|
Három
deáklegény állított be egyszer Mátyás királyhoz a budai Várba. Az egyiknek az
orra volt vastag, a másiknak a füle, a harmadiknak a nyaka.
- Jeromos
deák vagyok Prágából - esett térdre a vastag orrú.
- Vládó
deák vagyok Krakkóból - görbült kétrét a vastag fülû.
- Zsombor
deák vagyok Debrecenbõl - hajolt meg tisztességtudóan a vastag nyakú.
- Hát aztán
mi járatban volnátok? - nézett végig rajtuk a király.
A deákok
azt mondták, hogy szolgálatot keresnek. Szeretnének beszegõdni õfelségéhez
íródeáknak.
- Hja, deák
urak, azt meg is kell érdemelni - mosolyodott el a király.
- Akit én
megfogadok íródeákomnak, annak okosabbnak kell lenni, mint én vagyok.
- No, én az
vagyok - tolta elõre magát a cseh deák.
- Szeretném
én azt látni, amit én nem tudnék - hágott a sarkába a lengyel deák.
A magyar
deák hallgatott, mint tyúk a búzában, s nem is szólt addig, míg a király a
vállára nem ütött.
- Hát te, öcskös,
tudsz-e valamit, amit õk nem tudnak?
- Tudok, királyom
- mondta csendesen Zsombor deák.
- Hát mit tudsz,
amit õk nem tudnak?
- Meg tudom
tanulni, amit eddig nem tudtam.
- Hát mitõlünk
lehet is - vigyorgott össze a másik kettõ.
Abban a percben a
király leejtette a gyûrûjét úgy, hogy begurult a cédrusfa asztal alá. Mind a hárman kaptak utána, de a
lengyel keze volt a leghosszabb. Õ kapta föl a gyûrût, de bele is vágta a fejét
az asztal sarkába, hogy csak úgy kongott.
- Fájt-e,
fiam? - nézett rá Mátyás.
- De még
holnap ilyenkor is fáj - tapogatta a lengyel a feje búbját.
- Nini,
deák urak - fordított hirtelen a szón Mátyás -, melyiktek tudná megmondani,
hogy hát az miért nem fáj az embernek, ha márványfalba ütögeti a fejét? Amelyik
efelül fölokosít engem, az lesz az íródeákom.
- No, ez
könnyû kérdés - cihegett Jeromos deák -, holnap ilyenkorra könyvet írok róla.
- Én már ma
este készen leszek vele - legyintett a lengyel.
A magyar
deák megint csak lecsüggesztette a fejét, mint a jégverte búza.
„No,
énbelülem se lesz a király íródeákja - gondolta magában. - Az öregapám se tudná
ezt megmondani, nemhogy én tudnám.”
Bezzeg meg
tudta a lengyel. Tizenkét kutyabõr hártyát teleszántott estélig a felelettel.
Vitte is a királyhoz sebesen.
- No, uram
király, ez majd fölokosít. Megtudod belõle, hogy a márványba olaj van belekövesedve,
azért nem törik be rajta az ember feje.
- Én
elhiszem, fiam - mondta a király -, de várjuk ki a másik két okosat is.
Reggelre
Jeromos deák is beállított a felelettel. De annak még jobban eresztett a
tudománya: talicskán tolta utána egy hajdú a sok irka-firkát.
- Ez az
igaz, amit én írtam - bizonykodott erõsen. - Az emberi ész az, ami meglágyítja
a márványt.
- Igaz
lehet, Jeromos deák - bólintott a király -, de már csak hallgassuk meg a
harmadik cimborátokat is.
No, azt
várhatták még harmadnap is. Se híre, se hamva nem volt.
Utoljára a király az ajtónálló apródját kérdezte meg, hogy
tudja-e, hova lett Zsombor deák.
- Igenis tudom, uram királyom - csapta össze a bokáját az
apród. - Odalent van az apródszobában.
- Hát aztán mivel mulatja ott magát?
- Biz az a fejét
borogatja levendulalevéllel.
- De már azt
megnézzük - nevetett a király, s lement a két deákkal az apródszobába. Hát
Zsombor deák akkor is vizet csurgatott a fejére a bükkfa kupából.
- No, deák -
hunyorított rá a király -, tudod-e már, miért nem fáj az embernek, ha
márványfalba veri a fejét?
- Tudom ám,
fölség - nevette el magát a deák is -, mert úgy összetörtem a fejemet a palotád
márványfalán, hogy fényes délben is Fiastyúk-csillagot láttam az égen.
- Jól van, fiú -
veregette meg a deák vállát a király -, te vagy az íródeákom. Ilyen ember kell
nekem, aki nem restelli kipróbálni, amit nem tudott.
Azon nyomban fel
is öltöztették Zsombor deákot meggyszín bársonyruhába, s aranyos lúdtollat
dugtak a füle mögé. A másik kettõ meg nem gyõzött irigyen settegni-suttogni:
hogy hát õvelük már most mi lesz?
- Menjetek
márványt lágyítani a tudományotokkal - adta ki nekik Mátyás az utat, s még
akkor is nevette õket, mikor már rég elporzottak Buda várából.
Így volt, eddig
volt, ezután is így lesz: aki azon erõsködik, amit nem tud, megérdemli, hogy
kinevessék.
|