|
Sokat változtak a
budai erdõk azóta, mióta Mátyás király kergette bennük az õzet meg a szarvast. Abban
az egyben bizonyos nagyon megváltoztak, hogy most már nem lakik bennük se
szarvas, se õz. Hanem abban meg egy cseppet se változik, hogy ma is könnyebb
köztük eltévedni, mint eligazodni.
Megesett biz az
egyszer Mátyás királyon is, hogy akárhogy tudakozta kifelé az utat a
rengetegbõl, ott lepte az éjszaka. Szerencse, hogy szép, csillagos nyáréj volt,
amit vétek lett volna szobában tölteni. Többet ért a pattogó rõzsetûznél
heverészni, ahol az udvari vadászok mindjárt nyársra húzták a vadat. Kristályvízzel
a csörgõ hegyi patak szolgált, s hogy hiányosság semmiben se legyen, a
falatozás végeztével Nekemiás mester is odatelepedett a király lábához, az
udvari csillagász.
- No, tudós
mester - intett neki Mátyás -, hadd lássuk, el tudsz-e altatni a tudományoddal!
Tudós Nekemiás
mester csakugyan locsogott-fecsegett is a csillagokról annyit, hogy az udvari
vadászok mind elaludtak bele. De még a fülemilék is elhallgattak, még a patak
is halkabban mormogott, mikor egyszerre csak megszólalt a király:
- Azt mondd meg,
mester, ha olyan nagy tudós vagy: micsoda tûzpillangók röpködnek ott az erdõ
mélyében?
Nekemiás mester
nem szólt arra semmit, hanem horkantott akkorát, hogy a király a kardjához
kapott.
- Azt gondoltam,
vaddisznó! - ütött a mester vállára, de az még összébb görnyedt, olyan jóízûen
aludt a jámbor.
- Mégiscsak
magamnak kell megnéznem azokat a tûzpillangókat! - ugrott talpra Mátyás, s
kezébe kapva a puskáját, szép csendesen nekivágott a sûrûnek.
No, a
tûzpillangók nem voltak valami ijedõs teremtések. Annál nagyobb rajokban
röpködtek, minél közelebb ért hozzájuk Mátyás, s utoljára úgy nekibátorodtak,
hogy a király arcába is beleröppentek.
- Ohó -
hessegette el õket magától a király -, hiszen nem pillangók vagytok ti, hanem
szikrák!
A tûzpillangók
csakugyan egy nagy máglyából táncoltak kifelé, amely az erdõ közepén úgy
lobogott, mintha óriások lobogtatnának valami piros kendõt. Három szénégetõ
legény hevert a máglya körül: azok meg igazi óriásoknak tetszettek a piros
fényben.
- Jó estét, jó
emberek - lépett oda hozzájuk Mátyás -, no, mire végzitek?
A jó emberek
nagyon szûken eresztgették a szót a foguk közül. Nem csinálnak biz õk egyebet,
mint feketét a fehérbõl. Fekete szenet a szép fehér fahasábokból.
- No, ennél
különb mesterséget is tudnék - telepedett közéjük a király. - Nem fákat kellene
nektek vágni, hanem törököt.
- Mivel, atyafi?
- mordult rá az egyik legény. - Fejszével-e vagy fûrésszel?
- Hja, legények,
nem a fegyver teszi a katonát, hanem a jóravaló katonának a király adja a
fegyvert! Látjátok, hogy engemet is hogy fölékesített Mátyás király.
Ezzel
szétlebbentette magán a köpönyeget, s kicsillantotta alóla az aranyos kardot, az
elefántcsontos puskát. A három legénynek összevillant a szeme, s mindjárt
közelebb hívták Mátyást a tûzhöz.
- De bizony
legjobb lesz, ha az éjszakát itt tölti, katona uram. Futja a derékalj
mindnyájunknak, de még a takaródzót se húzzuk le egymásról.
No, az igaz is
volt, mert a derékalj a puha pázsit volt, a takaródzó meg a csillagos ég. Aludt
is a király olyan jóízût, hogy még a feketerigók költögetésére se ébredt fel
hajnalban. Hanem arra felébredt, mikor az egyik kormos képû legény oldozgatta
le az oldaláról az aranyos kardot.
- Mit csinálsz,
te legény? - riadt föl Mátyás, s úgy szórta a szeme haragjában a szikrát, akár
a szentjánosbogár. De nem ért az semmit, mert a három legény nagyon
barátságosan nyomogatta lefelé a földre.
- Sose
ugrándozzon, katona uram, hanem csak pihenjen szépen. Hiszen nincs nekünk rossz
szándékunk, csak igazságot teszünk.
- Hát aztán
micsoda tifelétek az igazság?
- Az, hogy reggel
ki-ki elmondja, mit álmodott az éjszaka, s annak ha törik, ha szakad,
teljesednie kell.
- Szép kis igazság!
Hát aztán mit álmodtatok?
- Én csak annyit
- nevetett a legöregebb legény -, hogy ez az aranyos kard az én oldalamon
ragyogott, s ezzel álltam be katonának Mátyás királyhoz.
S már akkor
csakugyan oldalára kötötte a kardot.
- Én meg ezzel a
gyöngyös puskával mentem vitézkedni - szólt a középsõ testvér, s már akkor
csakugyan illegette a vállához a puskát.
A legkisebb fiú
elszontyolodott, hogy így kisemmizték a bátyjai, hanem ahogy végignézett
Mátyáson, egyszerre elrikkantotta magát, mert megakadt a szeme a vadászkürtön.
- Nini, tulajdon
ezzel a kürttel álmodtam az éjszaka! Még a zsinórja is csupa ezüst volt, mint
ennek.
Mátyás király
azonban jó helyen tartotta az eszét, s nagyon vidáman mosolyodott el.
- Hát a szava ilyen volt-e annak a kürtnek, öcsém?
- Majd kipróbáljuk - kapott a szón a legény, s akkorát
harsantott a kürttel, hogy az tán Buda váráig is elhallatszott. De a
vadásztanyáig biztosan el, mert mire a legény harmadikat harsantott, akkorára
már ott termettek a király vadászai.
A három szeneslegény négyfelé ugrott, de a király rájuk
rivallt, erõsebben a kürt szavánál:
- Hohó, ha én meghallgattam a ti álmotokat, ti is
hallgassátok meg az enyémet! Azt álmodtam, olyan szorosra kötöttem a
nyakravalótokat, hogy sose oldódzott meg többet.
Nekemiás mester már akkor kiválasztotta, melyik bükkfa lesz
a legmagasabb a három legénynek. Azok meg úgy álltak ott, mint a jégverte búza,
s alig hittek a fülüknek, mikor a király szelídebbre fogta a szót:
- Ti sem akartatok nekem rosszat, én se akarok nektek. Olyan
feketék vagytok, hogy nem tehetek veletek mást, mint hogy beveszlek benneteket
katonának a fekete seregbe.
|