
toppant elé a kisbíró -, téged az isten is solymári bírónak teremtett.
- Már mért
teremtett volna? - tátotta el száját a legényke.
- Azért, mert
ilyen szépen tudsz fütyülni. Márpedig most az a törvény, hogy azt választjuk
bírónak, aki legszebben fütyül.
- Hát ez szép
törvény - húzta a fejébe a fiú a süveget. - Csak azt szeretném most már tudni:
mi lesz az én hivatalom?
- Kerek e világon
semmi egyéb, csak éppen a süveget kell hordoznod, és fütyülgetned benne
napszámra. Most pedig fölmégy Budára a királyhoz, mert nagyon szeretne veled
megösmerkedni.
- Én is õvele -
bólintott rá a legényke jókedvûen, azzal a nyakába akasztotta a tarisznyáját, s
napáldozat táján már a budai Vár tövében kocogott, azaz hogy nem nagyon
kocogott, mert egy öreg csókát látott tollászkodni a kökénybokrok közt, s
egyszerre meglassította a menést.
- No, ezt
megfogjuk - kapta le a bírósüveget, s hirtelen ráborította a madárra. - Gyere a
tarisznyába, ne mondják a solymáriak, hogy üres kézzel tértem meg Budáról.
Azzal
betarisznyálta a csókát, s most már csakugyan meg se állt addig, míg a királyi
vár ajtónállója keresztbe nem fektette elõtte az ásóját.
- Ki vagy, mit
akarsz?
- Én bizony a
solymári bíró vagyok - mondta kevélyen a bojtár -, a királyhoz igyekszem, mert
szeretne velem megösmerkedni.
- Bizonyosan az
adót hozza a tarisznyában - súgtak össze az udvari népek, s bevezették a
solymári legényt a király elé a madaras szobába.
Mert, hogy szavam
ne felejtsem, élt-halt Mátyás a szép szavú madarakért. Tartott belõlük egész
erdõvalót, most is tele volt mind a két válla csízzel, pintyõkével, a
tenyerében meg valami külsõ országbeli tarkabarka madárka fütyörészgetett, amit
a török császártól kapott ajándékba.
- Szép jó estét! -
billent be az ajtón, s mindjárt megkérdezte a madaras embert, melyik e közt a
sok tarka madár közt a király.
- Én vagyok -
szögezte rá a szemét a madaras ember. - Hát te ki fia-csikaja vagy?
- Ugyan úgy-e,
hát csakugyan kelmed az? - mosolyodott el a solymári bojtár. - Majd meg nem
ismertem a sok madara közt. Hát én meg a solymári bíró vagyok.
- Úgy, te vagy az
a híres?! - rebbentette el magától Mátyás haragosan a madarakat. - Hát mért nem
szoktátok ti az adót elküldeni?
- Micsoda? -
csóválta meg a bojtár a bírósüveget. - Hát még most se ért ide? Pedig mink
egyebet se csinálunk három esztendeje, csak az adót küldjük: eredj adó,
Budavárba, eredj!
No de erre a
tréfára már csakugyan megharagudott Mátyás, s fölemelte az aranygombos botját,
hogy a nyaka közé szedjen a követnek, de az megneszelte a szándékát, s
egyszerre kiugrott a madaras szobából. De nemcsak kiugrott, hanem a kilincset
is úgy megkapta a két markával, hogy Mátyás ki nem bírt szaladni utána,
akárhogy rángatta az ajtót.
- Eressz ki, te
ember! - mondta félig bosszúsan, félig nevetve, mert mulattatta is egy kicsit a
legényke együgyûsége.
- Nem addig, míg
a botodat ki nem adod, uram, mert még valami kárt tehetnél bennem - alkudott a
solymári bíró, s nagy jókedvében olyan fütyülést csapott, mint száz feketerigó.
Mátyásnak elmúlt
a haragja, ahogy a fütyülést meghallotta. Azt hitte, valami ritka madár, s
megbékülve kiabált ki a szobából:
- Megállj, te
ember, még az adót is elengedem, ha azt a szép szavú madarat nekem adod!
- Nagyon szívesen
- egyezett bele a bojtár, s egyszerre eleresztette a kilincset. - Hanem
megállj, uram, majd én veszem ki a tarisznyából a madarat, mert nagyon fürge
portéka ám ez!
Ki is nyitotta a
tarisznyát hirtelen, azzal - huss! - úgy kirepült belõle a csóka, mintha soha
benne se lett volna.
- Ejnye, te
csiribiri ember - gyulladt megint haragra a király -, hiszen nem is rigó volt
az, hanem csóka!
- Hát persze hogy
az volt - hagyta helyben a bojtár. - Tudni való, hogy Solymáron úgy fütyül a
csóka, mint máshol a rigó.
- No, azt
szeretném én hallani! - fenyegette meg Mátyás az ujjával a bojtárt. - A színem
elé ne kerüljetek többet, míg fütyülõ csókát nem hoztok!
- Add írásba,
uram királyom - borult térdre rimánkodva a bojtár -, mert másképp el nem hiszik
otthon, hogy ilyen bölcs parancsot adtál nekem!
Szép holdvilágon
vígan ballagott haza a solymári bíró. Vitte a tarisznyában a nagy pecsétes
írást, hogy solymári embernek nem szabad a király színe elé addig kerülni, míg
olyan csókát nem fognak, amelyik úgy fütyül, mint a feketerigó. S üzengethetett
ezután a kincstartó az adóért, mindjárt a király keze írását tartották a követ
orra alá:
- Nem találtuk
még meg a fütyülõ csókát!
A bojtár pedig
addig bíróskodott Solymáron, míg meg nem halt. Az emlékezete azonban máig is
fönnmaradt. Máig is azt mondják arra, amit könnyen meg lehet szerezni: füttyön
adják, mint a solymári bíróságot.
|