|
Mátyás király
idejében éjjel-nappal tárva-nyitva állott a budai Vár nagy érckapuja. Szabadon
járhatott rajta ki s be a szegény jobbágy csakúgy, mint a zászlósúr.
- Nem az én házam
ez, hanem az országé - mondogatta a nagy király. - Én magam csak zsellér vagyok
benne. Kötelességem szívesen látni a gazdát, ha szûrdolmányban jön, ha
bársonymentében.
Nem is volt
a Mátyás udvara soha ügyes-bajos ember nélkül. Egymás sarkát taposták a
kócsagtollas vitézek, a nagy szakállú tudósok, a nagy szavú kalmárok, a csendes
mesteremberek. A királynak mindenkihez volt egy-két jó szava.
Legtöbb
becsülete volt pedig elõtte az olyan embernek, aki valami okos találmánnyal
állított be hozzá. Azt soha ajándék nélkül el nem eresztette. Annak az Orbán
nevû öreg puskamûvesnek, aki az elsõ ágyút öntötte, annyi aranyat adott,
amennyi az ágyú szájába belefért. Az pedig bolond nagy állat volt, huszonnégy
ökör húzta föl a budai Várba. Világra is szólt a híre Mátyás bõkezûségének, s
külsõ országokból is özönlött a budai Várba a sok feltaláló. Volt azok közt
nagyeszû ember is, volt világcsaló is, s a Mátyás éles szeme a szívébe látott
mindnyájának.
Egyszer egy
magyar, egy olasz meg egy cseh ember kívánkozott a király elé. Mind a három azt
mondta, hogy õ valami nevezetes dolgot eszelt ki. Legelõször a magyar emberrel
eredt beszédbe Mátyás, mert az volt köztük a legöregebb. Foltos süvegét ahogy
lekapta galambõsz fejérõl, elmosolyodott a király.
- No, öreg,
mi tudományt árulsz?
- Hát csak
olyan szegényembereset, királyom. Arra jöttem rá, hogy kétannyi ideig tart a
csizma, ha rezet ütnek az orrára.
- Dicsérem
az eszedet, öreg - bólintott a király -, magam is megrezeltetem a katonáim
csizmáját. Hej, öreg, ha ilyen öreg nem volnál, magadat is bevennélek a fekete
seregbe.
- De uram
király, nem vagyok én még olyan öreg, mert még ma is harminckettõnek adok enni
- mosolyodott el az öreg, de úgy ám, hogy minden foga kilátszott. Harminckettõ
volt az csakugyan.
- Ember
vagy, szolgám! - nevette el magát a király, s hátraintett a kincstárnokának: -
Harminckét aranyat adjatok ennek a jó embernek. Hát te mit hoztál, Tamás
mester?
A Tamás
névre egy olasz hallgatott, ijedt nézésû, kis keszeg ember volt, alig tudott
elõkotorászni a fekete köntöse alól egy bot formájú, üres fatokot. Annak a két
végébe egy-egy gömbölyû üveglencse volt beleillesztve.
- Nézz ebbe bele, uram király! Tekints le a Dunára!
Mátyás a szeméhez tartotta a tokot, és ijedten kapta el a
fejét.
- Ohó, micsoda ördöngös mesterség ez?! Olyan közel láttam
benne a Dunát, hogy éppen csak a locsogása nem hallatszott.
- Fordítsd meg a csövet, királyom, és nézz föl a vár
tornyára - tanította a királyt csendesen a kis olasz ember.
Mátyás szót fogadott, és
elkiáltotta magát:
- Olyan kicsike lett, hogy a tenyeremmel eltakarhatom!
Gyertek, urak, csudáljátok ti is, micsoda csudát eszelt ki a Tamás mester nagy
tudománya!
Míg az urak a messzelátóval mulatták magukat, Mátyás megint
parancsot adott a kincstartójának:
- Száz aranyat rendelek Tamás mesternek. Holtig való
ellátást az udvaromnál. Tiszteletet, becsületet ország-világ elõtt.
De már ezt a cseh tudós nem állhatta szó nélkül. A nagy,
vörös képû ember nagy merészen megkapta a király karját.
- Megállj, király! Ha az ilyen dibdáb dolgokat így
megjutalmazod, mit adsz az én tudományomért?
- Mit tudsz? - kérdezte a király rosszkedvûen a hányaveti
csehet.
- Tudok aranyat csinálni - felelte az kevélyen, s akkorát
ütött a mellére, hogy csak úgy döngött bele.
A király kíséretén csudálkozó moraj futott végig. Sok
balgatag ember kereste abban az idõben az aranycsinálás titkát, a Mátyás józan
elméje azonban nem hitt benne.
- No, az is szép mesterség - intett barátságosan a tudósnak.
- Hát aztán mibõl csinálod az aranyat?
- Akármibõl, uram. Amit én a forralóüstömbe teszek, ha vas,
ha kõ, ha sár, abból arany lesz.
- No, ez derék dolog, mester - mosolygott a király. - Ekkora
tudományt méltó jutalomban kell részesíteni. Hamar hozzatok egy nagy üres
zsákot.
„No, azt mind kinccsel töltik tele” - gondolta magában az
aranycsináló, s még jobban felfújta magát. Csak akkor képedt el, mikor Mátyás
odaborította vállára az üres zsákot.
- Nesze, mester, a jutalom. Használd jó egészséggel.
- Uram király - hebegett megütõdve az aranycsináló -, miért
ûzöl belõlem csúfot? Hát mit csináljak én ezzel az üres zsákkal?
- Nini, mester - nevetett a király -, hát rakd bele azt az
aranyat, amit magad csinálsz!
De úgy elkotródott az aranycsináló mester, hogy képpel se
fordult többet Buda vára felé, ahol annyi ragyogó arany közt mégiscsak a Mátyás
király esze volt a legragyogóbb arany.
|