|
Világbíró Mátyás
királyhoz egyszer három bécsi diák állított be a budai Várba. Jeles három
szerzet volt: az egyiknek szép nagy, szélfogó fülei voltak, mint a túri
kancsónak, a másiknak kávésfindzsával vetekedett a szeme, a harmadiknak olyan
hosszú volt az orra, hogy két araszttal elõtte járt a gazdájának.
- Kik vagytok,
mik vagytok? - mosolyodott el Mátyás az érdemes társaság láttára.
- Bécsi diákok vagyunk,
urunk királyunk - hajlongott a három legény.
- Hát aztán mi
járatban volnátok? - tudakozta Mátyás.
- Le akarjuk fõzni a pesti diákokat. Hallottuk hírét, hogy fölvitte isten a
dolgukat. Bársonyba járatod, kaláccsal eteted õket.
- Úgy igaz
az - bólintott a király. - Úgy kell megbecsülni a tudományt, ahogy megérdemli.
- No, akkor
minket aranyba foglaltass, marcipánnal tarts, magyarok királya! Szem nem látta,
fül nem hallotta párját a mi tudományunknak. Erdõ az, nem berek, tenger az, nem
patak, mint a pesti diákoké.
-
Megnézzük, hány zsákkal telik - mosolygott Mátyás csendesen, s odafordult a
lapátfülûhöz: - No, fiam, hát mit árulsz?
A diák
meglegyezgette magát a füleivel, s kevélyen jelentette:
- Olyan
fülem van, hogy még a fû növését is meghallom vele!
- No, te
ugyan kivágtad a rezet - intett neki Mátyás kegyesen. - Olyan jutalmat adok a
tudományodért, amilyent érdemelsz. Megengedem neked, hogy ott hallgasd az
országban a fû növését, ahol csak tetszik.
A tudós
bécsi diák úgy ballagott ki az ajtón, mint akit leforráztak. Szégyenletében úgy
beletakaródzott a fülébe, hogy azt se hallotta, mikor a findzsaszemû a helyébe
toppant.
- Hát te
mit tudsz, szolgám? - kérdezte nyájasan Mátyás.
- Még ennél
is különbet - forgatta szemét a findzsaszemû. - Olyan éles a szemem, hogy még
annak a hangyának a pislogását is látom, amelyik a köntösöd ujján mászik.
- Az ám,
csakugyan - pillantott Mátyás a dolmánya ujjára. - Bizonyosan a kertben hullott
rám az elõbb. Nesze, fiam, megjutalmazlak vele. Legalább lesz min gyakorolni a
tudományodat.
Azzal a
markába nyomta a hangyácskát a findzsaszemûnek. De úgy megzavarodott az
istenadta, hogy az ajtót se látta meg az éles szemével, hanem mindenáron az
ablakon akart kimenni.
Annál
vígabban táncoltatta az orrát a harmadik bécsi diák.
- Az ér a
legtöbbet, amit én tudok - hunyorított Mátyásra a fél szemével. - Olyan orrom
van, hogy a hetedik határból is megérzi a pecsenye szagát.
S akkorát
szippantott a takaros orrával, hogy csak úgy lebegtek bele a bíbor függönyök.
Mátyásnak meg a könnye hullott nevettében.
-
Szaladjatok hamar! - kiáltotta oda a kamarásainak. - Hozzatok egy fehér cipót
ennek a tudós embernek a pecsenyeszag mellé, hadd mártogathassa meg benne!
De nem
várta az a cipót, hanem esze nélkül kisomfordált a palotából.
Hanem az
orra még egyszer olyan hosszúra nõtt, mint azelõtt volt, úgy kellett neki külön
kocsin vitetni.
Azóta se fõzték le a bécsi diákok a pestieket.
|