A VADKÖRTÉS EMBER

Akkor történt, mikor Mátyás király Bécsnek büszke várát ostromolta.

Mégpedig a döntõ roham elõtt való estén. A király túri süveget nyomott a fejébe, ütött-kopott gubát kerített a vállára, s karon kapta Magyar Balázst, a fõvezért.

- Gyere, Balázs, nézzünk körül a táborban. Hadd lám, hogy várják jó vitézeim a holnapot.

Biz azok nagyon nyugodtan várták. Mintha nem is ellenséget kellene kaszálni másnap, hanem búzát. Mesélgetve, danolászva heverték körül a tábortüzeket, és nem sok ügyet vetettek a két gubás emberre. Azt gondolták, eleségszállító fuvarosok.

Mátyásék megkerülték az egész tábort, s visszatérõben voltak, mikor a várfalak felõl nagy huppanás hallatszott. Mintha tele zsákot hajítottak volna le a várbeliek.

Nem zsák volt pediglen az, hanem ember. Lassan-lassan kivált a sötétségbõl, s közeledett a táborhoz. Õszbe csavarodott bajuszú, kis köpcös ember volt. A gúnyája mutatta, hogy a fekete seregbõl való vitéz, a sisakját nem a fején tartotta, hanem a kezében, s ez mindjárt szemet szúrt a királynak.

- Megállj, Balázs - intett a vezérnek -, lessük meg ezt az embert, miben töri a fejét.

Nem törte az a jámbor semmiben sem. Leült a tábor szélén hamvadó tûz mellé, az ölébe vette a sisakját, eszegette belõle szép csendesen a frissen szedett vadkörtét.

A vezér meg a király összenézett.

- No, ennek helyén van a szíve - nevetett Magyar Balázs -, bizonyosan a vár tövében szedte azt a finom csemegét, pedig ott könnyen otthagyhatta volna a fogát.

A király is elmosolyogta magát.

- Hiszed-e, Balázs, hogy magam is megkívántam a vadkörtét?

- No, csak ennél nagyobb kívánsága sose legyen felségednek - szólt a fõvezér, s odament a kis emberhez. Sebesen ment, de lassan jött vissza: mert csak úgy döcögtette a nevetés.

- Uram király, ma nem csemegézel vadkörtét. Azt mondta az a kis ember, hogy nem adna õ még magának Mátyás királynak se.

- No, ennek az embernek már magam is a szemébe nézek - mondta Mátyás kedvetelten, még összébb húzta magán a gubát, odaballagott a tûzhöz.

- Jó estét, földi! - köszöntötte a vadkörtés embert. Az meg csak annyit mondott rá foghegyrõl:

- Edd meg, ha jó!

Mátyást elkapta a bosszúság, és hirtelen kiegyenesedett. De csak egy szemvillanásig. Aztán megint összegörnyedt, s alázatosan adta ki a szót:

- Inkább ennék egy kis vadkörtét, ha jó volna.

- Jó ez annak, aki szereti. Eredj, van a vár tövében belõle egész erdõ.

- Jaj, dehogy megyek én oda - játszotta Mátyás az ijedtet -, még a fejemre esne valami bolond német! Hanem teneked adok egy körtéért egy aranyat.

- Nem eladó - majszolta a körtét a vitéz -, magam is elbírok vele. Látod, a holnap estét már vagy megérem, vagy se, osztán nem akarnék éhen menni a másvilágra.

Mátyásnak nagyon megtetszett a mokány kis ember, de úgy tett, mint aki megbosszankodott.

- Nem is vagy te magyar ember - csóválta a fejét -, ha így elereszted a vendégedet.

- Micsoda?! - ugrott fel a kis ember, mint a hörcsög. De aztán csak visszaült a körte mellé, s nyugodtan folytatta: - Látod, pedig én is nagyon sokszor jártam már az udvarodon, de egyszer se vendégeltél meg.

- Hát te tudod, hogy én ki vagyok? - hökkent meg Mátyás.

- Hát a király. Láttam az elébb, mikor kiegyenesedtél, hogy te csak a király lehetsz. Más nem tudja úgy tartani a fejét.

- Hm - mosolygott Mátyás -, hát most már csak megvendégelhetsz.

- Meg ám, ha te is megígéred, uram király, hogy megvendégelsz egyszer, ha innen hazakerülünk.

- Farkas mondja: borjúláb - nevetett Mátyás, és kezet adott a furcsa alkura. Kapott is vadkörtét, de olyan fojtós, fanyar volt, hogy csupa becsületbõl evett meg belõle egyet.

Aztán befordult a sátrába, aludt egyet a medvebõrön, s másnap csakugyan elfoglalta Bécs városát. Csaptak is nagy áldomást. Tartott vagy félesztendeig. Hanem persze a vadkörtés embert úgy elfelejtette Mátyás, mintha sose látta volna.

De még akkor se emlékezett rá, mikor egy esztendõ múlva azt jelentették neki a budai Várban, hogy valami ütött-kopott öreg katona erõnek erejével be akar jutni az ebédlõszobába. Az mondja, hivatalos vendég õ oda régen.

A király csupa püspökökkel, hercegekkel ült az asztalnál, de azért bebocsátotta az embert. Az pedig megállt mereven, mint a cövek, megadta a tiszteletet annak rendje-módja szerint, s várta, míg megszólítják.

- Ki vagy, mi vagy, jó ember? - kérdezte a király.

- Találdki Máté.

- Biz én ki nem találom, ha meg nem mondod - mosolyodott el a király a furcsa néven, s valami homályos emlék elevenedett meg az eszében.

- A vadkörtés ember!

- Az ám, ni! - örvendett Mátyás, s odaszólt a fölszolgáló inasoknak: - Nosza, tegyetek ennek a jó embernek egy terítéket a ti asztalotokra.

- Ohó, fölséges király - kottyant bele Máté vitéz a parancsba -, én téged vendégeltelek meg, nem az inasaidat.

Igazságos Mátyás király, talán elõször életében, megszégyellte magát, s megkérte a jobbján ülõ nádort:

- Nádor uram, engedjen itt énmellettem helyet ennek az embernek, mert csakugyan az igazság beszél belõle.

S így esett az, hogy a fekete sereg legrongyosabb vitéze Magyarország legelsõ uraival mártogatott egy tálba a király asztalánál. De biz õ ezt nem akarta észrevenni egész az ebéd végéig. Csak akkor szólt oda nagy ijedten Mátyásnak:

- Nini, uram király, tán nem is illik az, hogy én szegény közember létemre itt éktelenkedjek a te asztalodnál!

- Megint igazad van, hívem - kacagott a király, s abban a percben megtette Máté vitézt a fekete seregben a nemesek hadnagyának. De még nemeslevelet is festetett neki: három vadkörtét aranyos mezõben.

Így lett Máté vitéz õsapja a nemes és nemzetes Körtési családnak.