|
Gyevit ne tessék
keresni a térképen, mert a térképen csak Algyõ található, egy macskaugrásnyira
Szegedhez. De hát a makfa mondhat,
amit akar, a gyevi magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa.
A gyevi magyar itt árulja a sült tököt a kultúrpalota tövében, a két kûszent
lábánál, akiknek nagy örömük telhet ebben a déligyümölcsben, lévén az egyik
Homérosz, a másik Arisztotelész.
Kérdezem tõle,
hová való, ezt feleli rá:
- Leginkább csak
Gyevibe.
A régi világban
szokásban volt a nagyeszû magyaroknál a Márton gyereket Mártának
kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne öltöztesse angyalbõrbe. Valami
ilyen huncutság lehetett abban is, hogy Algyõ Gyevinek nevezte el magát. Gondolta,
hogy így majd nem találják meg mindenféle dézsmaszedõk.
No de ez a
tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt,
mikor utoljára járt benne a király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó
király, aki benne járt, Mátyás király volt. („Az pedig még Kossuth atyánknál is
régebben volt, hallja!” - így mondja az én gyevi emberem, akinek valahogy
olyan, mintha a negyvennyolctól ezer esztendõ választana el bennünket. Különben
vagyunk ezzel így többen is.)
Elég az hozzá,
hogy Mátyásra egyszer ráestellett a szegedi határban, ahol nyulászni járt,
amihez akkor még nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi õrgróf engedélye. (Mert
így könnyebb kimondani a Pallavicini nevét, mint ahogy az urak mondják.) Valahogy
eltévelyedett a kíséretétõl, nem volt vele senki az ispánján kívül, aki alatt a
nádor értendõ, azt ijesztgette tréfás szóval:
- Na, cselédem,
hová bújjunk éjszakára, hogy el ne kapjon a réztollú bagó?
- Itt van Gyevi egy
miatyánkra - emelte meg a süvegét az ispán -, ott meghálhatunk, reggel aztán
megkereshetjük a többieket.
- Okos embernek
adsz kenyeret, ispán - biccentett rá Mátyás a tanácsra.
- Csak adnék,
királyom, ha volna - mutatta mosolyogva az ispán az üres tarisznyát.
- No, annál
szaporábban mehetünk, legalább nem viszünk terhet - nevetett a király.
Mentek is
szaporán, gyertyagyújtáskor be is értek Gyevibe. Tücsökmuzsikás nyári este
volt, bujkáló holdvilág úszkált az égen, ráérõ emberek beszélgettek a leveles
kapukban. A fejedelem délceg alakján mindjárt megakadt az asszonyok szeme,
mondták is fönnhangon:
- Ott is
nagy esõ járt, ahol ez termett. Hét határban nincs ilyen szép szál legény.
- Hallod-e,
ispán? - húzta ki magát büszkén a király.
Az ispán
még meg se mukkanhatott, mikor valaki alázatosan megszólalt:
- Kivéve a
gyevi bírót.
Szép, fehér
hajú öregember volt, aki mondta, még a sapkáját is megemelte hozzá. Összenézett
a király meg az ispán, de csak elnevették magukat. Ballagtak tovább, be a falu
közepére, ahol nyitott ajtajú ház ajtófélfáján forgácscégért lobogtatott a
szél. Ott is ácsingózott egy-két ember, odafordult hozzájuk a király:
- Csárda
ez, atyafiak?
- Az ez.
- Van-e benne fehér cipó?
- A váci püspök se eszik olyant.
- Kivéve a gyevi bírót - mondták ketten is egyszerre.
- Hát piros bor?
- A török császár se iszik olyant.
- Kivéve a gyevi bírót - kapkodták le a népek a
fejrevalójukat.
Az ispán meg akarta kérdezni, miért kell mindenbõl kivenni a
gyevi bírót, de Mátyás húzta befelé.
- Gyere,
gyere, mert éhes vagyok, mint a farkas!
Hát
elverték az éhüket hamar, rántottát ettek kakastejes kenyérrel, ittak rá piros
bort is, meg is köszönték a vacsorát a csárdásnak illendõen.
- Ilyen
jóízût se ettek ma Buda várában - ütött a vállára a király barátságosan.
- Váljék
egészségére, vitéz uram - dörzsölgette össze a kezét a gazda, de neki is
mindjárt eszébe jutott hozzátenni, hogy: - kivéve a gyevi bírót.
- Én bizony
nem veszem ki a gyevi bírót se - nevette el magát a király.
- Hej,
dehogynem, vitéz uram, dehogynem! - kiáltotta ijedten a csárdás, s
kézzel-lábbal, szemmel-orral egyre integetett a sarok felé. A király azonban
most már bosszúsan vont vállat.
- Ejnye, de
fura falu ez a Gyevi, vigye el a markoláb!
- Kivéve a
gyevi bírót - kottyant bele a gazda, de olyan sebesen ám, hogy a királynak
megint csak nevetésre szaladt a szája.
- De bizony azt
vigye el legelõbb!
- Márpedig azt
nem viszi! - csikorgott ki valaki a sarokból, mint a kenetlen kerék. S nyomban
ki is gurult a szoba közepére egy kis duda formájú ember, akinek szép nagy
szélfogó füle volt, mint a szentesi korsónak, s azt annál sebesebben mozgatta,
minél jobban elfutotta a méreg.
- Gyeviben az a
törvény, hogy a bírót mindenbõl ki kell venni.
- Ejnye, kutya
meg a mája! - csodálkozott el a király. - Hát aztán ki hozta ezt a gyevi
törvényt?
- A gyevi bíró! -
lengette a füleit a dudaember.
- No, szeretném
azt a jeles bírót látni! - kacagott a király.
- Hát csak nézzen
meg kend - szuszogott a dudaember -, én vagyok a gyevi bíró!
- Hát akkor
kendet vigye el a markoláb - mutatott rá a király -, ezt meg Mátyás deák mondja
kendnek.
Az lett ebbõl,
hogy a gyevi bíró mindjárt elõrikkantotta a kisbírót, és hûvösre tetette a két
diákot.
- Ki nem ereszted
õket, míg meg nem tanulják a gyevi törvényt!
Ment is a két
diák engedelmesen, de kisvártatva lelkendezve futott vissza a kisbíró,
mutogatva az összeszorított markát, mint az égett sebet.
- Hát te tán
parazsat szorongatsz a markodban, hé? - meresztett nagy szemet a bíró.
- Jobban süt ez
annál is - nyitotta ki a markát a kisbíró. - Ezt küldik a csárdásgazdának a
garabonciások.
Vadonatúj
aranyforint volt. Szent László képe az egyik felén, gyûrûs holló a másikon,
addig csak hallomásból tudtak ilyenrõl Gyeviben.
Meg is szeppent a
bíró egy kicsit, hogy mégse lehetnek ezek a deákok valami csiribiri emberek.
Hazamenet a faluháza felé került, bekukucskált a kulcslyukon a két deákra, de
nem csináltak azok semmi különöset. Papirost szedtek elõ a tarisznyából, arra
irkáltak-firkáltak, a nagyobb mondta, a kisebb írta.
- Mégiscsak
deákfélék lesznek - nyugodott meg a bíró. - Majd számon veszem, mire pazarolták
a mécsest.
Kürtriadásra,
lódobogásra ébredt reggel. Cifra ruhás urak sürögtek-forogtak a háza elõtt,
középen a két deák. Fogja az ákombákomos papírt a kisebb, adja neki a parancsot
a nagyobb:
- Olvasd, ispán,
olvasd!
- Gyevi derék
népét szívébe fogadja a király õfelsége! - olvassa a kisebb deák.
- Kivéve a gyevi
bírót! - mondja a nagyobb.
- Nincs köztük
tökkel ütött fejû ember.
- Kivéve a gyevi
bírót!
- Azért elrendeli
a király, hogy Gyeviben többé senki porciót ne fizessen!
- Kivéve a gyevi
bírót!
- Ezüsttálból
aranykanállal egyen!
- Kivéve a gyevi
bírót!
- Tíz arany
útravalót kapjon! - hajtogatta össze az ispán az írást.
- Kivéve a gyevi
bírót! - mondta rá a király, s odafordult nevetve a dudaemberhez. - No, gyevi
bíró, ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt?
Azzal
megsarkantyúzta a lovát, s egyszerre porba veszett a kíséretével. (A por nem is
változott azóta se.) A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a megszúrt duda,
betakarta magát a fülével, s világéletében ki nem bújt többé alóla.
Ezt pedig annak a
bizonyságára írtam, hogy a tekintélytiszteletet nem most találták ám ki
Magyarországon!
|